Az igazi kapitalizmus kora Bulgáriában

Az átlag magyar sose tudta megélni az igazi, klasszikus kapitalizmust.

Mert Magyarországon a kapitalizmusba való átmenet már Kádár alatt elindult, a nomenklatúra egy jelentős része már akkor liberális volt, s mert aztán nagyon gyorsan átvette a gazdasági hatalmat a nyugat. Azaz nem volt üres pont a folyamatban, kaotikus rész.

Persze káosz volt, de csak a munkavállalói oldalon: a rablóprivatizáció során egymillió embernek megszűnt a munkahelye. De a gazdasági elit szintjén sose volt kaotikus időszak: a tulajdon gyorsan átment, nem volt ingadozás. S az állam mindig megmaradt, gyengült, de nem annyira, hogy ki tudjon alakulni a klasszikus, eredeti kapitalizmus rendszere.

A nomenklatúra nemigen tudott már labdába rúgni, kevesek tudtak felemelkedni a nagypolgárságba (pl. ilyen volt Gyurcsány, aki sikeres tőkés lett, vagy Csányi, aki bankár vezető alkalmazotti pozícióját sikeresen banktulajdonosi pozícióra transzformálta), de a legnagyobb rész legfeljebb jó állást volt képes találni magának mint alkalmazott valamelyik nagy nyugati cég helyi részlegében.

A Kádár-kori maszek réteg egyáltalán nem volt képes alkalmazkodni, jellemzően teljesen lecsúszott, kisemberré lett az új rendszerben. Sok ilyet ismertem. Amikor 1997-ben Pátyra (Pest megye) költöztem, ilyen embertől vettem házat: az illető későkádári mércével gazdag volt, maszek hentes volt, de a rendszer bukásához nem tudott alkalmazkodni, ő ahhoz értett tudta hogyan kell kihasználni a kommunista gazdaság lyukait, de igazi vállalkozást nem volt képes vezetni: eladósodott teljesen a végén, el kellett mennie dolgozni egyszerű alkalmazottként egy újonnan nyíló hipermarketbe, a házát meg eladta, kisebbet vett, hogy ki tudja fizetni adósságait.

S a maffiózó rész se kapott szerepet soha Magyarországon, megmaradtak a hagyományos tevékenységnél: drogok, prostituáltak, szerencsejáték, uzsoraság.

Ezzel ellentétben a bolgár átmenet teljesen más volt.

Egyrészt nem volt előkészítve a rendszerváltozás, nemigen voltak liberális reformkommunisták, nemigen voltak kapitalista reformok, tulajdonképpen Bulgáriában még 1989 novemberében is az a gazdasági rendszer volt, ami Magyarországon a 60-as évek közepén.

Így minden hirtelen lett, kaotikusan. Sokszor megdöbbentő gyorsasággal. Pl. a magyar forint konvertibilissé tétele 26 évig tartott: 1969-ben piaci szintre lett emelve a „turista” árfoyam, 1971-ben megszűnt a rendeleti árfolyam, 1981-ben megszűnt a kettős árfolyam, s csak 1995-ben lett szabad váltás. Ezzel szemben Bulgáriában ez 2 hét alatt ment végbe: 1991. febrár elején még a normál kommunista típusú valutaszabályok voltak életben, aztán be lett jelentve a reform, s a hónap közepén már konvertibilis lett a bolgár leva. Ezzel együtt ki lett vezetve minden tervgazdálkodási és árkontroll szabály (ez utóbbi csak a tömegközledés, rezsi, s pár hasonló esetében maradt).

Szóval a kommunizmus végén az addig nulla szinten reformált Bulgáriában hamarabb lett szabad gazdaság, mint Magyarországon!

Én átéltem azt a napot személyesen is, 1991-ben Szófiában laktam egészen augusztus végéig. Látványos volt az a februári nap. A szemben lévő közértben egyik nap alig volt áru és sorban álltak az emberek, másnap nem volt sor és olyan áruk jelentek meg, melyek korábban csak valutásboltokban voltak kaphatók. Ez a dolog pozitív oldala, a negatív meg a hatalmas elszegényedés.

Egyik határozott emlékem: a szabványos, fél kilós joghurt ára az egyik nap 0,23 leva (akkori árfolyamon kb. 1 Ft) volt, míg másnap 1,50 leva (akkori árfolyamon kb. 6 Ft) . A hivatalos éves infláció Bulgáriában 1991-ben 473 % volt egyébként.

Amikor magyarok próbálják mesélni bolgároknak, hogy milyen nyomort hozott a rendszerváltozás Magyarországon, hiszen 1991-ben majdnem 40 % lett az infláció, a bolgárok ezen jót nevetnek.

De fentiek eredménye a káosz lett.

Egyrészt Bulgária sokáig ellenállt a nyugati integrációnak, csak 1997-re sikerült a nyugatnak elérnie, hogy az ország egyértelműen euroatlantista irányt vegyen, addig az oroszpártiság és/vagy a semlegesség volt a népszerű. Emiatt a nyugati tőke se jött.

