Körössy László és Pallós Tamás már negyedszázada dolgoznak az Új Embernél, Laci jelenleg a hetilap, Tamás pedig a Mértékadó kulturális melléklet lapszerkesztője. Ismeretségük, barátságuk azonban ennél még régebbre nyúlik vissza: nemcsak a szerkesztőségi szobájuk székeit, hanem 1995 és 2000 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának padjait is együtt koptatták már.
Ha benézünk hozzájuk a szerkesztőségi szobába, Tamás balról, Laci jobbról foglal helyet: történetük összekapcsolódott, olyanok, mint Stan és Pan, Hacsek és Sajó, Kozma és Damján vagy akár mint a két öreg a Muppet Show-ból.
Laci 2000 áprilisában, még az egyetem utolsó évében került az Új Emberhez. Akkor már régóta foglalkozott írással. „A lapot otthon rendszeresen olvastuk, ott hevert a nappaliban a nagy asztalon, bármikor belenézhettem. Láttam az impresszumból, hogy Tarjányi Zoltán, az erkölcsteológiai tanszék vezetője lett a főszerkesztő, így egy vizsgán megkérdeztem tőle, lát-e lehetőséget arra, hogy ezen a területen folytassam tovább. Elvittem neki az írásaimat, ő pedig adott hat-nyolc könyvet, hogy készítsek róluk recenziókat. Egy hetet kaptam erre. Mindegyik bekerült a lapba; Barsi Balázs OFM és Telek Péter Pál levélben köszönte meg, amit és ahogyan a Magasság és mélység című könyvükről írtam. Nem puszta udvariasságból tették, látták, hogy értem a motivációikat. Szóval elismerték az első munkámat, és ez nagy megerősítést jelentett. Felvettek a laphoz, később kaptam egy rovatot, mert a rovatvezető kolléganő szülési szabadságra ment. Mindezt csodaként éltem meg, hiszen bevehetetlen vár volt az Új Ember, nem lehetett csak úgy bekerülni oda.”
„A kultúra és az írás kisgyerekkorom óta érdekelt, már az osztálytársaimat is szórakoztattam ilyen-olyan történetekkel – mondja Tamás. – A zene, amióta az eszemet tudom, sokat jelentett nekem, már azt megelőzően és attól függetlenül is, hogy egy évig az Opera gyerekkórusának tagja voltam. Gimnázium után a Pázmány hittudományi karára jelentkeztem, mert olyan érdekfeszítő tantárgyakat kínált, mint a történelem, egyháztörténet, dogmatika…”
Tamást az egyetem utolsó félévében Laci hívta az Új Emberhez. „Amikor odakerültem, Tarjányi Zoltán kérésére el kellett indítanom egy magazin jellegű lapot – veszi át a szót Laci. – Ezt akkor Ünnep-Lapnak hívták. Azonnal Tamás jutott eszembe, az első, húsvéti számnál felkértem, hogy írjon a Parsifalról.” „Az Ünnep-Lap következő száma augusztus 20-ához kapcsolódóan jelent meg, abba Szabó Gézával, a Szent Jobb őrével készítettem interjút. Ekkor merült fel, hogy az Új Emberhez mehetnék én is” – idézi fel Tamás a kezdeteket. Először mindenes feladatkört kapott, az írás lehetősége mellett hirdetésszervezéssel, reklámanyagok összeállításával is foglalkozott.
Laci és Tamás pályafutásukat a Ferenciek terén lévő szerkesztőségben kezdték meg, melynek ablakai a Kossuth Lajos utcára nyíltak.
A szűk kis konyha volt ott is az egyik szellemi központ, ahol kávézás közben minden reggel megosztottuk egymással, ki mit látott, olvasott, hallott. A forgalmas nagy teremben zajlott a tördelés, a különálló szobákban elmélyülten lehetett dolgozni, a folyosó végén pedig ott volt a könyvtár. Akkor még drótpostán folyt a levelezés, többnyire fekete-fehér volt a lap. Ugyan számítógépen tervezték az újságot, de a fotókat még az Astoriánál hívattuk elő, és beszkenneltük” – idézi fel Tamás a régmúlt emlékeit.
Éppen a karácsonyt ünnepeltünk, amikor egyszer csak beállított a szerkesztőségbe Tempfli József nagyváradi püspök egy üveg borral, körbevettük, kérdezgettük az erdélyi helyzetről. Aztán belecsöppentünk a történelembe. Emlékezetes volt az a lapzárta, amikor az ötvenhatos forradalom évfordulóján, 2006-ban az utcán könnygázzal oszlatták a tömeget – a szerkesztőség ablakai alatt. Köhögve, könnyezve érkeztünk meg az utcai tudósításról. Az aktuális lap főcíme aztán ez lett: Könnyes, véres ünneplés Budapesten” – idézi fel Laci.
