Mi történik a szívben, amikor valaki az első szentmiséjét mutatja be? Hogyan mélyül el a papi hivatás, amikor Isten új és új felismerésekhez vezeti az embert? Kis Efrém ferences testvér június 15-én ünnepelte pappá szentelésének első évfordulóját. A vele készült interjúban visszatekint az elmúlt egy évre: az isteni kegyelem megtartó erejére, a testvéri közösség támaszára és a szolgálat örömére.
– Hogyan emlékezel vissza az első misédre?
– A legelső szentmisém gyakorlatilag a szentelési mise volt Mátraverebély-Szentkúton. Emlékszem, a sekrestyében gyakoroltuk Szoliva Gábriel atyával a kánonból azt a részt, amelyet felszentelésem után kellett mondanom. Nagyon zavarban voltam: kitárom a kezem, összecsukom – hogy is kell? Ugyanígy zavarban voltam másnap – június 16-án délben – a pasaréti újmisén is. Nem azért, mintha nem tudtam volna fejben a liturgiát, vagy ne lett volna otthonos az a templom, az a közösség. Inkább
Nem egy rendtársam újmiséjébe kapcsolódom be, akár diakónusként, akár ministránsként, hanem én ünneplem az Eucharisztiát azzal a közösséggel, amelyben belenőttem a szerzetességbe, amelyben a legtöbb időt töltöttem, és amelyben a szeretet vagy épp a „nem-szeretet” és a kiengesztelődés különböző formáit megtapasztaltam. Egyszerre voltam nagyon boldog és nagyon zavart.
– Hogyan alakult ez az érzés később? Volt olyan pillanat, ami különösen meghatározóvá vált számodra?
– A legemlékezetesebb pillanatom Pasaréten volt, amikor az Isten Báránya előtt, mielőtt felmutattam volna a szent színeket, elfelejtettem térdet hajtani. Valahogy senkinek nem tűnt fel, és nekem is csak később, este jutott eszembe és döbbentem rá erre. Azóta is erősen él bennem ez a pillanat:
Ennek a misének egy másik meghatározó pillanata az volt, amikor megáldottam édesanyámat – ott eltört a mécses. Megrendítő volt papként megáldani a szülőanyámat, és megélni az érzéseimet a közösség előtt. Talán még a katolikus közösségeinkben sem mindig egyértelmű, hogy szabad egymás előtt sírni, gyengének mutatkozni. Jó volt, hogy ezt megélhettem.
Nem sokkal később Szabó Péter testvér meghívott a Szent Angéla-iskolába, ahol addig diakónusként és hittanári gyakorlaton voltam jelen. A tanév végi Te Deumon már én celebráltam a szentmisét. Nagyon örültem, hogy Péter nem azt kérte, hogy prédikáljak, hanem formabontó módon felhívott az oltár mögötti színpadra, és arról beszélgettünk az iskola közössége előtt, hogyan éltem meg a papszentelést, hogyan készültem rá, mit jelent számomra papnak lenni. Emlékszem egy kislány kérdésére:
Úgy válaszoltam, hogy akkor még fogalmam sem volt, mit jelent papnak lenni, még meg sem száradt rajtam a szentelés krizmája. Miséztem, koncelebráltam előtte néhány napot, de még nem volt mögöttem megélt papi élet. Mégis automatikusan jött a válasz.
A legnehezebb szentmisém Adácson volt, a szülőfalumban: senki nem próféta a maga hazájában… Örültem, hogy több rendtársam is eljött – az egykori növendéktestvérek egy kis szkólával is készültek –, közülük Kálmán Peregrin atyát kértem meg, hogy prédikáljon. Zseniális volt, végigkönnyeztem a szavait, a nehézség inkább a palóc vallásosságból fakadt: attól kezdve, hogy valakit pappá szentelnek, azon a vidéken hajlamosak már nem embernek látni őt. A pap már minden égi titkot tud, természetfölöttivé válik, nem lehet megszólítani úgy, hogy Efrém, csak úgy, hogy főtisztelendő úr, atya. Nagyon örültem, hogy a testvéreim ott voltak, és Peregrin prédikált: emberi testvériséget teremtettek jelenlétükkel a liturgián – olyat, ami otthon ritkán tapasztalható. Segítettek, hogy ne féljek a búvópatakként jelen lévő normáktól. Nem kell megfelelnem nekik, de nem is kell ellenük hadakoznom – elég egyszerűen csak élnem kisebb testvérként és papként.
– A Pannonhalmi Főapátságban is bemutattatok újmisét Paszkál testvérrel. Honnan jött ez a lehetőség, és milyen érzés volt a bencés testvérekkel közösen ünnepelni az Eucharisztiát?
– Néhány bencés testvérrel együtt tanultunk a Sapientián, többükkel azóta is jó kapcsolatot ápolok. Egy esti sörözésnél kicsit hűbelebalázs módjára fölvetettem az ötletet, hogy ha már ketten is újmisések vagyunk, meghívhatnának minket, hogy ne csak egyházi kiválóságok, bíborosok, pátriárkák misézzenek ott. A testvérek láttak benne fantáziát, és végül meg is valósult a meghívás és az újmise. Számomra az volt a legemlékezetesebb, hogy bár a rendem nyolcszáz éves, a Pannonhalma tetején magasodó Szent Márton apátsági templom még ennél is régebbi.
A jelen lévő közösség már ennek a kornak a közössége, de tudatosan élik, vállalják ezt a történelmi küldetést. Általában öregdiákokat szoktak meghívni újmisére. Egyikünk sem bencés diák, sőt egyikünk sem egyházi gimnáziumban érettségizett, ennek ellenére mégis ott lehettünk, velük együtt ünnepelhettük az Eucharisztiát. A szentmise közben jó volt rácsodálkozni, hogy bármennyire is impozáns a hely, nem ez a lényeg. Nem is az, hogy bencés vagy ferences az ember.
– Az idei nagyböjtben Kárpátalján tartottál lelkigyakorlatos beszédeket. Milyen élményekkel gazdagított a határon túli testvéreinkkel való találkozás?
– Féltem attól, hogy mit mondhatok azoknak, akik háborúban élnek. Ez volt életem első triduumja, és nagyon hálás vagyok Bán Jónás atyának és a kárpátaljai híveknek, hogy ott is megélhettem: az adott történelmi helyzettől függetlenül mi, akik az oltár körül összegyűlünk, testvérek vagyunk.
Megértettem azt is, hogy nem attól lesz lehengerlő egy prédikáció, hogy az ember választékosan, csillogó retorikai eszközökkel szólal meg – bár ez is jó, ez is sokat tud adni. Ám amikor elhiszem, hogy akikhez szólok, a testvéreim, és nem magamtól beszélek, hanem abból a kegyelemből, amelyet a szenteléskor kaptam, megtörténik az, aminek meg kell történnie. Arra törekszem, hogy ne magamat helyezzem előtérbe, hanem már a készülés első pillanatától Istenre tekintsek: imádkozom azokért, akikhez majd szólni fogok, és önmagamért is, hogy ne a saját gondolataimat mondjam, ne azt, ami nekem fontos vagy épp gyönyörűséget ad, hanem azt, amit Isten akar mondani azoknak, akik jelen vannak.
A teljes beszélgetés ITT olvasható.
Forrás: Ferences Média/Gál Emília
Fotó: Moldoványi Barnabás, Gieszer Richárd, Pannonhalmi Főapátság, Ferences Média
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
