Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
„A híveknek úgy kell ragaszkodniuk a püspökükhöz, ahogy az Egyház ragaszkodik Jézus Krisztushoz és ahogy Jézus Krisztus az Atyához, hogy mindenek nagy összhangba kerüljenek az egység által, és növekedjenek Isten dicsőségére. Valamennyien, még az Istennek szentelt élet Intézményei, az Apostoli Élet Társaságai és minden egyházi társulás vagy mozgalom tagjai is alá vannak vetve a megyéspüspök tekintélyének mindabban, ami a liturgiával kapcsolatos, kivéve a törvényesen kapott jogokat. A megyéspüspököt illeti tehát annak joga és kötelessége, hogy felügyelje és jóváhagyja liturgikus szempontból a joghatósági területén lévő templomokat és kápolnákat, az imént említett intézmények tagjai által alapítottakat és irányítottakat is, amennyiben ezeket a hívők rendszeresen látogatják.” (Redemptionis sacramentum, 23.) A végrehajtási útmutató a II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium dogmatikus konstitúciójára hivatkozik (vö. LG 27.), amely ismételten Antiochiai Szent Ignácra hivatkozik: „Kövessetek mindannyian a püspököt, ahogyan Jézus Krisztus az Atyát, a presbitériumot pedig úgy, mint az apostolokat; a diakónusokat úgy tiszteljétek, mint Isten rendelkezését. A püspök nélkül semmi olyat ne tegyetek, ami az egyházzal kapcsolatos. Azt tartsátok érvényes eucharisztiának, amelyet a püspök vagy megbízottja végez.” (A szmirnaiakhoz VIII.).
Szent Ignác teológiai gondolkodásának hátterében azt a lelkületet találjuk, amelyről az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk: „Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságokban” (ApCsel 2,42). A lelkület teológiai alapjait pedig Szent Pál fejti ki számunkra: „Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Ef 4,4-5).
Az instrukció 23. pontjának további részei megismétlik az Egyházi Törvénykönyv vonatkozó kánonjait (vö. CIC 397 §1; 678 §1; 683 §1). Ennek tükrében az egyházi rend célja az egység és Isten dicsősége.
Másrészt fontos kiemelnünk, hogy a püspökhöz való ragaszkodás nem puszta személyi függés, hanem az Egyház szentségi gondolkodásának része, amely egyaránt a püspök és az egyházi közösség lelkiségének része kell hogy legyen. A liturgia ebben a kontextusban nem „egyéni ízlés”, hanem az Egyház közös imádsága, amelyet a püspök felügyel, hogy az hűséges maradjon Krisztushoz és apostoli tanításhoz.
A püspök hivatásához tartozik a hívek lelki biztonságának támogatása, minthogy az ember lelki jóllétéhez tartozik a kiszámíthatóság. Fontos, hogy meglegyen annak a tudata, hogy van pásztor, aki az egységért és a hiteles liturgiáért felel, maguknak a papoknak és diakónusoknak is biztonságot ad, és leveszi rólunk a felelősség túlzott terhét: „A püspökök megfelelő helyismerete ugyanis nem csekély segítséget jelent a papoknak abban a szolgálatban, amelyet a hierarchikus közösségben kell ellátniuk; és ez könnyebbé teszi azt a köteles engedelmességet is, amelyet a kultusz tökéletesebb jelentése és a lelkek megszentelődése kíván” (Liturgicae instaurationes instrukció: AAS 62.)
A püspökhöz való hűség megtanít a közösségben való gondolkodásra. Ez ellenpontja a modern individualizmusnak, és segít leküzdeni a lelki elszigeteltséget. Az engedelmesség felszabadít a folyamatos konfliktusok és önérvényesítés feszültsége alól. Az engedelmesség előfeltétele a pásztor gondossága és az iránta való bizalom: „Ezért ők – a liturgikus bizottságok segítségével – gondosan tájékozódjanak a hívek vallási és társadalmi helyzetéről, a rájuk bízottak gondjairól, lelki szükségleteikről, valamint arról, mi a legmegfelelőbb mód számukra a segítségnyújtásra; továbbá használjanak ki minden lehetőséget, amelyet az új rítusok nyújtanak. Ily módon fel tudják mérni mindazt, ami a valódi megújulást szolgálja vagy akadályozza, és így körültekintően és bölcsen tehetnek javaslatokat és irányíthatják a teendőket…” (Liturgicae instaurationes instrukció, uo.)
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
