Kinek a „mulasztása”, hogy a pünkösd megmaradt egyfajta „légies” állapotban? Az egyház születésnapjaként nyilvántartott ünnep általános fogadtatásáról, megéléséről beszélgettünk Domokos Jenő zajzoni evangélikus lelkésszel. No meg arról, miért csak a komfortzónánkból kiragadva kezdünk foglalkozni a lelkünkkel.
– Három nagy vallási ünnepünk – Krisztus születése, feltámadása és a pünkösd – közül az utóbbi a legkevésbé „népszerű”. Holott ekkor a Szentlélek kiáradását ünnepli a kereszténység, egyben az egyház születésnapját. A Zajzoni Evangélikus-Lutheránus Egyházközség gyakorló lelkipásztoraként hogyan próbálja megértetni, „belakatni” híveivel a pünkösdi ünnepet? – Nehéz kérdés. A mai világunk nagyon materiális, és ha a karácsonyi vagy a húsvéti ünnepnek vannak nagyon megfogható, világi részei is, a pünkösdnek nincsenek. Az átlagember nem is tartja annyira fontos ünnepnek, és ez meglátszik azon is, hányan jönnek el a templomba – számottevően kevesebben, mint egy karácsonyi vagy húsvéti istentiszteletre. Az ajándékozás, a karácsonyfa jól értelmezhető, egész környezetünk „beöltözik” karácsonyra, húsvétkor a piros tojás, a locsolkodás külön dimenziót is kölcsönöz Krisztus halálának és feltámadásának. A csíksomlyói búcsút leszámítva a pünkösdnél nincs semmi, ami a résztvevőket a tömegélményben való részvétellel vonzza. A lelkész igazi, állandó feladata az lenne, hogy az embereket arra vezesse, hogy nem csak fizikai lények vagyunk, hanem lelki lények is. A fizikai testünknek, egész életünknek is ez ad értelmet, ez kapcsol össze bennünket Istennel. És igazából az lenne a kereszténységünk lényege is, hogy tudjuk: nemcsak az anyagi világhoz tartozunk, hanem ez az örök, az állandó részünk, ez az, ami megfoghatatlan bennünk.
– Kinek a „mulasztása”, hogy a pünkösd megmaradt ebben a „légies” állapotban? – Nem intézményesíteném ezt a hibát, mindenkinek a saját életébe kellene belenéznie. Hajlamosak vagyunk ugyanis megfeledkezni arról, hogy lelki emberek vagyunk, nem szánunk rá időt. Többnyire csak akkor kezdünk el foglalkozni a lelkünkkel, amikor már baj van, és lehet, hogy akkor már kicsit késő. Mi tagadás, lelkészként én sem kezdek semmi különöset a pünkösdre való készülődéssel. Virágvasárnapon tartjuk a konfirmációt, a böjt, a nagyhét a rákészülést szolgálja, felhajtóerőként hat. A pünkösddel viszont gyakorlatilag semmi sem történik…
– Úgy általában: mit kezdenek az egyházak azzal a 40 nappal, ami húsvéttól pünkösdig eltelik? Nem lehet, hogy éppen e periódus laza kezelésének egyik következménye a pünkösd súlyvesztése? – Ebben lehet némi igazság, mert a húsvét, a feltámadás, a mennybemenetel, illetve a pünkösd közötti időszak tényleg lóg a levegőben. Az egyházi istentiszteleti rendben ugyan tematizáljuk, de egyébként nem. Ha egyházi hibát keresnénk, akkor talán itt van keresgélnivaló. Mindig találunk kifogást, a legnagyobb, hogy a kütyük, telefonok elterelik a figyelmünket arról, hogy magunkkal foglalkozzunk. A telefonok viszont nem a materiális dolgok irányába terelnek, egy virtuális, nem létező világba szakítanak ki a létező világból. Miközben persze az egésznek erőteljes materiális célzata van. Jómagam soha nem buzdítottam a híveimet pünkösdi zarándoklatra, azt sem mondtam soha, hogy ne vegyenek részt a pünkösdi búcsún, miután azonban lelkészi minőségem mellett hegyivezető is vagyok, rendre azt tapasztalom, hogy a komfortzónájukból kimozdított emberek nyitottabbá, befogadóbbá válnak. Néha egy kockázatos hegyi túrán, a hegygerinceken nyílnak ki a transzcendens irányába is. És nem csak a keresztyén beállítottságú emberek.
– Van kedvenc pünkösdi példázata? – Nincs kedvenc passzusom, de a történetbe, amikor Péter kiáll az emberek elé, és elmondja, mi is történik, abba kicsit mindig beleborsódzik a hátam. Annak hatására mindenki megérti a pünkösd lényegét. Valószínűleg az általános megvilágosodás is elérte azt a bizonyos kritikus tömeget, az emberek fel voltak készülve arra, hogy ne csak hallják, hanem értsék is az elhangzottakat, de valakinek meg kellett fogalmaznia. És talán ezért fontos a lelkészi szolgálat is: valakinek össze kell foglalnia, szavakba kell öntenie, mi történik velünk.
– Önt mi vezérelte erre a szolgálatra – azon túlmenően, hogy az édesapja is lelkész? – Nem voltam kötelező jelleggel beültetve a padba istentiszteletre. Megtéréstörténetről sem tudok beszámolni. Igazából belenőttem az egészbe. Békéscsabán érettségiztem, oda meg úgy kerültem, hogy miután az evangélikus egyház visszakapta az államtól a békéscsabai gimnáziumot, apám egyszer arra járt, és elmondták neki: a jövőre induló gimnáziumba erdélyi diákokat is szeretnének. Én azonban nyolcadikos koromban sehová sem akartam elmenni. Az elején kínzott a honvágy, de utólag nem bánom, hogy így döntöttünk. Jó voltam infóból, matekból, érettségi után felvettek egy számítógépes főiskolára, de felvettek a teológiára is. Az utam valamiért erre tartott.
