Az apokalipszis négy lovasa Kuklis Katalin2025. 03. 30., v – 21:07
„Már megint leültetek sörre munka után?!”
„Minek kellett megvenni a huszonötödik rúzst is?!”
„Lehetnél végre egyszer az életben pontos!”
Megjegyzések, amelyek a rossz útra vezethetnek párkapcsolatunkban. Miért káros a kritizálás, és milyen egyéb mutatói lehetnek annak, hogy párunkkal az „apokalipszis” felé haladunk? A kérdésekre a Kapcsolódj! című podcastsorozatunk második részében keressük a választ Czajlik Katalin coach segítségével.
Melyek azok a jelek, amelyek arra utalnak, hogy egy nem jól működő párkapcsolatban élünk?
Rögtön az elején hangsúlyoznám, hogy a kapcsolatok romlása vagy elhidegülése mindig egy folyamat. Tehát nem egyik napról a másikra történik, hanem sok apró lépés vezet el hozzá.
Hosszú a lista?
Tulajdonképpen nem is. S most egy nálam jóval nagyobb szakértő, John M. Gottman amerikai kutatópszichológus és párterapeuta adataival fogok élni. Gottman a 70-es évektől behatóan vizsgálja a párkapcsolatokat, laborjában több ezer párral készített mélyinterjúkat. Ezekben arra próbált választ keresni, hogy miben különböznek a boldog párkapcsolatok a boldogtalanoktól. Ebből az óriási adathalmazból összegyűjtötte azokat a mutatókat, amelyeknek a jelenléte 96 százalékos pontossággal előrevetíti, hogy a pár tíz éven belül elválik. Meglepő módon csak 4 van belőlük: a túlzott kritikusság, a védekező álláspont, a megvetés és a falhúzás, amelyeket szimbolikusan az apokalipszis négy lovasának nevezett el.
Az első lovas – a túlzott kritikusság – nem követel különösebb magyarázatot, habár azt a kérdést mindenképpen felveti, hogy miért kritizáljuk azt, akit szeretünk.
Fontos tudatosítanunk, hogy minden kritika mögött van valamilyen ki nem mondott szükséglet. Tehát, ha a partnerünk például azzal „támad”, hogy „kevés időt vagy itthon, állandóan csak dolgozol”, akkor emögött valószínűleg annak a vágya bújik meg, hogy szeretnék több időt tölteni veled. Csak nem biztos, hogy jól ki tudjuk fejezni ezt az igényt. Erről is sokkal többet kellene beszélnünk: az egészséges vagy a hatékony kommunikációról.
És miért baj az, ha egy vitában valaki védi magát?
Valóban, ez valahol természetes és ösztönös reakció: ha támadnak, védekezünk. De sajnos ez a fajta reakciónk egy nagyon negatív spirált indít be. Fontos kérdés az is, hogy miképpen érzékeljük s fogadjuk be azt, amit a partnerünk mond – például támadásként érzékeljük-e. Gottman felhívja a figyelmet arra is, hogy a boldog kapcsolatok egyik ismérve az, hogy a partnerek alapvetően pozitívan állnak hozzá a másikhoz.
Gyakran sértődéssel reagálunk a kritikára, a másik véleményére. Ebből a negatív spirálból hogyan lehet kilépni?
Használjuk ki a korrekciós lehetőséget! Jó, ha vissza tudunk térni egy vitához, ami szerencsétlenül végződött. Ha sértődötten reagáltunk, akkor próbáljuk meg felülírni a viselkedésünket. Akár egy nap, akár hosszabb idő után is mondhatjuk azt, hogy „szeretném ezt veled megbeszélni, mert most már látom, hogy nem viselkedtem helyesen, nem reagáltam helyénvalóan”, és akár bocsánatot is kérhetünk. Itt is fontos az alapvető pozitív hozzáállás a másikhoz.
Az első lovas – a túlzott kritikusság – nem követel különösebb magyarázatot, habár azt a kérdést mindenképpen felveti, hogy miért kritizáljuk azt, akit szeretünk.
Fontos tudatosítanunk, hogy minden kritika mögött van valamilyen ki nem mondott szükséglet. Tehát, ha a partnerünk például azzal „támad”, hogy „kevés időt vagy itthon, állandóan csak dolgozol”, akkor emögött valószínűleg annak a vágya bújik meg, hogy szeretnék több időt tölteni veled. Csak nem biztos, hogy jól ki tudjuk fejezni ezt az igényt. Erről is sokkal többet kellene beszélnünk: az egészséges vagy a hatékony kommunikációról.
