Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
Az ókorban és a középkorban a vasárnapi szentmise után a laikus szolgálattevők szokás szerint elvitték az Eucharisztiát a távol maradóknak, különösen a betegeknek. Ebben az összefüggésben külön is foglalkozunk a viaticum kérdésével, amely azonban különbözik a betegek áldoztatásától, mivel azt kizárólag halálveszély esetén szolgáltatták ki. Elvileg – a körülményeket figyelembe véve – a viaticumot a kenyér és a bor színe alatt nyújtották a haldoklónak.
A világi és pogány használatban az „útravaló” vagy „útravaló élelem” olyan eledelt és pénzt (obulus) jelentett, amelyet Erebosz és Nüx fiának, Kharónnak, az alvilág révészének kellett megfizetni a Sztüx (Akhéron) folyón való átkeléshez. Néha egy obulust helyeztek a halott szájába, a nyelve alá.
Sok zsinat és egyházi határozat tiltotta azt a mágikus gyakorlatot, hogy ostyát helyezzenek a halott szájába. E tilalom mélyen vallási indíttatású volt: a keresztény embernek nem kell megfizetnie az örök nyugalomba való átkelését. Azt kegyelemből kapja, minden érdem nélkül.
További jelentések is kapcsolódtak hozzá. Mivel a halált utazásnak (migratio ad Dominum) tekintették, a mennyei eledel segíti a keresztényt az átkelésben; a viaticum tehát „az utazók kenyere”. A bibliai utalások kézenfekvőek: midőn Illés próféta a Hóreb felé tartott, az angyalok táplálták (vö. 1Kir 19,5–8). Központi szerepet kap a Jn 6,54: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom az utolsó napon.” Szintén ide tartozik a Jel 3,20: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele vacsorálok, és ő énvelem.”
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
