Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
A Feltámadott jelenléte a kenyér és a bor színében megközelíthető ugyan statikus jellegű szempontokkal, de hamar rájövünk arra, hogy itt egy dinamikus misztériummal van dolgunk, minthogy egyszerre beszélünk az Úr áldozatáról és lakomájáról, s e kettő elválaszthatatlan egymástól. Az Úr áldozata egyrészt lelki és szentségi táplálék, amely erősíti a hitet, a reményt és a szeretetet, másrészt szentségi táplálékként – a szentáldozás révén – megvalósítja az egyesülést Krisztussal. A befogadás (vétel, áldozás) folyamatában válunk befogadottakká. Olyan misztérium ez, amely noha Isten műve (opus Dei), az Egyházra van bízva (opus Ecclesiæ). A liturgia ezért ilyen értelemben szövetségi cselekmény, amelynek kezdete üdvtörténelmi szempontból a kiüresedés és a megtestesülés misztériumában tárul fel számunkra. Az Egyház, miután nap mint nap magáévá teszi a Fiú kiüresedő magatartását, és engedelmeskedik Krisztus parancsának: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19; 1Kor 11,24), állandóvá teszi Krisztus keresztáldozatát, s ezzel együtt megéli, kifejezi és megmutatja igazi természetét (vera Ecclesiæ natura) (vö. Sacrosanctum concilium 2.).
A rendkívüli formában bemutatott szentmisében a pünkösd utáni kilencedik vasárnapon, a csendes imában (Secreta) ezt olvassuk: valahányszor ez áldozat emlékét ünnepeljük, megváltásunk művét (folytonosan) gyakoroljuk (opus nostræ redemptionis exercetur). A szó szerinti fordítás magyar nyelven nem adja vissza megfelelően a teológiai mélységet, ezért kiegészítjük értelmező fogalommal: gyakorlatunk által megvalósul.
Az eucharisztikus liturgiában az Egyház kenotikus-engedelmességi magatartást gyakorol, és van ennek egy mariológiai vonala is: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! (Lk 22,19) – Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint (Lk 1,38).
Jézus irántunk tanúsított szövetségi bizalmát fogalmazza meg a Tridenti Zsinat (22. ülés, 1562. szeptember 17.): „Miután ugyanis megünnepelte a régi húsvétot, amelyet az Egyiptomból való kivonulás emlékére Izrael fiainak sokasága áldozott fel (vö. Kiv 12,1), új húsvétot alapított, hogy önmagát majd az Egyház által feláldozhassa, éspedig a papok által (se ipsum ab Ecclesia per sacerdotes), látható jelek alatt, ebből a világból az Atyához történő átmenetének emlékére, amikor saját vérének kiontásával megváltott minket, és »kiragadott minket a sötétség hatalmából és áthelyezett minket az Ő országába« (Kol 1,13).”
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