Így viszont üres tér maradt, melybe be tudott nyomulni egyrészt az ex-kommunista nomenklatúra, másrészt a maffia. A bolgár maffia alapja a sport egyébként, a kommunista rendszer végével megszűnt a sport finanszírozása, sok addig profi sportoló jövedelem nélkül maradt. Sokak esetében a kiút az örző-védő cégek megalapítása lett. Ezek lassan, az alig működő állam miatt, maffiává nőtték ki magukat. Az egyre több pénz pedig be lett fektetve a gazdaság különböző szféráiba, teljesen normál dolgokba is, pl. bankok, biztosítók, élelmiszerboltok, stb.

Részben kialakult egyfajta szövetség a maffia és az ex-kommunista nomenklatúra között (különösen a nomenklatúra azon része esetében, mely a kommunista állambiztonsági szervekkel állt kapcsolatban), részben azonban ellenérdekek alakultak ki köztük. 1997-re azonban világos lett: a nyugat nem tűri el a maffia hatalmát. Ekkor kezdődött meg a maffia kiszorítása, éppen a nyugat felé néző ex-nomenklatúra segítségével. Egyrészt jogi eszközökkel – sokszor egyébként alkotmányellenesen -, de leginkább maffia-módszerekkel: a legnagyobb maffiavezérek le lettek vadászva orosz bérgyilkosokkal, a többiek meg gyorsan megértették, mi a teendő: maradni a maffiózós szférában, minden mást meg eladni a „jó” vállalkozóknak, de a legjobb nyugdíjba menni és élvezni az összeszedett pénzt és nem belepofázni a „nagyok” dolgába.

Hírdetés

MIndenesetre ez az időszak 1989-1997 között nagyon sajátos volt. Innen lehetett megérteni hogyan lett pl. a vadnyugat Amerikában. Állam nincs, mindent szabad, s verseny van = az ideális kapitalizmus.

Természetesen mindez olyan pokoli állapotokat eredményezett, melyek pl. ma is vannak egyes afrikai országokban: egymás ellen fegyverrel harcoló vállalkozók, alacsony minőség, nulla vásárlói jogok, irdatlan szegénység, a közterületek és közszolgáltatások lepusztulása, stb.

A kisember vásárlóként ls állampolgárként teljesen ki volt szolgáltatva. De munkavállalóként még jobban. Minden létező munkavállalói jog megszűnt, ill. ami mégis megmaradt, az formálissá vált, nem lehetett érvényesíteni őket. Számtalan teljesen vad munkaügyi szokás alakult ki, melyek aztán csak a 2000-es évek körül tűntek el teljesen, pl.:

  • a munkavállaló nem bérmunkás, a munkáltató meg nem alkalmazó, hanem a munkáltató „kenyeret ad”, amiért a munkavállaló „hálás”,
  • a munkaidő addig tart, míg a főnök szól, a hivatalos munkaidő végén nem mehet haza a dolgozó, hanem vár, míg a főnök „haza engedi”,
  • új alkalmazott felvételor nem mondják meg neki a fizetés összegét, az majd kiderül az első fizetéskor,
  • munkaszerződés csak hónapokkal később van, csak ha az alkalmazó „elégedett”, s akkor is ő dönti el egyedül mi legyen benne,
  • szabadság nem létezik, azt le kell dolgozni, a betegséget is.

Az 1989-1997 közti 8 évből én 6 évet éltem Bulgáriában, szóval nagyrészt átéltem. Persze erősen privilegizált helyzetben, sose kényszerültem rá pl. dolgozni fenti módon. Összesen fél évet dolgoztam normál bérmunkásként, akkor is egy arab cégnél, ahol a fent leírtak sokkal kevésbé voltak meg. A többi időben egyrészt szoftvertanácsadó voltam (akkor volt még ilyen, sokan nem tudták kezelni az egyes programokat), másrészt tolmács-fordító. Ezek megbízás alapú munkák, azaz nem érinti őket a munkajog.

Tolmácsként volt nyilván érintkezésem maffiózós vállalkozókkal. Így beláttam valamennyire köreikbe. Alapvetően teljesen tudatlan alakok voltak, akiknek valamiért szerencséjük volt, s ezt képesek voltak kamatoztatni valamilyen veleszületett ravaszság révén. Szóval igazi tőkések.

Hogyan bírták ki mindezt az emberek? Alapvetően az emberek mindent kibírnak, ha nincs más út. Persze sokan megpróbáltak átmenni a „főnök” státuszba, nyilván ez nagyon keveseknek sikerült, hiszen a tőkés mindig sokkal kevesebb, mint a munkás. Egyesek azt csinálták, amit én is, azaz köztes helyzetet elérni: tehát valamilyen egyéni szolgáltatást adni, ami nem hoz munkavállalói alávetettséget – nyilván ez se lehetett általános megoldás.

