Az elmúlt tizenkét évben morális fölényt vívott ki magának a konzervatív ajánlat.
Európa egyik országában 2021-ben ki akartak rúgni az egyetemi állásából egy professzort, aki egy régi, klasszikus európai politikai szöveg elemzése közben a férfiak fizikai erejét hangsúlyozta a háborúban, ahogy a vizsgált szöveg is erre utalt. Az online kurzus egyik hallgatója följelentette a professzort, mivel a nőkkel szembeni diszkriminációként fogta fel az óra tartalmát. Hosszadalmas, megalázó eljárás indult az egyetem berkein belül, végül nem rúgták ki, de megtiltották neki, hogy nyilvánosan beszéljen a vele történtekről. Ja, és változtasson a viselkedésén, a hozzáállásán. Mellesleg a hallgatónő a sajtóhoz is fordult. Neki lehetett.
A liberalizmus kommunista válfaja – mutáns vírus – itt van Európában, már nem csak az Egyesült Államokban. Az a helyzet, hogy a szólásszabadság ma Kelet-Európára és nem Nyugat-Európára jellemző. Leo Strauss, a XX. század egyik legnagyobb politikai gondolkodója ezt írta még az 1960-as években: „Első ránézésre a liberalizmus egyetérteni látszik a kommunizmussal, ami a végső célt illeti, miközben radikálisan nem ért vele egyet a célhoz vezető útban. Mondhatjuk, hogy a cél az egyetemes és osztály nélküli társadalom […] Marad azonban egy fontos különbség a liberalizmus és a kommunizmus között […] A liberálisok szentnek tartják mindenki jogát arra – bármennyire szerény, régi és ki nem fejtett –, hogy bírálhatja a kormányt, beleértve az első emberét is.” Vagyis fél évszázaddal ezelőtt is világos volt, hogy a kommunizmus és a liberalizmus között lényegi azonosság van. Ma pedig már azt is tudjuk, hogy a liberálisok jelentős része nem tartja „szentnek” a szólásszabadságot Nyugaton. Miközben ma bárki szabadon elmondhatja a véleményét Magyarországon.
Miért hurcolták meg a professzort és miért tagadták meg a régi liberálisok a szólásszabadság szentségét? Mert mára valóságos alternatívája van a mai úgynevezett liberális demokráciának. Ez pedig a konzervatív demokrácia. Ennek élenjárója Magyarország és Lengyelország. Reális és vonzó alternatíva, mert morálisan megalapozott, valóságos és nem elképzelt emberek biztonságát, jogait védi és boldogulását segíti. Nemcsak reagál, hanem kezdeményez is. Nos ez az, amit nem szoktak meg a nyugati világban.
Lassan húsz éve, hogy megjelent a Konzervatív kiáltvány (2002). Fullasztó év volt, a posztkommunisták kihasználták a rendszerváltás adta lehetőséget: korábbi kommunisták legitim módon vehetnek részt a politikában, mi több, újra kormányozhatnak is, sőt 1990 után már másodszor. A kommunisták már megint „keresztülhazudták” magukat az igazsághoz. Szerintem a magyar jobboldal igazi születésnapja nem 1990, hanem 2002, hogy 2006 után a radikalizmus irányában (is) haladjon tovább. Minden radikalizálódást részben az igazsághoz való szenvedélyes viszony fűti, részben a tehetetlenség. Ami az első elemet illeti, az igazság mellett érvelni, vitatkozni kell, ott kell megnyerni minél több ember helyeslését. Ebből azonban nem következik feltétlenül a politikai siker is. Lehet jól kormányozni, az igazságot magunk mögött tudni, mégis el lehet veszíteni a választásokat. Ez történt 2002-ben.
2006-ban azonban a békés átmenet erőszakosba fordult át. Budapest utcáin vér folyt politikai okokból. Mi is volt a közvetlen kiváltó ok? Az, hogy Gyurcsány Ferenc, aki mint politikus tipikus terméke a rendszerváltásnak, őszintén azt hitte, hogy ha elmondja „az igazságot”, akkor kivágja magát a szorult kormányzati helyzetéből. Sok szempontból tévedett, de leginkább abban, hogy értelmiségi parvenüként azt hitte, mindenki az vagy az szeretne lenni. Az értelmiségtől kapott tanácsokat, nélkülük nem lett volna miniszterelnök, azt hihette, hogy egy igazságbeszéd igazán nagy és hasznos tett volna a részéről. Nem politikailag tévedett, hanem a morális helyzet megítélésében. Ha egy ember téved, megszenvedi, ha egy politikus, akkor egy egész ország fogja megszenvedni.
2010-ben nem egyszerűen kormányváltás történt, hanem egy egyre öntudatosodó jobboldali konzervatív politikai ajánlat robbant be, amely szakított a rendszerváltáskor kialkudott morális kompromisszummal. A felmondott morális kompromisszum lényege, hogy a rendszerváltást ki kell szabadítani az értelmiségi körön belüli egyezkedések világából. Ezt az ellenfelei „populizmusnak” nevezik, Orbán Viktor viszont a valódi népszuverenitás megteremtésének belül és az állami szuverenitást kívül, amikor elutasítja „a gazdaváltást”, azaz a szovjet fennhatóság után az európai integráció fokozatos, lopakodó jogi kiterjesztését a nemzetállami szuverenitás kárára.
A rendszerváltás és az orosz csapatok kivonása az országból elsősorban a nemzeti szuverenitás, azaz a szabadság visszaszerzését jelentette. Aki szerint nem ezt, az a lelke mélyén még a kommunizmus eszméjével flörtöl, életkorától függetlenül. A magyar rendszerváltás eszmei hátterét a nyugati ’68-as újbalos ideológia összeházasodása a magyar reformkommunizmussal szolgáltatta. Sem a kommunizmus, sem a marxizmus által közvetlenül vagy közvetve inspirált legújabb marxista politikai elképzelések nem halottak. Az egyenlőség utópista víziói nevében újra erősödnek. Morális fölénye azonban a konzervatív ajánlatnak volt az elmúlt tizenkét évben.
Mónus Béla faszobra (Fotó: Éberling András)
Az alapkérdés nem változott 1989 óta: lehetséges-e konzervatív alternatíva antikommunizmus nélkül? Azért nem lehetséges, mert a „kommunizmus” lerövidítése egy gondolkodásmódnak, amelyet Kelet-Európában tapasztalatból ismerünk, Nyugaton viszont intellektuális kaland maradt mindig is, ma viszont ennél többről van szó. Amerika ma már nem ismer önmagára, mert a ki tudja, hányadik marxista reneszánsz új ruhára lelt amerikai földön: az egyenlőségeszme újra radikalizálódott, és egyfajta megváltást ígér az amerikaiak rossz lelkiismeretére, amely az öngyűlölettől fűtve új, agresszív és arrogáns politikai alakot kezd ölteni. A múltat csak eltörölni lehet (szobordöntögetés, régi szövegek átírása stb.), ám a jövőt teljességgel át lehet engedni a saját kultúránk megvetését sürgetőknek.
A természet legyőzése ugyanis a küszöbön áll: először is, a férfi-nő biológiai kettősséget fölülírja a technológiával felvértezett tetszőleges nemi identitásváltoztatás joga; másodszor, az adatok uralta online tudás világában azé a hatalom, aki képes az eddigi fizikai természet fogalmát lecserélni egy olyan új természetre, amelyben az emberek mint digitális szereplők a mesterséges intelligencia logikáját és törvényeit követik; harmadszor, a klíma legkisebb rezdülését is az emberi tevékenységre vezetik vissza, s ahelyett, hogy az ember és a technológia viszonyát vizsgálnánk, még több technológiával akarjuk bajainkat kezelni, amiket mellesleg jórészt a technológia okozott. Mára ez lett Amerika liberális szellemiségéből, s a világ minden szegletében ma ezt jelenti az amerikanizálódás. De tényleg azt hiszi bárki is Afganisztán után, hogy a megoldás kulcsa az amerikanizálódás?
Ma Nyugaton a liberális-balos ideológiai behatolás az emberek mindennapi életébe elérte azt a szintet, ami már egyre több ember hangos ellenkezését váltja ki. Most derül ki egyre több hétköznapi embernek, hogy a modernség feltételei között a kommunista totalitarizmus után lehetséges a liberális totalitarizmus is. Ha valakinek a természetes mivolta – az, hogy valaki nőnek vagy férfinak született – válik elfogadhatatlanná, akkor nincs hova somolyogva félrenézni: de hiszen ahogy én élek, már az sem tetszik az új, liberalizált balosoknak. Hagyományos családban élek – elfogadhatatlan? Szeretem a hazámat – elfogadhatatlan? Hiszek és nem csak spekulálok – elfogadhatatlan? Közösségemen keresztül szeretném a szabadságot megélni – lehetetlen?
Kelet-Európában a normalitás megőrzése, Nyugaton a visszaszerzése lett mára a cél. A hagyományos természet fogalma szerint megmenteni az embert önmagától, ha úgy tetszik, saját racionalitásának arroganciájától. Három, modernséget kezdeményező gondolkodó (Hobbes, Locke és Rousseau) hasonlóan látta az ember tulajdonságait két szempontból. Hobbes természetes emberére a szabadság, egyenlőség és háborúskodás, a Locke-félére a szabadság, egyenlőség és az ész, míg Rousseau-éra a szabadság, egyenlőség és a felebaráti szánalom a jellemző. Ám a harmadikban eltértek.
Amit a mai újbalosok akarnak, az eddig ismert ember fölszámolása. Bármit is akarnak, ezt azért tehetik meg, mert a hitet már a vallás nevetségessé tételével korábban kiiktatták az ember tulajdonságai közül. Az igazság relativizmusában és a modern nihilizmusban – semmilyen érték nem nyújt kapaszkodót – élő ember végleg összezavarodhat. A konzervatív ajánlat szerint az ember szabadsága adottság, ez nem adomány. Az egyenlőség Isten, jog előtti és politikai egyenlőséget jelent. A bátorság a harmadik erény, abban az értelemben, ahogy Churchill kijelentette: „A bátorságot joggal tartják az első számú emberi tulajdonságnak. Ez az, ami lehetővé teszi az összes többit.” Ez a gondolat a konzervatív alternatíva lényegét fejezi ki.
Lánczi András
A szerző egyetemi tanár
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
