Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
A Presbyterorum ordinis kezdetű zsinati dekrétum 5. pontja idézi Szent Jeromos Theophilosz alexandriai pátriárkához (345-412) címzett levelét (Ep. 114). Ebből kiviláglik a levél címzettjének liturgikus buzgósága és kifinomult görög műveltsége: „Csodáltam írásodban, hogy mindenkinek épülésére szolgál. Hogy a tudatlanok és tudósok egyaránt megtanulják a Szentírás idézeteiből, milyen tisztelettel kell venni a szentségeket, és Krisztus oltárának szolgálatában állni. A szent kelyheket pedig, a szent ruhákat és a többi, az Úr szenvedésének tiszteletéhez tartozó dolgokat nem szabad üres és értelmetlen szentségeknek tartani, hanem az Úr Testével és Vérével való érintkezés folytán ugyanolyan tisztelet illeti meg azokat is, mint testét és vérét.”
Annak ellenére, hogy nem tudjuk, pontosan mely részre gondolhatott Jeromos, mivel a pátriárka műveiből csak töredékek maradtak ránk, az I. töredékből idéznénk egy részletet, amely mégis megvilágítja a zsinati dokumentum tanítását: „Hogy tehát a szavak fátylát félrehúzva, fedetlen arccal szemlélhessük az isteni Húsvét átmeneti ünneplését, Jézushoz kiáltva mondjuk: »Hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvéti vacsorát?« Amidőn a tanítványok meghallották tőle, hogy azt a felsőteremben kell megünnepelni – vagyis a »második dolgok« felsőtermében, a Szentek Szentjében –, sietve, a lélek és az elme buzgó igyekezetével odamentek. Ide lépett be maga Krisztus is értünk, és megszüntette annak a (régi) rendnek a gyakorlatát, amely csak képletesen viselte a főpap tisztét: örök megváltást szerezve számunkra, és értünk Isten színe elé állva. Akkor ugyanis évente csak egyszer lépett be egyedül a főpap a Szentek Szentjébe (Jeruzsálemi Templom), miközben a nép kint maradt, saját korlátozott helyzete miatt.
A Presbyterorum ordinis tanítása az Eucharisztiát a hívő közösség középpontjaként szemléli, ám ennek mélysége csak akkor tárul fel igazán, ha felismerjük benne a liturgia belső dinamizmusát, amely túlmutat minden pusztán horizontális közösségi értelmezésen.
Amit az ószövetségi Szentek Szentje rejtve őrzött, az Krisztusban feltárul, és többé nem egyetlen kiválasztott privilégiuma, hanem az egész nép meghívása lesz. A távolság megszűnik, és a belépés lehetősége egyetemessé válik. Így az Eucharisztia valójában a „nyitott Szentek Szentje”, amelyben a hívők nem kívül maradnak, hanem részesednek Krisztus saját Atyjához való odafordulásában.
E részvétel azonban nem marad külsődleges. A zsinati tanítás hangsúlyozza, hogy a hívek saját életüket ajánlják fel az isteni áldozattal együtt, s ez a mozzanat nem pusztán erkölcsi buzdítás, hanem valóságos, kegyelmi részesedés Krisztus egyetlen áldozatában. Ha a liturgia tárgyai is megszentelődnek az Szenttel való érintkezés által, mennyivel inkább az ember, aki tudatosan és szabadon kapcsolódik be Krisztus önátadásába. Az Eucharisztia így nem csupán egy esemény az időben, hanem egy létforma kezdete, amely átjárja az ember egész egzisztenciáját. A keresztény élet eucharisztikussá válik: hálaadás és önátadás lesz egyszerre, amelyben az ember megtanulja Isten ajándékaként értelmezni önmagát.
Ebben a folyamatban
A liturgia nem meríthető ki pusztán fogalmi magyarázattal, hanem csak bevezethető, mint egy valóság, amely megelőzi az emberi szót. A pap ezért misztagógus: olyan vezető, aki segít lehántani a jelek fátylát, hogy a hívő felismerje a jelen lévő Krisztust. Az ő szolgálata abban áll, hogy a láthatót átlátszóvá tegye a láthatatlan számára, és így a közösséget a szemlélődés útjára vezesse.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
