Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke gondolataival köszöntjük az új esztendőt.
Ha egy évvel ezelőtt bárkit megkérdeztünk, mit szeretne leginkább az új esztendőben, még a legnagyobb betegséggel küzdők is spontán válaszolták: „Legyen béke!” Nos, elmúlt egy év, s mégsem örülhetünk a várva várt békének, hiszen nemcsak a távolabbi földrészeken, hanem a közvetlen szomszédságunkban is dúlnak az emberek ezreit pusztító esztelen harcok. S ami senki számára sem érthető: a politikai vezetők nem a béke útját keresik, hanem a további fegyverkezést sürgetik. Hányszor gondolta és mondta az ember egy-egy pusztító háború után: soha többé ilyen szörnyűséget! S lám, nem tanult semmit az emberiség a korábbi idők életeket kioltó hatalmas viharaiból.
Hívő emberként gondolkodva a háború borzalmairól, nem tudunk másra következtetni, minthogy mindez azért történik, mert az emberek elfordultak Istentől, vagy tudomást sem vesznek róla és az evangéliumáról. Pedig „Ő az Áldás, Ő a Béke / nem a harcok istensége” (Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra). De mielőtt ennek felelősségét csak másokra hárítanánk, vizsgáljuk meg magunkat mi, hívő emberek is, hogy ugyan milyen lelkület él bennünk. Nem vagyunk-e mi is ellenségeskedők, gyűlölködők akár egymással szemben is a családban, a munkahelyen, szűkebb, tágabb környezetünkben?
Karácsonykor örömmel emlékeztünk meg az Isten Fiának megtestesüléséről, aki békét hozni jött a világba. Az ő eljöveteléről már több száz évvel korábban azt jövendölte a próféta, hogy akkor majd az emberek „kardjukból ekevasat kovácsolnak, a lándzsájukból meg sarlót. Nem ragad többé kardot nemzet nemzet ellen, nem tanulják többé a hadviselést” (Mik 4,3). Nos, a béke Istene eljött, csak a béke nem érkezett meg. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a fegyverek sem tűntek el, sőt, talán még sohasem állították elő akkora mennyiségben, mint éppen napjainkban. Ezért mi magunk is felelősek vagyunk. Pedig karácsonykor annyira örültünk, és áhítattal hallgattuk a „szent dal csengését / majd a szent csendet / káoszban fogant / újjászült rendet / játékot, harcot / s a végén békét” (Kárpáti Tibor: Gyöngyöt az Embernek). Tartósan mégsem tudunk örülni az Isten adta békének, mert sok ember szívében csak karácsony ünnepére születik meg a béke, vagy még akkor sem. Kitartóan kell imádkoznunk a béke megszületéséért! Imádkoznunk azért, hogy mi magunk is a békesség eszközei lehessünk, és minél több ember fogadja be Isten békéjét. Ha valódi békét akarunk, akkor nem a háborúra kell készülnünk, hanem Isten szeretetét kell a szívünkbe fogadnunk, amely „türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem tapintatlan, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel, nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli” (vö. 1Kor 13,4–6).
Immár egy éve, hogy Ferenc pápa kérésére az imádság évét tartjuk, amely arra hivatott, hogy a december 24-én megnyitott szentévet készítse elő. Hála Istennek, mind az egyének, mind a közösségek hallgattak a Szentatya hívására, és sokan igyekeztek elmélyülni az imádságos életben. A csöndben, zárt ajtók mögött végzett egyéni imádságok, a családi otthon melegében vagy a templomi közösségekben mondott imák, a szentségimádások, a zarándoklatok számtalan alkalmat kínáltak az Istennel való meghitt találkozás megélésére. Közben arra is rájöttünk, amire a szentek számtalanszor felhívták a figyelmünket, hogy az imádásra nem Istennek van szüksége, hanem nekünk, embereknek. Miközben imádkozunk, feltárul előttünk Isten minden ember iránt megnyilvánuló atyai szeretete, amelyet megismerve mi is vágyat érzünk e szeretet megélésére. Ez hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a „remény zarándokaiként” együtt akarjunk haladni Isten országa felé. Így tudunk tanúságot tenni az üdvösség reményéről azoknak a testvéreinknek is, akik keresik Istent s az ő országát.
Az előttünk álló évben éljünk hitünk és keresztény életünk megújításának ezen lehetőségeivel! Mindnyájunknak nélkülözhetetlen szüksége van a reményben való megerősödésre, de nem kevésbé szüksége van rá a világnak is, amelyben a reményvesztettség, a kiégés és a kiüresedés számtalan jelenségével találkozunk.
