Manapság annyi konfliktus fakad a relativista nézetekből, bár a konfliktusok résztvevői ezzel nem mindig vannak tisztában, hogy ideje itt is beszélni a jelenségről. Érintőlegesen nagyon sokszor felmerült már, de úgy gondoltam, hogy egy, vagy akár több önálló posztot is érdemel a téma.
A néhai Allan Bloom filozófia professzor szerint1 a relativizmus nem csupán egy trend, hanem igazi forradalom és sok más forradalomhoz hasonlóan nem egy puskalövéssel, hanem egy elgondolással indult, suttogva haladva szájról szájra sok különböző helyzetben és környezetben. Az akadémia világából indult, de idővel a társadalom valamennyi rétegéhez eljutott. Terjedése annyira észrevétlen, hogy mára szinte kiirthatatlan részévé vált a közgondolkozásnak, és nemcsak az értelmiségi réteg kardoskodik mellette, de azok is, akik pontosan a relativista nézeteknek köszönhetően szinte képtelenné váltak az erkölcsi fogalmakat is magában foglaló értelmes párbeszédre vagy gondoldásra. Az amerikai elme bezárulása című könyvében a professzor lerírja, hogy az egyetemeken széles körben elfogadott nézet, hogy az „igazság relatív”, ugyanakkor „a diákok képtelenek megvédeni álláspontjukat. Ez egy olyan nézet, amit egyszerűen beléjük neveltek.”2
Vagy ahogy a Harvard Egyetem egyik diákja fogalmazta meg szomorúan:
„Napjaink szabadsága abban áll, hogy bármilyen értéknek szabadon odaszentelhetjük magunkat, azzal a feltétellel, hogy nem tartjuk igaznak.”3
A téma persze rendkívül szerteágazó, így ebben a posztban csupán egyetlen, de fontos szegmensre szeretnék rávilágítani Francis J. Beckwith és Gregory Koukl segítségével. Ahogy a címből is kiderül, az erkölcsi semlegességről van szó.
A relativizmus egyik legmakacsabb feltevése egy erkölcsileg semlegesnek mondható álláspont létezése. Egy olyan állásponté, ami teljességgel elfogulatlan, és amiben nem létezik ítélkezés vagy a személyes nézeteknek a másikra „erőltetése”. Az álláspont hívei úgy gondolják, hogy ők semlegesek mások erkölcsi nézetei iránt. Ez lenne a tolerancia lényege, mondják.
Pedig az erkölcsi semlegesség egy mítosz. Nem létezik, az alábbi illusztrációból pedig kiderül, hogy miért.
Faye Wattleton, a Planned Parenthood korábbi elnöke „Önmeghatározás: az erkölcs” című írásában a következőket adta közzé:
„A legtöbb szülőhöz hasonlóan azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb ajándék, amit a gyerekemnek adhatok, ha erkölcsi felelősségre tanítom. Az erkölcs átadása azonban nem jelenti azt, hogy ráerőltetem a saját erkölcsi értékeimet másokra, hanem azt, hogy megosztom a bölcsességet, megindokolom, hogy miért hiszek abban, amiben hiszek és hagyom, hogy mások ezt átgondolják és saját belátásuk szerint ítéljenek.
A szüleim erkölcsi értékei saját vallásos meggyőződésükből eredt, amit azonban igazi tolerancia hatott át és tett kimértté, aminek lényege mások nézeteinek tiszteletben tartása. Arra tanítottak, hogy értelmes emberek nézetei eltérhetnek erkölcsi kérdésekben, és mások alapvető tiszteletben tartása az erkölcsösség legnemesebb formája.
Egész karrieremet egy olyan világ megteremtésére szántam, amelyben Felicia lányom egy ilyen hagyatékot örökölhet. Remélem, hogy a szülőként feléje mutatott toleranciát és tiszteletet megerősítik számára a munkámmal összefüggő, látható tetteim: vagyis a harcom azért, hogy minden ember szabadon hozhassa meg erkölcsi döntéseit a gyerekvállalásról.
Hetvenöt évvel ezelőtt Margaret Sanger megalapította a Planned Parenthood-ot, hogy felszabadítsa az egyént „az elnyomás hatalmas gépezetétől”. Azt írta, hogy „Amerika férfiai és asszonyai azt követelik, … hogy saját maguk alakíthassák életüket és azt ne az egyház vagy az állam, hanem saját lelkiismeretük és ítélőképességük diktálja.”
