Vasárnap ugyanis nem csak a kormánnyal szemben álló erők közös jelöltje nyert, hanem a kormánypárt is szép, kövér vereséget szenvedett méghozzá egy olyan városban, amely az elmúlt 27 évben töretlenül hűséges volt a KDNP-hez, majd a pártot magába olvasztó Fideszhez. Órákon belül megjelentek a narancsuniverzum fő, és kevésbé fő megmondóembereinek értékelései, akik szinte kivétel nélkül a bátor, nyílt szembenézésről, a kudarc alázatos beismeréséről, és az eddigi kommunikáció csődjéről szóltak. Akár még örömmel is nyugtázhatnánk, hogy a vásárhelyi parasztlengő akár józanító hatással is lehet a hatalomra, a demokrácia sikeresen látja el korrigáló funkcióját, mindenki nyugodjon le: az országot lehet, hogy tolvaj gazemberek vezetik, de legalább nem őrültek.
Szóval éppen lélegezne fel az ember – amikor megszólal Orbán Viktor, és azt mondja:
„Tehát az én számomra a választás tétje nem változott: egyetlen dologról szól, hogy bevándorlóországgá alakulunk-e a választás eredményeképpen vagy nem.”
Tegyük fel, hogy az egész ellenzék tényleg alig várja, hogy az erővágóval neki essen a kerítésnek, tegyük fel, hogy Soros György tényleg nullahuszonnégyben harcol azért, hogy Nigéria lakosságának 90%-át Európába telepítse, tegyük fel, hogy az Brüsszeltől Washingtonon át a New Yorki-i ENSZ-palotáig mindenhol esküdt ellenségeink ülnek. Tegyük fel, hogy a kormánypropaganda apokaliptikus dark sci-fi világa úgy, ahogy van, igaz. A miniszterelnök akkor sem tévedhetne ennél nagyobbat.
Olyan választás ugyanis a világon soha, sehol nem volt, amely „egyetlen dologról szól”.
És olyan vezető sem maradt még sokáig hatalmon sehol, aki ere az „egyetlen dologra” építi rá az egész politikáját, akinek ezen az „egyetlen dolgon” kívül a világon semmilyen üzenete nincs a saját nemzete felé.
Lehet primitív, egybites üzenetekkel kampányolni, lehet félhülyévé hiszterizálni a közvéleményt, lehet a tőmondatokig leegyszerűsített üzenetekkel jókra és rosszakra felosztani nem csak az egész országot, de az egész univerzumot is. Lehet elszántnak, fanatikusnak, még agresszívnak és fenyegetőnek is látszani. Ha a kommunikációs laboratóriumok mélyén jól keverik a különböző mérgeket, olyan ütős drogot lehet kikeverni belőle, amely milliókat ránt delíriumba.
Ha viszont az ember politikai dílernek szegődik, akkor be kell tartania azt a szabályt, amit minden Hős utcai meth-árus ismer: ha terjeszted, nem szokhatsz rá!
Orbánék azonban a jelek szerint jó nagy adagokban szippantották fel a saját árujukat, amelytől szépen, lassan maguk is függővé váltak. Hogy tényleg szívvel-lélekkel elhiszik-e az „egyetlen dologról” szóló választás betépett vízióját, vagy csak egyszerűen nincs már más mondanivalójuk, amit elővehetnének, az a lényegen nem változtat:
már csak azokhoz tudnak és akarnak szólni, akik az elmúlt két év agymosását egy az egyben bevették.
Ők el fognak menni a kétségbeesett ötlettelenség ordító bizonyítékaként meghirdetett újabb békemenetre, és nyilván impozáns látványt nyújtanak majd a Budapestre felbuszoztatott, Andrássy úton hömpölygő százezrek. Ők majd ismét bebizonyítják, hogy nagyon sokan vannak – vezetőik pedig elhiszik majd, hogy ők a többség.
De az igazság az, hogy egyedül a legelkötelezettebbek lesznek jelen, akik fanatikus rajongásukkal, szervilis hódolatukkal, hisztérikus hűségnyilatkozataikkal és ökölrázásukkal jól érezhetik majd magukat pár órán át egymás közt az akolmelegben – de közben magukon kívül mindenki mást átlöknek az ellenoldalra.
Mert a többség éppen úgy nem akar tömeges bevándorlást, és ostoba kötelező kvótát, ahogyan elege van a – sokszor szó szerint – az örökkévalóságba nyúló várólistákból, az iskolákba hordott krétából és a külföldre költözött rokonokból. A többség nem szereti sem Sorost, sem Junckert, de éppen úgy rühellik Rogánt, Vajnát, Mészárost, Tiborczot – és napról napra jobban azt is, aki valójában mögöttük áll: Orbán Viktort.
Nekik lehet háborút hirdetni Brüsszel, az ENSZ, vagy az ál-és igazi civilek ellen – de ők a háborút a kórházfolyosón ülve, a kátyúkat kerülgetve, a helyi érdekű Döbrögiktől rettegve,meg a hó végén megmaradt filléreket számolgatva élik meg.
És ezek azok a csataterek, ahol a Fidesz vesztésre áll – mert fel sem sorakoztatta ott a maga haderejét. Ennek a seregnek ugyanis nem óriásplakátokról ránk vicsorgó démonokból, és az ellenük harcoló hibbant Don Quijotékból kellene állnia – hanem valós, kézzel fogható eredményekből. És hiába írják le a józanabb kormánypárti publicisták, hogy mostantól ezekről kéne szólnia a kampánynak, hiába igyekszik kezét-lábát törve máris szállítani a Nagy Büszkeséglistát a Magyar Idők – ami nem, vagy csak alig létezik, arról nagyon nehéz beszélni.
Orbán Viktor az elmúlt tíz évben minden fontosabb ütközetét megnyerte, minden ellenfelét legyőzte. Most azonban élete legnehezebb küzdelme áll előtte.
Nem Vona Gáborral, Szél Bernadettel, vagy Karácsony Gergellyel, hanem a valósággal szemben.
És ez az a meccs, amit még soha, senki nem nyert meg.
(Fotó: Béli Balázs)
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
