Amikor a az ÁVO által megnyomorítottak, tönkretett életűek, megalázottak vagy gyermekeik, unokáik sérelmezik, hogy korábbi ÁVH-s vagy vezető pártfunkcionárius csemeték oktatják ki a magyarokat demokráciából, akkor – érdemi érvek híján – jön a magyarázat: igaz, hogy X-nek az apja ÁVH-s volt, ám ez még nem ok arra, hogy a gyermekét elítéljük, hiszen a fiak nem felelősek az apák tetteiért.
A fiú – aki az apja bűneinek elkövetésekor még lehet, hogy a vonatkocsiformával bíbelődött a homokozóban – valóban nem felelős azért, hogy az otthon joviálisnak tűnő családfő munkaidőben mondjuk kínvallatott az Andrássy út 60. valamelyik pincéjében. Az viszont már nagyon is véleményes, hogy van-e erkölcsi alapja kioktatni és közvélekedést formálni egy olyan valakinek, aki a kommunista Magyarországon annak köszönhette gördülékeny karrierjét, hogy korábbi ÁVH-s apja jóvoltából nem csupán engedték érvényesülni, de megbízható szülői háttere miatt segítették is minél jobb pozícióba jutni? A magyar közélet sajnos még napjainkban is – lassan három évtizeddel a rendszerváltozás után – telis-tele van olyan figurával, akiben nincs annyi erkölcsi tisztesség, hogy háttérbe vonuljon, hanem mintha csak kényszert érezne, folyamatosan osztja az észt, megmondja a tutit mind a mai napig. Ha elfogadjuk is, hogy senki sem felelős az apja korábbi bűneiért, azt mégse hagyjuk szó nélkül, ha ugyanazt a vonalat viszi tovább, amelyet otthonról magával hozott.
Klasszikus példánk az ős SZDSZ-es, gyurcsányista politikus, Bauer Tamás. Apja, Bauer Miklós ávós alezredes a Terror Háza ÁVH-s kínvallatóinak tablójára soha el nem évülő bűnei okán került fel: egyedileg kidolgozott, válogatott kínzásokkal vallatta a keze alá került szerencsétlen honfitársainkat. Fia közgazdászi diplomát szerzett és komoly állásokat kapott még az „átkosban”, és hogy, hogy nem – az SZDSZ színeiben került be a parlamentbe. Most a DK-ban politizáló Bauer Tamás hosszas írászatában az ellenzéket azért bírálja, mert nem fordul kellő erővel szembe az orbáni nemzetpolitika döntéseivel, sőt olykor hallgatólagosan még támogatja is azt.
Bauer, az ávós fia munkájában a balliberálisokra alapból jellemző, bicskanyitogató kettős mérce és a zsigeri magyarsággyűlölet minden korábbinál nyíltabban tetten érhető:
„Tudtommal ma egyedül a DK utasítja el a kedvezményes honosítást és különösen a vele járó választójogot” – írja Bauer büszkeséggel telve és persze azzal a tudattal, hogy saját szemében pártjának ez a tette a többi párt fölé emeli a DK-t. A helyzet az, hogy sok egyéb mellett éppen a kedvezményes honosítás tudatos és nyílt elutasítása, és ennek rendszeres, büszke hangoztatása az, amely a DK iránt undort kelt minden jóérzésű magyarban.
Bauert felháborítja hogy: „a külföldön dolgozó magyarországi magyaroknak el kell menniük szavazni a külképviseletekre, a szomszéd országokban élőknek (magyarországi lakcímmel nem rendelkezőknek) viszont nem, ők kényelmesen levélben szavazhatnak.”
Az ávós fia elfelejti, hogy amíg a kedvezményesen honosítottak döntő többsége ma is felmenői szülőföldjén él, talán egyetlen faluval sem költözött odébb, pusztán Trianon gyalázata miatt született – állampolgárságilag – románnak, szlováknak vagy éppen szerbnek, addig a külföldön dolgozó honfitársaink túlnyomó többsége szabad akaratából döntött úgy, hogy külhonban próbál szerencsét. Senki sem akadályozza a külföldön dolgozót abban, hogy nyugodtan az adott ország magyar külképviseletére utazzon, amennyiben voksolni kíván.
Bauer felhánytorgatja a Momentumnak, hogy irodát nyitott Erdélyben, az MSZP-nek pedig azt, hogy 2014-ben bocsánatot kért Kolozsváron a 2004-es kettős állampolgárság elleni uszításért. Bauer zéró toleranciát hirdet a nemzeti érzület valódi de még csupán kampánycélú felmutatása ellen is. Számára elviselhetetlen a nemzeti érzület kifejezése: „A ma az államhatalom csúcsán álló politikusok nemcsak irredenta hangulatot keltenek, de területi revízióról is ábrándoznak. Orbán kivételes államférfinak, Lázár nagy magyar hazafinak nevezte Horthy Miklóst. Az ő hatalomgyakorlásának középpontjában negyedszázadon át a területi revízió állt” – írja Bauer, az ávós fia.. Ő azt szívta magába ifjú korában, hogy az, aki testvérként tekint az elszakított területeken élő nemzettársára, az soviniszta és nacionalista. Pedig attól, hogy a kommunisták négy évtizeden át mást hazudtak, még tény: Horthy Miklós – Bethlen Istvánnal, Teleki Pállal és Klebelsberg Kunóval egyetemben – a 20. század egyik legkiemelkedőbb magyar politikusa volt, akit egyebek mellett éppen az tett naggyá, amit Bauer felhánytorgat neki: jelesül egyetlen pillanatra sem mondott le az elcsatolt területekről és az ott élő nemzettársakról.
Bauer felrója Orbánnak, hogy a magyarság egyesítésére törekszik: „A kisebbségi magyarokat tettekkel győzködi arról, hogy nem az az ország a hazájuk, amelyben élniük adatott, hanem Magyarország. A kedvezményes honosításkor a magyar államnak fogadnak hűséget. A magyarországi magyarokat pedig arról győzködi intézkedéseivel, hogy helyes például az ő adójukból szlovákiai magyar futballcsapatoknak stadiont építeni, a Vajdaságban vállalkozásokat támogatni, Erdélyben egyetemeket szervezni és templomokat rekonstruálni. A magyar iskolásokat a szomszéd országok magyarlakta területeire küldi tanulmányi kirándulásra, babakötvényt ad a külföldön születő magyar gyerekeknek. Legyen magától értetődő a magyarországi magyarok számára, hogy áldozatot kell hozniuk a »nemzetegyesítésért«, a határon túliak számára pedig az, hogy sorsuk jobbra fordulását csak a magyar államtól várhatják.”
Aljas szöveg, Bauer kifele beszél, idegen segítséget remél. Az ugyanis, amelyet Orbánnak hibaként ró fel, nem más, mint a mindenkori miniszterelnök kötelessége. Orbán Viktor – elsőként a rendszerváltozás utáni Magyarországon – példaértékű nemzetpolitikát folytat, amiért minden tiszteletünket megérdemli és meg is kapja. Az ellenzéknek, ha valóban a nemzeti érdekeket szem előtt tartó ellenzék volna, Orbánt a nemzetpolitikájáért nem bírálhatná. Abban éppen támogatnia kellene, hiszen az magyar érdek. Innentől kezdve viszont érthetővé válik, hogy miért nem lehet közös nevezőre hozni a jelenlegi kormánypárti és ellenzéki gondolatmenetet, hiszen amíg egy ellenzéki politikus számon kéri a miniszterelnökön az általa folytatott tisztességes nemzetpolitikát, addig azzal az ellenzékkel érdemben nincs mit vitatkozni, sőt az valóban megérdemli az „idegenszívű” jelzőt.
Bauer dolgozatának leleplező mondata: „Sokszor leírtam már, megismétlem: ez (vagyis a kedvezményes honosítottak szavazati joga – K. A.) a magyarországi társadalom szuverenitásának korlátozása, hiszen a nyolcmillió magyarországi, a magyar törvények hatálya alatt élő választó nem maga dönt arról, hogy milyen törvényeket hozzanak az országban.”
A kérdés, hogy nem sül ki Bauer szeme? Az elcsatolt területeken élő, honosított honfitársaink – és azok felmenői – soha nem mondtak le magyar állampolgárságukról, kizárólag egy példátlanul igazságtalan döntés miatt váltak külföldivé, így részükre az állampolgársággal járó szavazati jog megadása, vagyis az anyaország kinyújtott keze nem adomány, hanem egy olyan alapvető jog, amelyet már sok-sok évtizeddel korábban kellett volna visszaadni, vagy el sem venni. Kalapemelés jár az Orbán-kormánynak, amiért ezt megcselekedte.
Bauer úgy tálalja ezt a dolgot, mintha az anyaországban élő 8 millió magyar választópolgár szabad akaratát féltené a határon túliaktól, s ez túlmegy minden határon, és egyenes folytatása Kovács László egykori 23 millió románnal való riogatásának.. Bauer nem félti a 8 millió magyar választópolgár szuverenitását Sorostól, a CEU-tól, az összes Soros által kitartott és dróton mozgatott NGO-tól, a betelepítéssel ránk nehezedő folyamatos brüsszeli nyomásgyakorlástól, semmitől sem, ami valóban veszélyezteti a magyarok szuverenitását.
Bauer, az ávós fia maga bizonyítja, hogy egy idegenszívű és szellemű apa olykor milyen rendkívüli mértékben meghatározza a fiú egész életét és gondolkodásmódját.
Kovács Attila/Lévay Atilla
Fotó: 444
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