Büszkén folytatom ezt a harcot, hogy megvédjem minden ember jogát saját hitéhez. Amikor mások rám, a lányomra vagy bárkire akarják erőltetni a nézeteiket, az nem erkölcs, hanem zsarnokság. Ez nem igazságos és nem amerikai.”
Elég meggyőző, nem? Öt bekezdésben nem is lehetne jobban vagy erőteljesebben megfogalmazni ezt a nézetet. Annyira értelmes, annyira ésszerű és toleráns! Csak egy baj van vele.
Wattleton arra a bizonyos semleges alapra szándékozta helyezni álláspontját. Arra az alapra, amire felállva megszűnik az erkölcsi ítélkezés. Csakhogy Wattleton nem semleges, ahogy az saját szavaiból világosan kiderül.
Cikkében azt állítja, hogy mindenkinek tisztelnie kellene mások nézeteit, majd rögtön utána arra utal, hogy minden az övével ellentétes nézet erkölcstelen, nem amerikai és zsarnoki. Ha én nem értek egyet vele abban, hogy minden nézet egyformán érvényes, akkor az én nézetem érvénytelen.
Az érvei saját magukat ássák alá.
Álláspontja ellentmond önmagának, hiszen a „tolerancia” nevében saját igazát akarja ráerőszakolni másokra: „mások alapvető tiszteletben tartása az erkölcsösség legnemesebb formája”, mondja. Vagyis az ő nézete mindenek felett áll.
A megvalósítás érdekében pedig egyenesen a törvény erejéhez fordul. Azt írja: „Egész karrieremet egy olyan világ megteremtésére szántam, amelyben a lányom Felicia, egy ilyen hagyatékot örökölhet.”
Milyen hagyatékot? Az ő nézeteit. Hogyan képzeli el a megvalósítást? Törvények beiktatásával. Wattleton olyan törvények beiktatására szánta a karrierjét, amik saját nézeteit juttatják érvényre.
A cikkben éppen az a legzavaróbb, hogy az író semlegesnek, pártatlannak és toleránsnak tartja magát, miközben nem az.
Egyetlen semleges pozíció létezik: a hallgatás. Amint kinyitjuk a szánkat, megfogalmazzuk a véleményünket vagy kifejtjük az álláspontunkat, többé nem állíthatjuk, hogy semlegesek vagyunk.
Az alábbi eset is jól szemlélteti, hogy miről van szó.
1994 májusában az amerikai kongresszus elfogadott egy törvényt, ami megtiltja, hogy bárki elzárja a bejárást egy abortusz klinikára.4
Pamela Maraldo, a Planned Parenthood akkori elnöke így üdvözölte a döntést:
„Ez a törvény megmutatja, hogy senki sem erőltetheti rá a nézeteit másokra.”
Az önellentmondás újabb tökéletes példája. Minden törvény valakinek a nézeteit erőlteti rá másokra. (És itt most nem arról van szó, hogy egy abortusz klinika bejáratának eltorlaszolása a tiltakozás helyes formája-e vagy sem.)
Az erkölcsi semlegesség egy erényes álláspontnak tűnik, pedig nem az, ráadásul kizárólag buktatói vannak. Manapság senki sem áll meg ott, hogy „megosztja a bölcsességet” megindokolja, hogy „miért hisz benne és hagyja, hogy mások ezt átgondolva saját belátásuk szerint ítéljenek” és ez így van rendjén, mert ha nem így lenne, a világon eluralkodna az anarchia.
Ehelyett erkölcsi érveléssel, nyilvános állásfoglalásokkal és törvények segítségével próbáljuk erősíteni az erényt és megfékezni a veszélyes és erkölcstelen viselkedést. Feltéve persze, hogy a relativizmus nem bénított meg bennünket erkölcsileg.
Allan Bloom, The Closing of the American Mind (New York: Simon and Schuster, 1987), 25. oldal Dennis Prager, “Just Another Two Days in the Decline of America,” The Prager Perspective, 1 January 1997, 1.Recorded in The Presbyterian Layman, July-August 1996, 8.The Freedom of Access to Clinic Entrances Act (FACE). Passed in the Senate on 12 May 1994.
Forrás:idokjelei.hu
Tovább a cikkre »