Az esetleges római zarándoklatokra gondolva hálával kell emlékeznünk arra a nagy ajándékra, amelyben mintegy háromezer testvérünkkel részünk lehetett az elmúlt esztendőben. A Szentatya személyes kihallgatáson fogadta Rómában azokat a magyar zarándokokat, akik azért látogattak el Szent Péter sírjához és utódjához, a pápához, hogy megköszönjék neki a hazánkban tett 2023. évi látogatását. A Szentatya budapesti látogatása alkalmával sem rejtette véka alá örömét, hogy itt lehet nálunk, de Rómában is sokféle módon jelét adta szimpátiájának és irántunk való szeretetének. Ősi szokás szerint a zarándokok meglátogatták a négy nagy bazilikát, sőt a Szent Kallixtusz-katakombába is eljutottak. A pápai himnusz mellett mindenütt felzengett a magyar himnusz is, amely minden jelenlévőt mélyen megérintett. Jó volt Rómában katolikusnak és magyarnak lenni! Egy ilyen zarándoklat után másképpen rezonál az ember lelkében a jézusi kijelentés: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16,18).
Szükségünk is van ezekre a megerősítő élményekre, mert a mögöttünk hagyott év bizony sok szomorúságot és csalódottságot is adott egyházi életünkben. Egyházunkkal szemben számtalan jogos, ugyanakkor számtalan alaptalan támadásra is sor került.
Minden ilyen eset elfogadhatatlan, történjen az bárhol. Ferenc pápa útmutatása nyomán már évek óta igyekszünk a felderítés mellett a megelőzés érdekében is határozott lépéseket tenni. Azt is látjuk, hogy ezek az esetek alkalmat adtak az egész Egyház elleni támadásokra, úgy tüntetve fel ezeket a bűnöket, mintha ezek tipikusan csak egyházi személyekkel és intézményekkel lennének kapcsolatosak. Anélkül, hogy ezek súlyosságát relativizálni akarnánk, meg kell említeni, hogy szakértők szerint a gyermekbántalmazás ezen formái csak töredékében kapcsolódnak egyházi személyekhez vagy intézményekhez. A sajtóban viszont döntő részt csak ezekkel az esetekkel foglalkoznak, és ezzel azt a látszatot keltik, mintha fordított lenne a helyzet. Mindazonáltal
Az elmúlt esztendőben az imént említett bűnök miatt, de egyfajta újraéledő egyházellenesség miatt is, számtalan támadás érte az Egyházat. E jelenség alapos elemzésére itt nincs lehetőség, de azt tényszerűen meg lehet állapítani, hogy egy tudatos és szervezett támadássorozatról van szó. Valószínűleg ennek nem is lesz egyhamar vége, mert azok az erők, amelyek e szálakat mozgatják, a papok bűneit csak ürügyként használják tevékenységükhöz. A támadásuk oka abban keresendő, hogy a katolikus értékrend zavarja a saját ideológiájuk terjesztését, ezért okot keresnek az Egyház hitelének és hitelességének csorbítására. A támadóknak tudniuk kell, hogy az Egyház elutasítja korunk bűneit akkor is, ha saját tagjai követik el, de akkor is, ha társadalmilag széles körben követik el azokat. Korunk természetellenes ideológiája, életellenessége a hívő ember részéről mindenképpen elutasítást nyer, akkor is, ha erőszakkal, ha megalázással akarják annak elfogadására kényszeríteni. Jézus szavai adnak erőt hozzá: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért” (Mt 5,10).
Az új év küszöbén újítsuk meg mindnyájan Krisztushoz és az ő Egyházához való tartozásunkat! Ne féljünk a jövőtől, s ne féljünk a gonosz ármánykodásától sem! Tudatosítsuk magunkban – ha kell, naponta –, amit Jézus mondott: „Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot.” (Jn 16,33)
Ebben az évben sem kell mást tennünk, mint törekednünk arra, ami a hívő embernek mindenkori feladata: „tenni az Isten / felé pár lépést / átlépni közben / árkot, göröngyöt / és az Embernek / szórni a gyöngyöt” (Kárpáti Tibor: Gyöngyöt az Embernek).
Minden kedves Olvasónak Istentől áldott új esztendőt kívánok!
Veres András
győri megyéspüspök,
az MKPK elnöke
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 5-i számában olvasható.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
