Március 26-án egy filmkülönlegességet vetítettek le a budapesti Olasz Kultúrintézetben: a Szőnyi Zsuzsa életét bemutató Az aventinusi tündér című portréfilmet. Jelen volt Muszatics Péter, a 2007-es film rendezője is, aki a közönség kérdéseire válaszolt a vetítés után.
Az alkalmat Giovanni Cataluccio, az Olasz Intézet kulturális managementért felelős munkatársa vezette, aki a vetítés előtt elárulta, hogy az intézet Bródy Sándor utcai épülete korábban helyet adott a Szőnyi Zsuzsa férje, Triznya Mátyás akvarelljeiből rendezett kiállításnak, ő maga akkor ismerte meg személyesen „Zsuzsa nénit” – ahogy mindenki ismeri, ismerte az „aventinusi tündért”. 2016-ban az egyik előadótermüket Triznya–Szőnyi teremnek nevezték el, amelyben márvány emléktábla állít emléket Szőnyi Zsuzsa író, újságírónak és Triznya Mátyás festőművész, filmes szakembernek, akik a Rómában élő, dolgozó, tanuló magyarok emblematikus baráti körének, szalonjának, a Triznya-kocsmának a házigazdái voltak.
Giovanni Cataluccio emellett megemlítette, hogy tavaly volt Szőnyi Zsuzsa születésének 100. évfordulója; majd bemutatta a rendezőt, Muszatics Péter írót, filmtörténészt, aki többek között a miskolci CineFest egyik főszervezője, illetve a Magyar Mozgókép Fesztivál programigazgatója.
Szőnyi István: Zsuzsa és Péter, 1937. Herman Ottó Múzeum
A film nyitó képkockáin Zsuzsa nénit látjuk, az előtérben adventi koszorú; a folyamatosan beérkező telefonokra válaszol, majd elkezd mesélni. Megosztja, milyen szeretet veszi körül, milyen üzeneket kap a reptéri kijelzőn, amikor Budapestre indul Rómából. Innentől szinte végig ő beszél, őt látjuk – mégsem unalmas egy pillanatig sem, mert az ő lénye, a színes előadásmódja leköti a nézőt.
Közben számtalan régi fénykép jelenik meg előttünk: a zebegényi gyerekkor képei, az édesapja, Szőnyi István festményei – sokukon maga Zsuzsa néni kiskorában, miközben ő elmondja, már ismerte édesapjának azt a nézését, amit jó eséllyel egy többórás modellt ülés követett – ilyenkor, ha időben észlelte a veszélyt, kifutott a kertbe. Amúgy is a kertben szeretett leginkább bóklászni a kutyáikkal – ennek az első hat évnek, ott Zebegényben, tudja be azt, hogy boldog ember lett belőle, hogy valami állandó életöröm volt benne.
Fiatal házasként is megfestette őket édesapja: ezen a képen azért látszik a gondterheltség, a tanácstalanság – a háború éveiben készült. Akkor már Budapesten laktak rég, a fiatal házasok Budán, Zsuzsa szülei Pesten – hidak híján sokáig semmit sem tudtak egymásról.
A Szőnyi család minden tagja Világ Igaza kitüntetésben részesült: a holokauszt alatt Szőnyi István, felesége és mindhárom gyermeke részt vett az embermentésben, hamis papírokkal, szállással segítették a zsidó származású üldözötteket. Zsuzsa öccse, Péter, miután sokakat megmentett, ő maga 1945-ben agyhártyagyulladást kapott, és 18 évesen elhunyt.
Szőnyi Zsuzsa elbeszéli a filmben emigrálásuk történetét, az első kudarcot, amit börtön követett, majd a sikeres akciót, melynek köszönhetően 1949-ben kijutottak Rómába. Sokat beszél a Triznya-kocsma megszületéséről, barátaikról, Pilinszky Jánossal való kapcsolatukról, Márai Sándorral való barátságukról. Elmondja azt is, hogy Márai 1989-ben öngyilkos lett, „amit én teljesen megértek” – teszi hozzá mosolyogva, a rá jellemző elfogadó, együttérző derűvel. Láthatjuk sok-sok könyvükben a nekik szólót dedikációt, a 20. századi magyar irodalom, tudomány, művészet legnagyobb neveitől. Eljutunk Rónay Györgyig, akitől az „aventinusi tündér” megnevezés ered (Jegyzetlapok, Magvető, 1969, 279–280.).
Az 53 perces dokumentumfilmet élénk beszélgetés követte az Olasz Intézetben; kiderült, hogy a közönség soraiból sokan ismerték személyesen Zsuzsa nénit, jártak a Triznya-kocsmában az Aventinus dombon.
Muszatics Péter rendező elmondta, eredetileg Márairól akartak portréfilmet forgatni, ehhez vettek fel interjúkat, például 2006-ban, Rómában Szőnyi Zsuzsával – az egyórásra tervezett beszélgetésből 3–4 óra lett, és rádöbbentek: Zsuzsa néniről kellene portréfilmet készíteni. Ez meg is valósult: 2007 december elején játszotta le a Duna TV; később is vetítették több helyen, kétszer Rómában is.
Szóba került, hogy Szőnyi Zsuzsa az Olasz Rádió mellett-után a Vatikáni Rádióban is dolgozott; illetve hogy Márai Sándor mennyire népszerű lett Olaszországban, Németországban. Valaki elmesélte, hogy 1997–1998 táján egy olasz könyvkiadó tulajdonosa nem tudott aludni, ezért elkezdte A gyertyák csonkig égneket olvasni – és úgy beleszeretett Máraiba, hogy lekötötte az egész életművet, hogy csak ő forgalmazhassa.
Szóba került a salernói Márai-szobor, amelyet 2004 táján avattak fel, és azóta többször pótolni kellett, mert folyton lába kél a fémszobornak – Gulyás Gyula alkotása Budapesten is megtalálható, a Mikó utca sarkán.
Érszegi Márk Vatikán-szakértő a közönség soraiból hozzátette: Zsuzsa néninek az Aventinuson is állítottak emléktáblát 2017 táján.
Sólyom Gábor volt diplomata is hozzászólt, aki 1971 óta ismerte a Szőnyi–Triznya házaspárt. Megemlítette, hogy Zsuzsa néni szerette volna megkapni elhunyt édesapja festményeit, de mint emigránsnak nem volt könnyű dolga, végül Aczél György egy római út alkalmával egy darab festményt átadott nekik.
Idővel az apai hagyaték kijutott Rómába, ahonnan 2007-ben tért vissza Magyarországra, a véglegesen hazaköltöző Szőnyi Zsuzsával együtt. A Szőnyi család egykori otthonából már korábban emlékmúzeum lett.
Fotó: Római Magyar Akadémia
Verestói Nárcisz/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
