E sorok írója egyik kezdeményezője és résztvevője volt egy igen különös amerikai eseménynek. Az időpont 1956 novembere, a magyar szabadságharc szovjet tankezredek általi véres legázolásának szomorú hónapja, mely irtózattal rázta meg az egész világot.
E sorok írója egyik kezdeményezője és résztvevője volt egy igen különös amerikai eseménynek. Az időpont 1956 novembere, a magyar szabadságharc szovjet tankezredek általi véres legázolásának szomorú hónapja, mely irtózattal rázta meg az egész világot.
A lelki megpróbáltatások soha nem érzett súllyal nehezedtek az amerikai magyarságra is, és szinte mindenki akart valamit tenni vérző népünk érdekében. Ez a vágy indított néhányunkat is, akik annak idején a magyarság életében vittünk vezető szerepet, hogy összehajoljunk, vajon mit is tehetnénk mi? Először csak hárman voltunk: Juharos István, az ismert nemzetközi hírű festőművész, jómagam – Erdély szülötte –, aki annak idején Newarkban (Newark: amerikai város New Jersey állam Essex megyéjében) mérnökösködtem; a harmadik pedig Sisa István, aki akkor egy lap szerkesztője volt.
Az ő lakásán ült össze a három István, akikhez később egy negyedik, Mártonffy István mérnök kollégám is csatlakozott New Yorkból. így hát joggal elmondható, hogy az „Istvánok összeesküvése” indította el az események menetét.
Mit lehet tenni véges erőinkkel, anyagiak hiányában, hogy a magyarság fájdalmát és tragikus sorsát világgá kiáltsuk? Eleve kizártuk, persze, bárminemű erőszakos tett gondolatát, miután az ilyesmi többet ártana, mint használna az ügynek. Magyar ember ilyesmit nemigen tesz! A házigazda a Szabadság-szoborra terelte a figyelmet. Ott kellene valamit csinálni, de mit?
A válasz szinte magától adódott: kitűzni a magyar zászlót a szobor legtetejére, ahol a fáklya hirdeti az emberiségnek Amerika szabadságszeretetét. Ugyanakkor néhány szavas feliratot elhelyezni alkalmas helyen. Végül is az egyszerű megoldás mellett döntöttünk technikai okok miatt, de azért is, mert az erőszaknak még a látszatát is el akartuk kerülni.
Mindez november 12-én történt, s másnap már el is kezdtük az előkészületeket. Mindenekelőtt két kulcsszemélyt avattunk be a tervbe: a már előbb említett Mártonffy István mérnököt és Keviczky Kálmán fényképészt New Yorkból. Ezután megtörtént a szereposztás.
Mártonffy fogja egy fiatalokból álló kis különítménnyel a zászlót kitűzni, s Juharossal együtt a technikai előkészületeket vezetni. Keviczky Kálmánnak a filmezés, míg e sorok írójának a fényképezés szerepe jutott. Sisa István a sajtó és a rádiók riasztását tartotta fenn magának.
A New York-iak, Mártonffy és Keviczky lelkes magyar lányokkal a zászlóvarrást intézték el, ami nem volt kis feladat, mert azt a Szabadság-szobor hatalmas arányaihoz kellett méretezni. A 102 méter magas szobor legalább 7 méter hosszú és 3 méter széles zászlót igényelt, s ennél is hosszabb volt a négyszavas felirat, fehér alapon: STOP GENOCIDE, SAVE HUNGARY!
Eredetileg szombatra, november 17-én délelőttre terveztük a nagy akciót, hogy másnap a vasárnapi lapok optimális nyilvánosságot adjanak – ha sikerül a dolog. Sajnos azonban a teljes szélcsend és az esős idő miatt a dolgot másnapra kellett halasztanunk. Vasárnap reggel megint mindenki ott volt, aki ígérte, csakúgy, mint előző nap. Hideg, szeles időben hajózott be a mintegy 15 főnyi kis társaság, akcióra készen, melyet percnyi pontossággal úgy kellett kiszámítani, hogy a zászló akkor lobogjon elő a szobor tetejéről, mikor az egy óra múlva érkező kirándulóhajó, tele utassal, pontosan a szobor alá ér.