De ismétlem, az én személyes helyzetem mindvégig jó volt, legalábbis az átlaghoz képest. Sose voltam rákényszerülve, hogy bármit elvállaljak. Néha még rosszul éreztem is magamat, hogy heti 4-5 óra munkával többet keresek, mint az átlagember heti 50-60 óra alatt, dehát arra jutottam: ez nem az én hibám, szerencsés vagyok, végülis én nem zsákmányolok ki senkit.

Az általános megoldás az átlag számára a kivándorlás lett. Tulajdonképpen ekkor lett megalapozva a bolgár demográfiai válság. S ez igazi demográfiai válság, nem olyan, amit a ballibek hallucinálnak most Magyarországról: a 90-es években kb. 2,5 millió ember ment el Bulgáriából, a lakosság majdnem 30 %-a, közben a születésszám a korábbi 40 %-ára esett.

Most ha az ember Szófiában kimegy egy közparkba, az állapot normális: sok kisgyerek játszik. Nem annyi, mint amennyi volt a kommunizmus végén, de az emelkedés drasztikus a 90-es évekhez képest, amikor sokszor alig pár gyerek volt a játszótereken. Emlékszem, amikor 1996-ban megszületett a második fiam, az egész kórházban rajta kívül még 1 azaz egy újszülött volt, mindez egy olyan helyen, ahol a 80-as évek végén hatalmas „forgalom” volt, átlag 20-25 szüléssel.

Bár nem tetszett ez a nyugati áradat, ami jött 1997 után, mégis azt éreztem, kisebb rossz, mint a maffiagazdaság.

A legrosszabb az egésznek a kulturális romboló hatása volt. Sok ember a saját bőrén tanulta meg: csak a pénz és az erőszak számít, minden más fantázia. Ez nagyon sokáig hatott, talán még 2010-ig is. Most már egyértelműen negatív a többség viszonya a 90-es évek maffizózós elitjének kultúrája iránt.

A jó meg az lett az egészben, hogy a bolgár átlagember elvesztette minden illúzióját. Az ország nagyfokú elzártsága miatt – a kommunizmus éveiben a bolgárok sokkal kevésbé utazhattak nyugatra, mint a magyarok – az átlagbolgár kőkeményen hitt a nyugati rendszerben, azt valami mesebeli utópiának képzelve el. Aztán megkapta, s meglátta a valóságot. A korabeli vicc szerint:

  • Mi Marx két főbűne?
  • 1. Gátlástalanul hazudott a kommunizmusról, semmi se úgy lett, ahogy mondta! 2. Bezzeg a kapitalizmusról meg igazat mondott a rohadék!

A liberális halandzsaválasz erre az szokott lenni „dehát az nem igazi kapitalizmus!”. Pedig de, éppen ez az igazi kapitalizmus, míg a nyugati modern kapitalizmus egy korlátozott, kevésbé szabad, a szocialista eszmék által erősen befolyásolt modell, mely alapjaiban éppenhogy szembemegy a kapitalizmus alapelveivel. Csakhát ez a modern nyugati kapitalizmus életképtelen.

Egyébként az orosz helyzet ehhez nagyon hasonló volt, nagyjából 1989-2007 között ez volt, a csúcs pedig 1993-2000 volt. Csak ott végül nem a nyugati tőke nyert, hanem az orosz állam erősödött meg. Nyilván a sokkal kisebb és gyengébb Bulgária számára ilyen opció nem létezett. Az oroszok ma ezt az „az orosz liberális demokrácia korszakának nevezik”, más szóval „harmadik káosznak”.

Az orosz népi történelemtudatban három „káosz” volt eddig, oroszul „szmuta” (= kb. „zavar”, „káosz”):

  • első szmuta: az eredeti orosz uralkodói dinasztia, a Rjurik-dinasztia kihalása utáni polgárháború, mely 1613-ig tartott, amikor a Romanov-dinasztia egyesítette az országot, leverve a többi nagyurat,
  • második szmuta: az 1917-es februári polgári forradalom és a kommunisták 1921-es győzelme közti időszak,
  • harmadik szmuta: a gorbacsovi reformok előrehaladása és az oligarchák Putyin általi likvidálása közti korszak, 1989-2007.

Máig nem értik a nyugatiak, az orosz kisember miért nem lázad Putyin ellen az elszabadult 15-20 %-os infláció és az életszínvonal 2022 óta bekövetkezett 20 %-os esése miatt. Pedig egyszerű: a 90-es évek liberális kormányzásához viszonyítanak, amihez képest még akkor is paradicsominak tűnne a mostani állapot, ha az ötször ilyen rossz lenne, mint ami ténylegesen van.

Egyébként Bulgáriában is volt próbálkozás az orosz típusú megoldásra, még 1995-1997 között, de hamvába dőlt az egész. Hiába akadt politikus, aki átlátta a helyzetet, nem volt képes se a nyugattal, se a belső oligarchákkal megküzdeni, márpedig egyszerre kellett volna mindkettővel.


Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »