Amerika olyan erős lándzsát faragott, amellyel egyre gyakrabban sebesíti meg saját magát.
Amerika történelmének 58. elnökválasztási kampánya a végéhez közeledik. Ez a kampány olyan rendhagyó, hogy egyhamar biztosan nem fogják elfeledni. Semmiképpen sem véletlen ugyanis, hogy éppen ez a két jelölt vívhat most csatát. Sőt, kettejükkel egy sorban említhető a szocialista elképzeléseket valló Bernie Sanders is, aki alulmaradt ugyan a demokraták elnökjelölt-választó küzdelmében, ám az általa képviselt politika milliókat mobilizálva vált mozgalommá.
Biztosan állítható, hogy ők hárman egészen eltérően gondolkodnak mind Amerikáról, mind pedig Amerika világban vállalt szerepéről. Eltérő felfogást képviselnek egyfelől az állami újraelosztás mértékéről, sőt magáról a demokráciáról és az emberi jogok helyzetéről, másfelől pedig az Egyesült Államok külhoni katonai szerepvállalásairól és a demokráciaexport kérdéséről. Ezek fontos kérdések ugyan, sőt az utóbbiak az Amerikát kívülről szemlélők számára talán a legfontosabbak, ugyanakkor az amerikaiak számára mégsem ezek jelentik a legmeghatározóbb kérdéseket. A világ csendőrének lenni ugyanis nemcsak nemes, de egyúttal rendkívül költséges feladat is. És ha éppen a hazai munkahelyek hiánya, a bérnövekedés lelassulása avagy a társadalmi mobilitás elnehezedése kézzelfoghatóvá válik, úgy minden más, így többek között a külhoni szerepvállalások kérdése is hirtelenjében háttérbe szorul, sőt létjogosultsága egyenesen megkérdőjeleződik.
Amerika ma éppen egy ilyen kort él. Ez pedig mindenféle gazdasági adat elemzése nélkül is igen könnyen felfedezhető abban az egyetlen kérdésben, amelyben az elnökaspiránsok mindegyike egyetért. Ez pedig nem más, mint a gazdasági szuverenitás helyreállítása és megerősítése. Az Egyesült Államok mintha valahol elveszítette volna, de legalábbis kezdi elveszíteni a saját gazdasága feletti uralmat, és ez az, ami egyre érezhetőbb bizonytalanságokat okoz mind a munkavállalók, mind pedig a vállalkozások körében. Vagyis ez az üzenet, illetve ezt az üzenetet rejtő jelmondatok azok, amelyek a mostani kampányban sikerrel eljutottak a választókhoz. Ám annak megértéséhez, hogy a jelöltek pontosan mire is utalhatnak ezalatt, érdemes visszapillantani a történelemben, akár egészen Theodore Roosevelt elnökségéig.
Roosevelt azért érdemel elsőként említést, mert elég bátor volt ahhoz, hogy a századelőn felkaroljon egy teljesen elbukott és egyébként kilátástalannak tűnő kísérletet. Nem mást, mint a Panama-csatorna megépítését. Emellett pedig elég kitartónak bizonyult ahhoz, hogy ezt a tervét minden nehézség dacára végigvigye. Leküzdötte a csatorna területét birtokló ország ellenállását, elérte, hogy leküzdjék a területet beborító dzsungelt valamennyi betegségével együtt, valamint sikerrel áthidalják a lehetetlen terepviszonyokat. Mindezen erőfeszítések pedig nem másért, mint egy jól megálmodott vízió megvalósításáért történtek. Nevezetesen azért, hogy Amerika köthesse össze az Atlanti- és a Csendes-óceánt, amellyel nemcsak azt jelezte, hogy immár a „nagyhatalmak klubjának ajtaján” kopogtat, hanem azt is, hogy egy másfajta hegemóniára törekszik. Olyanra, amely a gyarmatosítás közvetlen katonai eszközei helyett a kereskedelem és a tőkemozgások szabadsága mellett teszi le voksát. Ebben az alapvető törekvésében pedig – függetlenül a világháborúktól vagy a hidegháborútól és annak forró pontjaitól és függetlenül a sikerekkel vagy éppen kihívásokkal teljes gazdasági időszakoktól – a huszadik század során alapvetően végig hűen kitartott. Közvetlenül a második világháborút követően például rögvest egy világraszóló szabadkereskedelmi és beruházásvédelmi egyezmény tervét dédelgette, amelyet azonban akkor még nem sikerült tető alá hoznia.
Ha mindent nem is sikerült egyetlen csapásra elérnie, aprólékos és gondos munkához fogott annak érdekében, hogy minél biztonságosabb világot építsen a kereskedelem és a tőke szabad vándorlásához. És bár mind a magántulajdont tagadó és a tervgazdálkodást valló szocialista világ, mind pedig a függetlenné váló harmadik világbeli országok sok borsot törtek az orra alá, a lassan, de biztosan építkező munkát nem tudták megtörni. E munka derekát jelentette a kereskedelem és a tőke védelmének nemzetköziesítése, amely az igencsak bonyolultnak látszó intézményrendszereken és emellett a sok esetben érthetetlennek tűnő jogi érveléseken keresztül lényegében egyetlen célt szolgált: az államok kezéből szépen lassan, szinte észrevétlenül kicsempészni annak lehetőségét, hogy szabadon dönthessenek mindazon közpolitikai kérdésekben, amelyek a kereskedelem és a tőke szabadságának védelme alá tartoznak. Győzelme a ’90-es években jött el.
A szocialista világ utolsó vezetője, a reformer Mihail Gorbacsov volt az első, aki egyáltalán felfogta, hogy a tervgazdálkodás vereséget szenvedett és végzetesen alulmaradt az Amerika által formált Nyugattal szembeni versenyben. És minthogy már nem tudott életképes alternatívát kínálni, a nyitás, más néven a „glasznoszty” elkerülhetetlenné vált. Gorbacsovtól azonban semmi nem állt távolabb, mint a Szovjet-unió szétverése vagy a szocializmus feladása. Őszintén hitt abban, hogy a nyitás hatására a keleti országok valamennyien, ahogyan ő fogalmazott, az „emberarcú szocializmust” választják. Azonban már túl késő volt. Egyfelől a falakon ütött réseken beáramló szabadság valósággal megszédítette a világ keleti felét. Másfelől a nyugati világ sem hagyta meg a választást, ugyanis valósággal térdre kényszerítette a felszabaduló országokat. Mindezt pedig „washingtoni konszenzusnak” nevezte el, amely elköteleződést vár el a piaci dereguláció, a kereskedelem liberalizációja és a tőkeberuházások védelme érdekében. És hogy sikere egészen biztos lehessen, mindazok a pénzügyi segély- és hitelforrások, amelyek a hidegháború során még rendelkezésre álltak, ezt követően hirtelen elapadtak. Ez pedig nem jelenthetett mást, mint hogy Amerika közel egy évszázaddal ezt megelőzően megalkotott elképzelése a ’90-es évekre már valós alternatíva nélkül maradva arathatott győzelmet.
Ennek jegyében az elmúlt évtizedek eredményeként kétoldalú és regionális szerződések ezrei biztosítják a kereskedelem és a tőkeberuházások nemzetköziségét. E nemzetköziség garanciája pedig az olyan üzleti tárgyalófórumoknak kinéző bíróságok, amelyek a vállalatok kezdeményezése alapján az államoktól elkülönülten döntik el azt a két kulcskérdést, hogy pontosan kiket illet meg és pontosan milyen mértékben ez a tőkevédelem. Mindez azonban többes veszélyforrást rejt magában. Nem feltétlenül azért, mert a vállalatok közvetlenül léphetnek fel az államokkal szemben, hanem azért, mert így a demokratikus döntéshozatal megkerülésével maga a jog szabályai váltak manipulálhatóvá. Az államok ugyanis egykönnyen elveszíthetik – és mint az elmúlt évtizedek igazolták, el is veszítették – annak ellenőrzését, amiben valójában eredetileg megállapodtak. Ez pedig egy-egy közösség jelentős vívmányai, többek között a környezet, az egészség és a munkavédelmi eredmények feladásával fenyeget.
A washingtoni konszenzus tehát az utóbbi évtizedekben olyan fejlődést hozott, amelynek jelentős társadalmi ára van. És bár igaz, hogy az Egyesült Államok az elmúlt évszázadban ennek inkább előnyeit élvezte, azonban végső soron ő is csak egy állam, így sem ő maga, sem pedig lakossága nem immúnis e jelenségekkel szemben. A washingtoni konszenzus tételei most már egyre komolyabban fenyegetik az amerikai közösség és gazdaság valós vívmányait, különösen a társadalmi mobilitást, valamint a munka megbecsültségét és értékét.
Amerika olyan erős lándzsát faragott, amellyel egyre gyakrabban sebesíti meg saját magát. Ebben mindhárom, jelentős támogatottságot élvező elnöki aspiráns egyetért. Valójában ezért élvezik éppen ők a legnagyobb támogatást. Bernie Sanders még jelöltségi küzdelmei során hangoztatta abbéli véleményét, miszerint akár a minimálbér, akár a környezetvédelmi politika nemzetközi fórumok előtti vitatása alapvetően ássa alá a demokratikus döntéshozatal intézményeit. E tekintetben Donald Trumpnak már az amerikai álom visszaszerzésére buzdító kampányjelszava is árulkodó, de hirtelen népszerűsége annak köszönhető, hogy ezzel épp azokat szólítja meg, akiket a legcudarabbul sújt a gazdaságirányítás meggyengülése. És nem más, mint éppen ez az oka a szabadkereskedelmi és szabadpiaci felfogást valló többi republikánus jelölt népszerűtlenségének és csúfos szereplésének. Hillary Clinton az a jelölt ugyan, aki az elmúlt évtizedekben kitanulta Washington nehezen megfejthető nyelvét, ám a folyamatos forradalmi léptékű társadalmi változásokat sürgető és az államban megoldást látó közéleti életútján végigtekintve mégis kevés kétség fér ahhoz, hogy valóban elkötelezett az amerikai gazdasági irányítás megerősítése iránt.
Nyerje bárki is a választást kettejük közül, az Egyesült Államok minden bizonnyal nekilát gazdasági szuverenitásának erősebb védelméhez azzal a „lándzsával” szemben, amelyet az elmúlt évszázad során éppen ő maga faragott olyan erősre.
Sándor Lénárd
A szerző jogász-közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
