Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
„Ugyanis a megyéspüspökre tartozik, hogy illetékességének határain belül mindenkire kötelező szabályokat adjon ki a rábízott egyházban a liturgiával kapcsolatban. A püspöknek azonban mindig ügyelnie kell, hogy meg ne kösse azt a szabadságot, amit a liturgikus könyvek szabályai biztosítanak arra, hogy az ünneplést meggondoltan alakítsák a szent hely, a hívők csoportja és a lelkipásztori körülmények igénye szerint, annak érdekében, hogy az egész szent szertartás hatásosan feleljen meg a személyek felfogóképességének” (Redemptionis Sacramentum, 21.) A szentszéki útmutatás az Egyházi törvénykönyvre hivatkozik, illetve a zsinat tanítására, miszerint
valamint, hogy értelmes módon alkalmazzák a szertartásokat, hogy a szent szertartásrend egésze legyen hozzáigazítva úgy a templomhoz, a hívők közösségéhez, a lelkipásztori körülményekhez, mint általában az emberek gondolkodásához.
A II. Vatikáni Zsinat szellemében a liturgikus cselekménynek közösségi (vö. KEK, 1142-1143.) és nyilvános, hivatalos jellege van, vagyis nem magán-, hanem az Egyház – a püspökök köré gyűlt és rendezett szent nép (plebs sancta sub Episcopis adunata et ordinata) – cselekménye. Isten üdvözítő tevékenységének egésze nyilvánul meg ebben a képben, olyan, mint az Úr varratlan köntöse: „A mi népünk megtörhetetlen egységét nyilvánítja ki az egybeszőtt, varratlan köntös. Ruhájának előképében és jelében Egyházának egységét hirdette ki” – írja Szent Cyprianus (A katolikus Egyház egységéről, 7.)
Nem pusztán jogalkalmazó, hanem a liturgia pásztori letéteményese, akinek Krisztus a mintája (vö. KEK, 1561-1566.) Ő az, aki az Apostoli Szentszék liturgikus szabályozását betartja és betartatja, valamint kiadja az egyetemes előírásokat kiegészítő részleges, kötelező jellegű liturgikus szabályokat (vö. CIC, 838. kán. 4§; 392. kán 2§.)
Mindezekből világosan kitűnik a püspöki szolgálat eucharisztikus jellege és a vele járó jogok, felelősség és kötelesség: 1. miközben emberileg rugalmasságra törekszik, hűséges az elvekhez, egyensúlyt hoz létre az autoritás és a szolgálat között: szabályoz és ösztönöz; 2. érzékeny a hívő közösség lelkiségére, történetére, társadalmi összetételére: meghallgat és komolyan értékel; 3. belső koherenciával és erkölcsi stabilitással végzi szolgálatát – Krisztusban, a liturgia forrásában találja meg önazonosságát és efelé vezeti a rábízottakat; 4. alázattal szolgálja az Egyház egységét az imádságban, mivel 5. tudatában van annak, hogy a liturgia elsősorban misztérium.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