„Inspiráló és imponáló volt egy korábbi nemzedék jeles képviselőivel találkozni – mondja Tamás. – Nagyokat beszélgettünk velük.” Laci hozzáteszi: „Most, hogy a nyolcvanéves Új Embert ünnepeljük, újraközlünk cikkeket az archívumból. Lapozgatjuk a régi számokat, melyek, mint egy hömpölygő folyam, hozzák magukkal a múlt század jelenségeit, eszméit, nagy egyéniségeit. Még Heinrich Böll Nobel-díjas író is megfordult a szerkesztőségben (a Biliárd fél tízkor fordítója, Doromby Károly, a lap rendszeres szerzője volt), de találtunk cikket Mindszenty József bíboros látogatásáról is.”
„Az Új Ember évtizedek alatt összegyűlt archívuma kincsestár, amelyet érdemes lenne részletesen feltárni – folytatja Tamás. – Az idősebbek mesélték, hogy a diktatúra évtizedeiben meg kellett próbálni úgy írni, hogy a lapot járató, azt megvásároló hívők olvasni tudjanak a sorok között. Szofi néni elmondta, előfordult, hogy a legváratlanabb pillanatban megjelent egy ÁEH-s, aki kapásból megcélozta az egyik szekrényt, kinyitott egy fiókot, és két ujjal kiemelt egy kéziratos cikket azzal: ezt nem lehet közölni. A rendszerváltáskor derült ki, hogy az egész szerkesztőség be volt poloskázva. (A lap és a kádári állambiztonsági szolgálatok kapcsolatáról több tanulmány született az elmúlt években; ezek az interneten hozzáférhetők.) Szofi néni sokat beszélt arról is, hogy Pilinszkynek volt humora, amit máskülönben nehéz elképzelni. Nagy költőnek tartom őt, de örök érvényű és előremutató a közel ezeroldalnyi publicisztikája is, amelynek kétharmada az Új Ember hasábjain jelent meg. Például ő írt először itthon a Robert Wilson-féle színházról, csodálatos jegyzetei vannak Dosztojevszkijről, az utazásairól és a különböző ünnepekről is. Pilinszky magasra állította a mércét azzal, ahogyan értelmezni tudta az irodalmat, a kultúrát, a hitet. Hasonlóan nagy formátumú szerzőnk volt Fekete István, Rónay György, Melocco János… De az Új Ember történetének részei olyan szent életű emberek is, mint Bálint Sándor, akinek a boldoggáavatási ügyét időközben előterjesztették.”
A fiatalabbakat a lapnál hamar bedobták a mély vízbe, az idősebbek négy-öt hetes nyári szünete alatt őket bízták meg a lapszámok, így az augusztus 20-ai dupla szám szerkesztésével. Tamás az Új Ember 2000-es évfolyamát külön beköttette, és emlékként mindenkivel aláíratta. Ebből látszik, hogy az évezred elején sokan dolgoztak az Új Embernél, többek között Szikora József, Szerdahelyi Csongor, Tóth Sándor, Elmer István, Szeghalmi Elemér, Szigeti László, Cser István, Kipke Tamás, Rosdy Pál, Nezvál Júlia. Bódisné Horváth Márta, aki a Magyar Kurírnál az eseménynaptár felelőse, már akkor tagja volt a szerkesztőségnek. A külső munkatársakkal együtt óriási volt a katolikus hetilap holdudvara.
„Kipke Tamás (ezerötszáz gyors) című jegyzetsorozatának minden darabja gyöngyszem – mesterkurzus a publicisták számára – emlékszik vissza egykori főszerkesztő-helyettesére Laci a bekötött évfolyamot lapozgatva. – A vezércikket lapzártakor írta, pár óra alatt, elém tette és megkérdezte tőlem, zöldfülűtől is: jó így? Megnyitotta a lelkünket a harminc éven át lapot szerkesztő író alázata, őszintesége, bölcsessége. Soha nem tekintette magát kiforrott, lezárt embernek – életteli, életközeli volt, és így marad meg bennünk. Rosdy Páltól megtanulhatta az ember, hogyan lehet röviden megragadni a lényeget. Nála már egy rövid hír megformálása is átfogó világ- és egyházszemléletet tükrözött, illetve azt, hogy mit jelent élő hittel tekinteni – bármire. Amikor Kipke Tamás és Rosdy Pál találkoztak a folyosón, nem pusztán eszmét cseréltek, hanem szeretetben együtt gondolkodtak az igazságról, amely rendszerint csak ellentmondások egyidejűségében ragadható meg.”
Kipke Tamás egy idő után megkereste Lacit, hogy neki szeretné átadni a lap szerkesztését, Tamás pedig 2003-tól megkapta az akkor induló Teofil című ifjúsági havilapot. Az idősebb nemzedék mellett ebben olyan fiatalok munkái jelentek meg, mint a grafikus-illusztrátor Lakatos István vagy Mohay Bence, aki később sportújságíró lett.
2005-ben kérték meg Tamást az Új Ember kultúra rovatának szerkesztésére, ami először egy, majd két oldalt kapott, 2013-ban pedig önállósult Mértékadó mellékletként. „Fontos volt számunkra, hogy nyissunk az irodalom, a képzőművészet, a film, a zene, egyáltalán a közélet felé is. Szigeti Laci ötlete alapján még az is felmerült, hogy a Ferenciek terén, az átköltözött Ecclesia helyén létrehozunk egy katolikus szellemi központot kis kávézóval, amelynek a tervei el is készültek.” „Ez a nyitási szándék nem volt idegen az Új Embertől – magyarázza Laci –, már az induláskor az jellemezte a lap karakterét, katolikusságát, hogy a hit szemével látva mindenről lehet írni.”
Ez vezetett például a Schmidt Egon ornitológussal való két évtizedes kapcsolathoz is, aki rendszeresen publikált a hetilapba, a Teofilba, majd a Mértékadóba. „Zsille Gábor költő nálunk megjelent Krakkói jegyzetek-rovata üdítő irodalmi jelenség volt számomra” – folytatja Laci, majd Tamás veszi át a szót: „Ő volt az, aki vállalta, hogy az Új Emberbe küldött versek közül válogat, így külön rovata lett a kortárs költészetnek. Törekedtünk arra, hogy idekössünk jeles személyiségeket, rendszeresen interjúztunk például az operaénekes Marton Évával, az ókorkutató Vörös Győzővel, Faykod Mária szobrásszal, a lourdes-i keresztút alkotójával… Szerettük volna, hogy az Új Ember olyan fórum legyen, amelyben a legjelesebb alkotó- és előadóművészek időről időre megjelenhetnek.”
„Bárkit megszólítottunk – egyszerű vidéki embert vagy fővárosi professzort –, hogy adjon interjút vagy írást a lapnak, mindenki a képessége-tudása legjavát nyújtotta – mondja Laci. – Az Új Ember számomra a találkozás élményét is jelenti. Emlékszem, amikor Máriaremetén, a karizmák ünnepén a szerkesztőség könyvespultjához odalépett Placid atya, és beszédbe elegyedett velünk, az Új Ember szerkesztőségi tagjaival.
Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy az idei jubileumi Barsi Balázs-interjú készítésekor az atyàval olyan nyíltan, vallomásos erővel, Isten által rabul ejtett, felszabadult emberekként beszélgethettünk arról, ami lényeges.”
„Az újságírás sohasem mókuskerék, általa mindig új emberekkel találkozhatok, megújulhatok. Úgymond hivatalosan kapok lehetőséget arra, hogy másokat megszólíthassak – teszi hozzá Tamás. – Hetente, sőt naponta rácsodálkozhatok értékekre, ami szinte felér egy-egy istentapasztalással. Gyakran érzem, hogy emberi erővel nem jöhetne létre mindaz, amivel találkozom, legyen az egy nagy életmű vagy akár egy önátadó segítő tevékenység hatása. Ezt közvetíteni óriási élmény! Lenyűgöző az egész világot befogadni, reflektálni rá, és továbbadni a »fényét« – mondja Tamás. –
Az az értékközvetítés, amiről Tamás beszél, valóban hat. „Egy olvasó levélben jelzett vissza arról, hogy az egyik riportot (Lőrincz Sándor kollégánkét) olvasva, képessé vált arra, hogy szembenézzen a problémáival, sebeivel, és megtalálja a kiutat. A világegyházi kitekintésű írásainkon felbuzdulva pedig egy honfitársunk Kelet-Timorból küldött tudósítást az ottani keresztények életéről” – teszi hozzá Laci.
Ugyanakkor az értékeket megfogalmazni, megragadni csak tükör által, homályosan tudjuk; mindig kérdés, hogyan lehet minél inkább csorbítatlanul közvetíteni azokat.
Tamás hangsúlyozza: igyekszik úgy írni, hogy az húsz, harminc, ötven év múlva is megbízható „aranyalap” legyen az olvasók, kutatók számára. Laci kifejti: „Ha valaki úgy közvetít egy gondolatot, hogy az a saját megéléséből, benső morfondírozásaiból is fakad, akkor az átsüt az írásán.
A szerkesztőség időközben kétszer is költözött. Először 2010 körül a Központi Papnevelő Intézet épületébe, majd 2016-ban a Városligeti fasorba, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Irodaházába. A hosszú évek alatt Tarjányi Zoltánt Papp Tamás, Rátkay Balázs, majd Kuzmányi István váltotta a főszerkesztői székben. Ami nem változott, az az inspiráló, gondolatébresztő, jókedélyű légkör és a mentalitás – mondja Tamás. „Megörököltük azt a szabadságot, hogy Lacival és a többiekkel együtt tudunk nevetni a világ és önmagunk visszásságain.”
Tegyük hozzá: Tamás és Laci elmúlt huszonöt éve az Új Embernél igencsak fordulatos időszak volt, megéltek egy ezredfordulót, politikai változásokat, vörösiszap-katasztrófát, világjárványt, pápaválasztásokat, sőt, még az is megtörtént, hogy lemondott az egyházfő, ami ki tudja, előfordul-e még valaha az egyháztörténelemben. Az Új Ember nyolcvanéves. Vajon mit hoz a következő húsz év?
Fotó: Merényi Zita
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
