Amikor középiskolás voltam, minden lány buzgón igyekezett a legkülönfélébb módon kicsinosítani magát és a legszebbnek vélt ruhadarabokat felvenni a szalagavatónak nevezett kispolgári műúrias veretésének alkalmára. Tették mindezt azért, hogy mindenki lássa milyen szépek, a szüleik pedig szintén ragyogó szemekkel csodálták is őket és gondoltak arra, hogy na, látja mindenki, szülő és diák egyaránt, hogy az ő lánya a legszebb. Persze rohadtul nem nézte senki az ő lányát, mert mindenki a sajátját nézte és mindenki a sajátjáról gondolta, hogy mindenki nézi, hogy az a legszebb. Így természetesen senki nem emlékszik senki másnak a gyerekére, hogy hogy nézett ki, csak arra a hamis tudatra, hogy a sajátja volt a legszebb és biztos mindenki azt nézte.
Azért jutott eszembe ez, mert hasonló a helyzet az olimpiákkal és úgy általánosságban minden nagyobb sporteseménnyel is. Pogány törzsi büszkeség érzése az, ami egy-egy megnyert érem után a nemzet sportokat követő részében feléled. Láthatja az egész világ, hogy azért mikben jó ez a kicsi ország. Persze pont nem érdekel más országokat, hogy Magyarország mit nyert és mennyit. Ahogyan a magyaroknak sincs fogalma arról, hogy teszem azt Bulgária, vagy Albánia mit művelt az Olimpián. Mindenki a saját érdemeit nézi és várja, hogy csodálja más. Pont, mint a szülők a szalagavatón. Annyiban azonban még drámaibban szürreális a helyzet, hogy a szalagavatót egyszer kell túlélni, de Olimpia négy évente van, ez pedig azt eredményezi, hogy a saját előző „szalagavatónkra” sem emlékszünk. 10 évre visszamenőleg mi magunk sem tudjuk, hogy kire és mennyi éremre és milyen sportágban kéne büszkének lenni magunkra, ránk a világnak. Mérhetetlenül hitelét veszti ez a nacionalista jellegű veretés, mikor 100 év alatt 3-4 olimpikont tud megnevezni az átlagember, miközben több száz érmet kiosztanak csak egy alkalommal. A valódi sportérték velejéig leértékelődött és az Olimpia egy cirkuszi, tömegek ösztöneire ható show lett, ahol az egyszeri ember büszkének érezheti magát olyasmire, amihez semmi köze azonkívül, hogy ugyanazon állampolgárság szerepel az igazolványában, mint annak, aki elérte a sportteljesítményt.
Persze tudjuk, hogy ezek mélyen gyökeredző, gyarló, törzsi ösztönök, amelyek háborúk és valós konfliktusok híján a sportba csatornázódtak bele. Természetesen ha a tömeg nem képes krisztusivá vállni sokkal szerencsésebb ha állatias reflexióit inkább ebben éli meg, mint valódi harcokban. A klubok a footballban, a kézilabdában például a törzsi, ősi közösségi élményeknek a manifesztációi, míg a nemzetközi megmérettetések az egész nemzetre kiterjedő nacionalista háború torz másolatát képzik. Legalábbis elméletben, mert a gyakorlatban még ezen állati ösztönöktől vezért képet is sikerült hiteltelenné tenni, tekintve, hogy egy klubcsapatban már nem az adott település emberei mérettetik meg magukat, hanem gyakran magyart is nagyítóval kell keresni benne. Félreértés ne essék, a sportolók azt teszik, amit sportolóként kell nekik és sportkörökben ezek valóban hatalmas elismerések. A tömegemberek zömének törzsi-nacionalsita illúziója azonban már egy sokkal problémásabb lelki folyamat. De ezek a klubok már inkább kapitalsita pénzen megvásárolt projektek, de paradox módon mégis lokális és nemzeti érzületet és büszkeséget kapcsolunk egy üzleti projekthez, ami felettébb bizarr. Bizonyos értelemben az Olimpiai megmérettetés is egy projekt, mert adómilliárdokból épül fel az a struktúra, ami miatt kijut valaki az Olimpiára és adómilliók mennek el rá, hogy díjjazzák sikerüket. S a máskor 50 forintot emelkedő kilós kenyéren is háborgó magyar emberek zöme minden ellenvetés nélkül, örömmel és büszkén fogadja el a tényt, hogy milliói mentek rá, hogy „dicsőséget szerezzenek nekünk és megmutassák a világnak” . Csak persze ezen dicsőségnek csupán az illúzója marad és a világot sem érdekli ez, mert mindenki a saját lányát nézte a szalagavatón, hogy az a legszebb.
Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »
