Kockázatos vállalkozás volt, ám az elmúlt évek egyik legfontosabb produkciója lett a Katona József Színház múlt pénteken bemutatott Az olaszliszkai című előadása. Borbély Szilárd darabja Szögi Lajos tiszavasvári tanár 2006-os, olaszliszkai brutális meggyilkolásából kiindulva mutatja be a jelen társadalmát szétfeszítő, feloldhatatlan ellentéteket. A Máté Gábor rendezte előadást a szerző személyes tragédiája foglalja keretbe. Az Olaszliszkai így több szinten mutatja be élet és halál, igazság és emlékezés kapcsolatát, és beszél a rendszerről, amelyben mindenki megalázottá válik.
Színház és közélet szükségszerű összefonódása gyakran vezet didaktikus előadásokhoz. Nagy kihívás érvényesen szólni a jelenkor társadalmáról. Különösen, ha olyan esetet dolgoz föl egy szöveg, mint Szögi Lajos tiszavasvári földrajz-biológia szakos tanár meggyilkolása, amely 2006-ban megrázta a közvéleményt, és a mai napig komoly indulatokat vált ki. Szögi Olaszliszkán autójával látszólag elsodort egy úton átszaladó kislányt, akinek nem esett baja, ám a feldühödött rokonok a lányai szeme láttára agyonverték a tanárt. Milyen nyelv lehet képes megragadni mindezt?
Borbély Szilárd író, költő, irodalomtörténész a görög sorstragédiák formáját választotta, hogy kifejezze a gyilkosságban rejlő magasabb rendű értelmetlenséget. A költészet nyelvén igyekszik hangot adni áldozatoknak és tetteseknek, és az ő szólamaikon keresztül bizonyítja, nem találhatunk egyértelmű igazságot semmire. A társadalmat így csak a megértés, az emlékezés tarthatná egyben, ha ezek hiánya nem feszítené szét éppen. Az előadás azonban még ennél is tovább megy, hiszen a gyilkosságot a szerző személyes tragédiájába helyezi.
Amit a föld magába fogadott
Borbély Szilárd szülei 2000 karácsonyán brutális rablótámadás áldozatai lettek, édesanyját megölték, édesapja sosem épült fel teljesen a sérülésekből. A szerző ezt követően több művében igyekezett feldolgozni a feldolgozhatatlant. A Halotti pompa és az Egy gyilkosság mellékszálai megrázó szövegek, egy létbiztonságát elvesztő ember vallomásai a korról, amelyben élni kényszerül. A súlyos depresszióval küzdő Borbély Szilárd 2014-ben önkezével vetett véget életének. Halálával ránk hagyta az emlékezés kötelességét.
Erre a feladatra reflektál a Máté Gábor rendezésében színre vitt, 2011-ben írt darab is. A szerző történetének beemelésével pedig tovább tágítják az emlékek körét az alkotók, hiszen az előadás a műveiből és interjúiból vett részletekkel keretként felidézi a szerző történetét. De Az Olaszliszkai nem tényirodalom. A Katona előadása nem Szögi Lajosról és nem is Borbély Szilárdról szól. A produkció az emlékezést emeli középpontjába, és így mindannyiunkat, akik tehetünk a felejtés ellen.
A színpadon egy verem fogadja a nézőt, a talaj aprólékos keresztmetszetét látjuk, mindent, amit a föld az eltelt évszázadokban magába fogadott. Ebbe a térbe lép be a szerző, Fekete Ernő, és a szemünk előtt belekezd a darab megalkotásába. Ez az indítás összeköti két gyilkosság áldozatát, Szögi Lajost és Borbély édesanyját. A szülei elleni támadás jegyzőkönyvét felidézve úgy fogalmaz: „Szembesültem azzal: a megaláztatás része a rendszernek”.
„Ó, ez az ország édenkert!”
Annak a rendszernek, amely az áldozatot és a tettest egyaránt magába zárja, és a megaláztatásban lehetetlenné teszi a katarzist. Nincs feloldozás, csak bűn van. Máté Gábor azt írta az előadásról, hogy igazságok csapnak benne össze egymással. De milyen igazsága lehet a mélyszegénységnek, az embertelen dühnek? És ugyanígy: igazság-e a jog nyelve? S mi a brutálisan meggyilkolt áldozat igazsága? Az Olaszliszkai sokkal inkább léthelyzetek összecsapása, amelyben így vagy úgy, de mindenki alulmarad.
A darabban Áldozatként megnevezett férfi (őt is Fekete Ernő játssza), miközben falvakon autóznak keresztül, két lányának a szülőföld szépségéről, a haza szeretetéről beszél. „Látjátok, gyerekek, csudaszép a világ […]. Ó, ez az ország édenkert! Még most is.” A Középső lány (Mészáros Blanka) azonban támadja az idealizmust: „Elhagyni ezt az országot hamar, / hol nem lehet becsülettel élni, / csak ha csalsz, ha lopsz, ha átvered / a másikat, lehetsz.” Unalomig ismételt közhelyeket mantráz, bizonyítva, hogy még a siralmas közhangulatnak sincs megfelelő nyelve, képtelenek vagyunk kifejezni a legalapvetőbb fájdalmainkat. Hogyan beszélhetnénk akkor egy lincselésről?
Nincs nyelvünk a bűnre, bizonyítja az előadás második fele, a tárgyalás, amelyben a tettesek és a törvény csap össze. Végső igazság itt sem születhet. „A sors aligha elkerülhető. És a törvény / nem a sorsot vizsgálja. Csak a tetteket” – mondja a Bíró (Szirtes Ági), és végül: „Az emlékezetet kutatja inkább”. De a Vádlott (Tasnádi Bence) nem emlékszik semmire. Ahogy a társadalom is felejteni akar. „Csak a bulvár, a rémhírek, és menni tovább” – mondja a Kar. A mai kor embere semmire sem emlékszik, mindent elfelejt, így a tragédia bulvárhírré aljasul, amelyet holnap egy másik követ.
Miért tapsolnak, nem értették?
A felejtés újabb szintje jelenik meg az előadásban, amikor színpadra lép az Idegen (Haumann Péter), aki ősapja, a csodarabbi (Szacsvay László) nyughelyét keresi Olaszliszkán, és szembesül a felejtés és a gyűlölet összefonódásával. A falu zsidótemetőjét kerítés védi a rongálóktól, de a sírokban nyugvókra már amúgy sem emlékszik senki. És ezen a ponton válik történetivé a felejtés. A színpadon felépített földrétegek elnyelik, mi pedig elfelejtjük a múltat.
Emlékezet nélkül azonban nem érthetjük meg, mi történt, és így azt sem, mi zajlik körülöttünk – állítja az előadás, amely ennek felmutatásában túllép egy színpadi produkció keretein, és már-már szertartássá, a megemlékezés szeánszává válik. Nem volt véletlen, amikor a sorban mellettem ülő idős úr az előadás végén szétnézett a közönségen, és megjegyezte: „Miért tapsolnak, nem értették, hogy mit láttunk? Ezen nem szabad tapsolni!” És valóban, néha jobb csöndben maradni.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