A zászlót Mártonffy a teste köré csavarva, elrejtve vitte. Kihajózás után bejutni a szoborba, a többi turistával együtt, nem volt probléma. Csak miután a zászlós behatoló különítmény feljutott a lelakatolt részhez, kezdődött el a manőverezés, mely abból állt, hogy a csoportnak a lépcsőn tervszerűen szétszórt tagjai különféle ürügyekkel lelassították, majd elzárták a forgalmat.
Ezalatt megtörtént a lakat eltávolítása, s elkövetkezett a nagy pillanat: az óriási méretű magyar zászló hirtelen fellobogott az őszi szélben, s kisvártatva egy kisebb, amerikai csillagos lobogó került melléje – Mártonffy jóvoltából.
Milyen szívet remegtető látvány volt ez mindazoknak, akik kívülről figyelték, mint jómagam is, miközben lázasan fényképeket készítettem a jelenetről Keviczky Kálmánnal, aki szintén fényképezett és filmezett. Az épp beérkező hajón a mit sem sejtő turisták százait is izgalomba hozta a jelenet, amelyet csak akkor értettek meg teljesen, mikor a szobor talapzatán megjelent a STOP GENOCIDE, SAVE HUNGARY felirat.
Az öböl manhattani partján is megindultak az események perceken belül. Sisa István, aki egy nemzetközi hírtovábbító központban dolgozott, ahonnan kilátás nyílik a Szabadság-szoborra, távcsővel figyelte a zászló megjelenését. Mikor ez percnyi pontossággal megtörtént, azonnal elkezdte a sajtó és a rádiók tájékoztatását az eseményről.
Ennek hatása percek alatt jelentkezett: lázas telefonálások indultak meg a hírszolgálati irodáktól és a hírközlő szervektől a szobor őrségéhez, majd a Daily News helikoptere és egy másik gép is megjelent a „tett színhelye” fölött.
A magyar zászló a csillagos lobogó mellett kb. fél óráig lengett a New York-i öböl felett. Ilyenre sem volt még példa a szobor történetében. A filmek és fényképek megörökítették az eseményt, ez volt a fontos. A szoborőrség azután igazoltatott bennünket, s Mártonffytól jegyzőkönyvet is vettek fel, a zászlókat pedig lefoglalták, mint később kiderült – a szobormúzeum számára.
Mi, a tettesek, boldogan szálltunk hajóra, s örömünk még fokozódott, mikor hazafelé menet az autórádióban meghallottuk, hogy szinte minden állomás vezető helyen jelentette az eseményt. Ez pedig csak kezdete volt a publicitásnak, mert aznap este a televízióban már mutatták a Reviczky Kálmán által ügyesen összeállított filmtörténetet, mely még azt is ábrázolta, hogyan varrták magyar nők a zászlót, megcsókolva azt, mielőtt Mártonffy a dereka köré rejtette. Másnap a reggeli lapok (New York Times, Daily News, Daily Mirror) első oldalas, képes szenzációként tálalták az eseményt, melynek hírét persze még előző nap világgá kürtölték a nagy hírügynökségek, a Reuter, a UPI és az AP.
A vállalkozás résztvevői tudtommal mindnyájan élnek ma is, hiszen aránylag fiatalok voltunk még 37 évvel ezelőtt. Most, két és fél évtized távlatából talán gyermekeiknek mesélik e maga nemében egyedülálló történetet, melynek meg kell melengetnie az öreg és fiatal magyarok szívét, akik elolvassák.
K. I.
(Sajnálatosan a K. I. – István – nevet nem sikerült beazonosítani…)
*
Ébredj, magyar!
Legyen november 18-a nemzeti emléknap! – írta végezetül a 25. évfordulóra zárómondatként Sisa István [USA].
(A Kapu folyóirat 2010. őszi cikke alapján)
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
