„Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének,
Kaptak a beszéden a szilaj legények,(…)”
Imigyen ragadja meg Arany János a Toldi harmadik énekében a pillanatot, amikor Toldi György megadja a felhatalmazást csatlósainak, hogy öccse, Miklós immár szabad préda. Semmi nem változott azóta, ugyanis ez az emberi alkat, ez a lélekféle örök. Ahogy Gyurcsány megfenyegette Vidnyánszkyt, az bizony az örök Toldi György, az örök nyilas-ávós mentalitás megnyilvánulása.
S Gyurcsány népe, a sok ótvaros, nyomorult lumpenproli bizony „kapott a beszéden”.
S nekiálltak lerománozni a rendezőt – aki amúgy kárpátaljai. De ez persze abból a pöceperspektívából, ahol ezek a véglények élnek, teljesen mindegy is.
Igen, ezek ugyanazok, akik a Kádár-kor suttogó propagandájában arról beszéltek, mennyire jó, hogy elvették tőlünk Erdélyt, mert „mit kezdenénk most azzal a sok szegénnyel meg cigánnyal”. S akik a legsötétebb Ceausescu diktatúra idején azzal viccelődtek, hogy „lassan kitavaszodik, Romániában ötven százalékkal emelkedni fog az életszínvonal. Miért? Mert eddig fáztak és éheztek, mostantól viszont már csak éhezni fognak… hehe…”
Nincs új a nap alatt.
Viszont ajánlom mindenki figyelmébe Toldi Miklós reakcióját:
„Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,
Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette;
Úgy mutatta, mintha nem is venné észre,
Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre.
De, midőn egy dárda válla csontját érte,
Iszonyatosképen megharagutt érte,
S melyen ült, a malomkő-darabot fogta,
Toldi György bosszantó népe közé dobta.”
Itt az ideje lassan ennek is végre…
A cikket itt olvashatják:
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