– Olyan korban és életkorban került Magyarországra, amikor az embert „végzetes” hatások is érhették volna, például kint ragad. Ilyenkor akár a szerelmek is képesek terelgetni az életet… – Engem jelentős mértékben épp a szerelem hozott haza. Nagy nyomatékot adott az is, hogy mindig is élt bennem a hegymászós énem, a hegyek állandóan visszavonzottak. Intenzíven a szarvasi lelkészi szolgálatom idején kezdtem el foglalkozni a hegymászással, de mindig nagyon komoly motivációnak számított, visszahúzó erőként hatott. Leginkább a németországi tanulmányaim idején tudatosult bennem, hogy nekem muszáj visszatérnem a gyökereimhez. Annak ellenére, hogy Magyarországon jó helyen voltam, megbecsült tagja a közösségnek. Hazatérésem után feleannyi fizetéssel beköltöztem apámékhoz, két éven át a brassói egyházmegyében voltam ifjúsági lelkész, azt követően helyeztek ki Zajzonba parókus lelkésznek.
– Vegyes etnikai környezetben, a Barcasági csángó hagyományokat őrző négyfalusi közösségben nőtt fel, békéscsabai évei során pedig egy másik kisebbségi létformával is találkozott, hiszen arrafelé szinte kizárólagosan szlovák eredetű emberek alkotják az evangélikus gyülekezetet. Mit tapasztalt ebben a helyzetben egy ugyancsak kisebbségi létből áttelepült ember? – Arrafelé gyakorlatilag ma is tiszta szlovák gyülekezetek vannak, a lelkészválasztásnál például mindig is szempont volt a szlovák nyelvtudás. Mindössze néhány éve hagytak el egy csütörtök reggeli szlovák istentiszteletet, mert hosszú ideje már csak egyvalaki járt arra az alkalomra. Mivel semmiféle tiltással nem kellett megküzdeniük, a szlovák közösség nagyon gyorsan asszimilálódott. Azt hiszem, prés alatt jobban tartjuk magunkat, kell valami, ami aktiválja, ébren tartja az identitástudatunkat, ellenkező esetben elkényelmesedünk. A mi vidékünkön a hét faluból legalább háromban a vegyes házasságok írják felül, vágják tönkre az identitástudatot. Mert ha az egyik fél román, a következő generáció már románul beszél és ortodox hitben nő fel. Az elrománosodás jelenségére pedig hatalmas intenzitással nő rá a románul beszélő cigányság. Zajzonban most magyar osztályból egy van, román osztály pedig évfolyamonként három-négy.
– Hitélet szempontjából milyen mértékben élnek a hajdani csángó gyökerek a barcasági falvakban? – Épp azért nehéz maga az egész pünkösdi történet, mert mindenünk ezekre a külsőségekre alapszik, ezek tartják össze a magyarságunkat, az evangélikusságunkat is. Magyarországon például ma már kérdéses, hogy megkeresztelik-e a gyereket, mifelénk csak nagyon kirívó esetek képeznek kivételt. A hangsúlyok azonban a formalitások, a konfirmáció, a pénz, a vendéglátás irányába terelődtek, nem a lelki tartalom a lényeg. Mégis ezek a stációk tartják még életben a dolgot. Az alapvető problémát – és ez nem csak a pünkösd problémája – abban látom, hogy nem szánunk időt a magunkkal való foglalkozásra. Nincs jelen a napi rutinunkban ez a fajta odafigyelés, megállni, egy-egy napot a pihenésre szánni. És ezzel a mentalitással az egyháznak is egyre nehezebb felvenni a harcot.
– Túravezetőként szokott élni a lehetőséggel, hogy a csoportok tagjaival ilyesmikről is beszélgessen? – Majdnem minden alkalommal, még akkor is, amikor kezdetben a túrázók nem tudják, hogy lelkész vagyok. Egy hosszabb túrán persze kiderül, de anélkül is elhangzanak ezek a témafelvetések. A komfortzónából való kilépésünk során nyitottabbá válunk, ilyenkor szembesülünk azzal, hogy – Reményikkel szólva – egy istenarc van eltemetve bennünk. Meg kéne ragadni az ásót, csákányt, hogy kiássuk magunkból. Mert a lélek kérdése amúgy leginkább temetések alkalmával kerül elő, vagy a halál előtti időszakban kezdenek foglalkozni vele az emberek.
Domokos Jenő
Evangélikus lelkész, Brassóban született 1978. augusztus 11-én. 1982-től Türkösben (Négyfalu) élt, ahol lelkész édesapja nyugalmazásáig szolgált. Elemi iskolai tanulmányait a ma a Zajzoni Rab István nevét viselő iskolában végezte, középiskoláit a Békéscsabai Evangélikus Gimnáziumban végezte (1993-1997), itt is érettségizett. A budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen diplomázott 2004-ben, 2006-ban parókus lelkészi oklevelet kapott. Szolgálati helyei: Szarvas Ótemplom (2004-2006, lelkész), Mezőtúr-Gyomaendrőd (2006-2007, lelkész), Békéscsabai Evangélikus Gimnázium (2007-2008, iskolalelkész), Brassói Evangélikus Egyházmegye (2008-2010, ifjúsági lelkész), 2010 óta evangélikus lelkész Zajzonban. Hegyivezetés, outdoor téren is rendelkezik szakoklevéllel, síoktató. Nős, két gyermek apja.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
