Mire ezek a sorok megjelennek, sok ezer diák lesz túl a hivatalos, kötelező tanévnyitón. Fejükben bizonyára számtalan gondolat cikáz, tele vannak kíváncsisággal, sokan talán kissé meg is szeppentek. S ne legyünk álszentek, vannak, akiknek nem fűlik a foguk a tanuláshoz. Pedig elkezdődött. Jön a tíz hónap tudásgyarapítás.
Az elsős gyermekek szüleiben ilyenkor még több a kérdés, mint azokéban, akiknek csemetéje már évek óta koptatja az iskolapadot. Közülük talán az első és legfontosabb, valójában a mindent meghatározó: vajon szeret-e majd iskolába járni?
Örömmel kel fel-e nap mint nap, hogy iskolába menjen? Mert bizony ez az alfája és ómegája annak, mennyire lesz sikeres az iskolában.
Mindenkinek lehetnek még halvány emlékei kisiskolás korából. E sorok írójának már gyermekkorában megvolt az a tulajdonsága, ami az évek múltával sem fogyott. A kíváncsiság. Ezért aztán a keze sokszor volt a levegőben, folyton jelentkezett, kérdezett, mert mindent tudni akart. Aztán idővel rá kellett döbbennie arra, hogy mindentudás nem létezik. Hogy a matematika, a számok bizony nem az ő világa. Az írása is olyan volt, mint a macskakaparás, pedig igyekezett nagyon… Csak akkor nyugodott meg, amikor a tanító néni azt mondta, hát a külalak, az nem szép, de a helyesírás tökéletes. Úgy írsz, mint az orvosok a receptet, nem lesz itt baj… Hát persze, hogy megnézte az első adandó alkalommal, hogy írta fel a doktor bácsi a receptet. Akárhogy is igyekezett, nem tudta elolvasni. Nem úgy a patikus néni. Ő már ismerte a doktorok keze írását, és egy szempillantás alatt megfejtette.
Minden gyermek egyedi. Ha úgy tetszik, csiszolatlan gyémánt. Lehet, hogy néha mélyre kell ásni, hogy felfedezzük benne azokat a képességeket, amelyek meghatározhatják felnőtt életét, jövőjét.
Az iskola, ideális esetben, szakmájukat magas fokon űző pedagógusai által megtalálja bennük ezt a kincset és kicsiszolja. Nem lesz mindenki atomfizikus, agykutató, sebészdoktor, neves jogász meg ilyesmi. Ezek sokszor a szülők álmai. Ők azok, akik olykor képtelenek reálisan látni gyermekeiket és képességeiket. Talán nem is kell, talán a bölcs természet is úgy rendezte, hogy ez ne az ő dolguk legyen. Nekik csak szeretni kell csemetéiket.
Az első csengetés minden évben jelzi, hogy a tanév elkezdődött. Azt senki sem ígéri, hogy döccenők, könnyek, küszködés nélkül telik majd. Olyan ez is, mint maga az élet.
Azokért a szép pillanatokért viszont, amelyek megadatnak, megéri a sok küzdelem, a fáradozás. Aki időt és energiát szán rá, az sikereket ér le. Mindig egy picit tágul a látókör, mindig többet tud meg a gyermek a világról. A tudás pedig hatalom. Ugye, sokan hallottuk ezt gyermekkorunkban szüleinktől?
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
