A 40-es, 50-eseknek jutott még a kommunista diktatúrából, átélték, hallották, látták, érezték azt, ugyanakkor még aktív korosztályként állnak egy új korszak küszöbén, amit nevezhetünk a 21. századba történő átmenetnek. Mind politikailag, mind technológiailag, mind pedig társadalomfelfogásban.
Nagyon fontos, hogy a következtetésem nem reprezentatív mérésen, sőt, semmilyen mérésen, hanem személyes benyomásokon alapul, tehát fenntartom annak lehetőségét, hogy amit írok, hülyeség. De azért bízom benne, hogy mégsem.
Elsősorban az úgynevezett nemzeti oldalra fókuszáltam, arra keresve a választ, hogy mi vezetett el oda, hogy hasonló értékrendű, de eltérő pártszimpátiájú emberek között (Jobbik-Fidesz) ilyen hatalmas szakadék legyen.
A közélettel valamilyen szinten foglalkozó, politikai véleménnyel rendelkező embereket az egyszerűség kedvéért korosztályokra bontottam. Nem pontos, tól-ig felosztás szerint, hanem nagyjából behatárolva ezeket a csoportokat.
Az elsőbe tartoznak az 50 évnél idősebbek. Ők nemcsak, hogy éltek már a Kádár-rendszerben, hanem annak utolsó évtizedében már legalább fiatal felnőttek voltak, de az idősebbek egyenesen végig élték az egész vörös diktatúrát.
Összecsomagolva
A rendszerváltás utáni politikai hovatartozásukat nyilvánvalóan befolyásolta, hogy a Magyar Népköztársaságnak, a „legvidámabb barakknak” haszonélvezői, vagy inkább elszenvedői voltak.
Előbbiek (képletesen, de ismereteim szerint egyesek fizikailag is) összecsomagolt motyóval várták, hogy mi lesz velük 1990-ben, utóbbiak pedig gyermekien hittek benne, hogy tényleg változik a rendszer.
Aztán nem, hogy „Tovarisi konyec!” nem lett, de
a gazdasági hatalom megragadása után (eufemisztikus nevén: spontán privatizáció), 1994-ben a pufajkás Horn Gyula vezetésével, az MSZP-SZDSZ kormány formájában vissza is tértek.
Mai 50 pluszos balosok akkor elégtételt éreztek, amiért visszajöttek az övéik, a jobbosok pedig tragédiaként, de legalábbis óriási csalódásként élték meg, hogy „visszatértek a komcsik.”
Komcsik! Komcsik mindenhol!
Tapasztalataim szerint ez az a réteg (mai idősebb, jellemzően 60 pluszos jobbosok), amely közel negyedszázad után is megragadt ennél a komcsizásnál. Mert utálta a komcsikat 1990 előtt, utálta őket, amiért visszatértek 1994-ben, majd jött a 2002-es év, amikor Orbánt legyőzte Medgyessy Péter, és megint csak visszatértek a komcsik.
Ezt a korosztályt azóta is tűzbe lehet hozni, a harci kedvét fenn lehet tartani azzal, hogy ha nem a Fideszre szavaznak, akkor megint visszajönnek a kommunisták, amit az MSZP agóniája miatt ma egy ember testesít meg a Fidesz-média hathatós segítségével:
Gyurcsány Ferenc.
Idősebb fideszesekkel folytatott vitában visszatérő jelenség, hogy amikor Orbán Viktort kritizálom, fejemhez vágják a – szerintük – megfellebbezhetetlen ellenérvet:
– Miért? A Gyurcsány jobb volna?
Orbán Viktor koros, illetve korosodó táborát sikeresen tartják egyben a folytatólagosan elkövetett háborús pszichózissal, amelyet a külső (Soros, Brüsszel) és belső (mindenki, aki nem fideszes) ellenség elleni harccal teremtenek meg.
Nem mellékesen a Facebookra felszabadult szépkorú Viktor-hívők nagy étvággyal fogyasztják a fake news portálok marhaságait (figyelembe véve a több, mint 80 elbukott sajtópert, a teljes kormánypárti média annak tekinthető), hivatkozva arra, hogy
„hát benne van az internetemben.”
Nem „kronológiailag” haladva, most nézzük a legfiatalabb hozzávetőleges korosztályt, a nagyjából 30 éveseket. Azokat, akik 2006-ban kb. 18-20 évesek voltak.
