Évközi 34. vasárnap, Krisztus, a mindenség Királya – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 23,35–43)
Furcsa egy megközelítés a mai evangéliumé – legalábbis nem ehhez vagyunk szokva! Egy uralkodóra fókuszálva általában az iskoláskorunkban tanulmányozott korrajzok jutnak eszünkbe: hatalmat, erőt sugárzó megjelenés, nagy udvartartás fényes palotákban, robusztus erődítmények védelmet adó falai, erős katonaság, őrség, hadvezetés és még sorolhatnánk. Ezzel szemben milyen királlyal találkozunk ma? Olyannal, akinek feje fölé írnak egy királyságot, s a felirat nem is fedi a teljes valóságot. Olyannal, aki törékeny, kiszolgáltatott, megkínzott, akit félelemből még a saját környezetéhez tartozók túlnyomó többsége is elhagy. Olyannal, akit – Mária, János és még némelyek kivételével – nem szolgál most senki, ő maga azonban szolgálni jött, és most kiszolgáltatottan függ a kereszten. Olyannal, aki nem áll bosszút, nem fenyegetőzik, aki „megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat”. Ilyen királyra mit lehet rábízni? Mit tud képviselni, miben hatékony bármilyen intézkedése? Van ereje, tekintélye? Hit nélkül szemlélve nem valami meggyőző a Golgota képe…
Az ősbűn által megsebzett ember és társadalom önmagától kevéssé ért a szeretet nyelvén. Értelmünket elhomályosítja természetünk rosszra hajlása és a szabad akarat ajándékával való visszaélések egyre szövevényesebb rendszere. Megsebzettségünkben mi is sebeket ejtünk. Ezért a földi élet keretei között az értékek védelme, az emberi közösség vezetése nem szokott kimerülni a korrektség, következetesség, határozottság keresésében. Az „egyensúly tartása” érdekében minden vezetés támaszkodik bizonyos erőszakszervezetekre. És akinek erősebb van, vagy akinek pusztítóbbak a fegyverei, az nagyobb biztonságban szokta érezni magát, egészen addig, míg be nem bizonyosodik: egy másik, talán még csendben fegyverkezve, már veszélyesebbé vált számára, mint ő mások felé. Ez soha véget nem érő versengést eredményez – legtöbbször persze a szegények pénzéből, erejéből, idejéből, életéből, véréből, az ártatlanok fájdalmait tetézve. És így a gonoszság birodalma hízik, egyre inkább.
Ez a pusztító erőkben egymást túllicitáló hatalmi rend egyáltalán nem Isten országának törvénye. Krisztus nem idegen vér ontásában gyakorlott királyként áll előttünk, hanem saját vérét ontja övéinek üdvösségéért. Ő nem emberi logika szerinti király, ő nem pusztít ahhoz, hogy túléljen, hanem éppen fordítva: életét áldozza azért, hogy nekünk életet adjon. El nem múló, örök életet. Olyat, amilyenre egyetlen e világi uralkodó sem képes. „Földi mennyországok” ígéretével és azok sorozatos, törvényszerű kudarcaival tele vannak a történelemkönyvek. Krisztus, a mindenség Királya azonban olyan valóságot ígér, amit be is teljesít. Amelyben a mindent újjáteremtő isteni szeretet a legfőbb erő, és húsvét hajnalának „hőse” a legfőbb győztes. Aki az ő országa után vágyakozik, annak felszabadító erővel szól válasza: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”
Szerző: Kovács Zoltán
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