2006, és ami utána jött
Vagyis már felnőttként láthatták, hogy mire képes az úgynevezett baloldal, Gyurcsány vezetésével. Láthatta a tömegoszlatásokat, a szemmagasságban kilőtt gumilövedékeket, a véresre vert embereket.
Azaz jutott nekik még egy kicsi az MSZP-SZDSZ kormányzás utolsó éveiből. Bár a Fidesz szándékos töketlenkedésének (a 2/3-os győzelemért hagyták még rohadni az országot 4 évig) „köszönhetően” a teljes ciklust kitöltötte kormányon a baloldal.
2006 őszétől világos volt, hogy 2010-ben hatalmasat fognak bukni. Vagyis, nekik,
a mai 30 éveseknek, illetve a még fiatalabbaknak már csak egy rogyadozó, balliberális hatalom jutott.
Kommunizmus testközelből, de még jövőbe is nézve
Nem úgy a mai, nagyjából 40-50 év közöttieknek. Azt ugyan nem állítom, hogy a mai társadalompolitikai helyzet helyes megítélése korfüggő, abban azonban biztos vagyok, hogy ebből a szempontból 40-50 évesnek lenni semmiképpen sem hátrány.
Én most 40 éves vagyok (na jó, majdnem). Ami nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy
november 7-én szovjet katonák parádéztak az óvodámban, még tanultam kötelezően oroszul, a Szovjetunió himnuszát kornyikáltuk énekórán eredetiben és magyarul is, ugyanakkor az okostelefont nemcsak egyszerűen képes vagyok kezelni, hanem nagyon szeretem is ezt az eszközt.
Ha kedvem támad, veszek egy párezer forintos repülőjegyet, és 45 perc alatt Erdélyben vagyok, de emlékszem azokra az időkre is, amikor az István a király kazettákat, a kávét vagy éppen a kókuszreszeléket, mint luxuscikket gyakorlatilag úgy kellett átcsempészni a magyar-román határon.
11 éves voltam Nagy Imre újra temetésén, emlékszem rá, a tévében néztem, és pontosan tudtam, mit jelent ez az esemény.
1990-ben, 12 évesen szüleimmel büszkén vonultam a taxis blokád elleni tüntetésen.
1994-ben a Bozsik-stadionban testközelből élhettem át, hogy miután választást nyert az MSZP-SZDSZ, a rendőrség minden ok nélkül kardlapos rendőrrohamot vezényel a kupagyőzelmet ünneplő Fradi-szurkolók ellen. Nem lehetett nem érezni, hogy ebben a támadásban a balliberális oldal erőfitoktatása alaposan benne van.
Erőltetett tolerancia
Emlékszem, hogy azokban az időkben nem a kölcsönös elfogadáson alapuló toleranciát hirdették, ami ma legalább a közbeszéd része, hanem
kerek perec kijelentették, hogy az idegen szép.
És pont. A többségnek szeretnie kell mindenkit, aki más. Ez az, ami miatt bennünk valami rossz fut végig a tolerancia szó hallatán.
Emlékszem rá, amikor a magát liberálisnak mondó értelmiség tagjai micisapkának csúfolták a Szent Koronát, s tetemcafatnak a Szent Jobbot. Emlékszem, amikor a testvéremről a tanára levetette a nagy Magyarországot ábrázoló nyakláncát az osztálytársai szeme láttára, az egyik legjobb budai gimnáziumban.
Ezért van az, és ezért tapasztalom hasonló gondolkodású, értékrendű kortársaimon, hogy elsőre kicsit „megáll bennük az ütő”, amikor azt halljuk, hogy Vona Gábor a Spinoza-házban beszélget Rangos Katalinnal. Mert bennünk óhatatlanul felsejlenek a fent is említett, liberális értelmiséghez köthető nemzetgyalázó gúnyolódások.
Tényleg erős, tényleg büszke
Ugyanakkor ahhoz még túl fiatalok vagyunk, hogy ne reménykedjünk abban, hogy ha az utolsó pillanatban is, de békét lehet teremteni a magyar társadalomban. Ennek érdekében a saját hibáinkat is belátva, a más véleményét tisztelve,
de ugyanezt a belátást és tiszteletet a másiktól is elvárva
fel kell számolnunk a háborús pszichózist!
Helyette energiánkat, tehetségünket egy olyan Magyarország felépítésébe kell fektetnünk, amelyik nem azért erős és büszke, mert az aktuális kormány propagandája ezt harsogja, hanem mert azt minden magyar, korosztálytól függetlenül így is érzi.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