És miért baj az, ha egy vitában valaki védi magát?
Valóban, ez valahol természetes és ösztönös reakció: ha támadnak, védekezünk. De sajnos ez a fajta reakciónk egy nagyon negatív spirált indít be. Fontos kérdés az is, hogy miképpen érzékeljük s fogadjuk be azt, amit a partnerünk mond – például támadásként érzékeljük-e. Gottman felhívja a figyelmet arra is, hogy a boldog kapcsolatok egyik ismérve az, hogy a partnerek alapvetően pozitívan állnak hozzá a másikhoz.
Gyakran sértődéssel reagálunk a kritikára, a másik véleményére. Ebből a negatív spirálból hogyan lehet kilépni?
Használjuk ki a korrekciós lehetőséget! Jó, ha vissza tudunk térni egy vitához, ami szerencsétlenül végződött. Ha sértődötten reagáltunk, akkor próbáljuk meg felülírni a viselkedésünket. Akár egy nap, akár hosszabb idő után is mondhatjuk azt, hogy „szeretném ezt veled megbeszélni, mert most már látom, hogy nem viselkedtem helyesen, nem reagáltam helyénvalóan”, és akár bocsánatot is kérhetünk. Itt is fontos az alapvető pozitív hozzáállás a másikhoz.
De nem könnyű egy kellemetlenül végződő vitát újraindítani…
Pedig nagyon-nagyon fontosak a korrekciós lépések. Megéri energiát fektetni abba, hogy visszamenjünk a kellemetlen témához vagy a kellemetlen élményhez, ami persze magában hordozza annak a kockázatát, hogy megint valami kellemetlent fogunk megélni. De ha valóban azzal a szándékkal indítjuk a beszélgetést, hogy meg akarjuk oldani a problémát, jó eséllyel el tudunk érni némi változást. Fontos kicsi döntések ezek, amelyek végeredményben arról határoznak, hogy a partnerek egymástól elfelé fejlődnek, vagy afelé, hogy jobban értsék egymást, s ezáltal közelebb kerüljenek egymáshoz.
Egy bocsánatkéréssel van mit veszítenünk?
Erősen él az a közfelfogás, hogy a bocsánatkéréssel megtagadjuk saját magunkat, vagy visszalépünk a saját pozíciónkból. Ez téves hozzáállás. Nincs olyan, hogy az ember mindig helyesen cselekszik. Illetve még akkor is, amikor azt gondoljuk, hogy helyesen cselekszünk, nagyon gyakran meg tudjuk bántani a másikat. Az alapvető dolog tehát az, hogy ne úgy álljunk hozzá a bocsánatkéréshez, hogy azzal mi, úgymond, veszítünk valamit. Hanem úgy, hogy ez egy közeledési kísérlet, amivel azt jelzem, hogy látlak, és fontos nekem az, hogy mit érzel.
Ha a konfliktus elmérgesedik, ott és akkor hogyan lehet „okosan” lezárni egy vitás helyzetet?
Ha azt érezzük, hogy a vitánk már nem vezet sehová, akkor ezt kommunikáljuk tudatosan, és kérjünk szünetet. Beszéljük meg: „figyelj, úgy látom, ez most már nem vezet sehová, egyre csúnyábban viselkedünk egymással, inkább álljunk le”. Próbáljuk meg visszaterelni az egészet olyan mederbe, ahol még kordában tartható. Tartsunk szünetet vagy váltsunk témát, menjünk ki sétálni, és amikor megnyugodtunk, visszatérünk rá.
Ha tovább megyünk a sorban, a harmadik lovas, a megvetés önmagában is súlyos kifejezés…
Valóban, és itt nem csupán arra kell gondolnunk, amikor durva kifejezésekkel illetjük a másikat, hanem arra is, amikor a pár kommunikációjában megjelenik az irónia, a szarkasztikus humor, a szemöldökfelvonás – tehát olyan gesztusok, amelyekkel azt jelezzük, hogy nem tiszteljük a másikat, sőt, undorral tekintünk rá.
Ami szintén gyakori jelenség egy kapcsolatban, az a csenddel büntetés, amikor nem szólunk a másikhoz.
Csenddel büntetni tulajdonképpen passzív agresszió. Gyakran ebbe fordul át a vitás helyzet, amikor nem tudom, hogyan reagáljak, ezért nem reagálok, csak magamban fortyogok – ebből aztán tényleg nehéz kijönni. S ezzel el is érkeztünk a negyedik lovashoz, az ún. falhúzáshoz, amely azt jelenti, hogy az egyik partner vagy mindketten érzelmileg kivonulnak a kommunikációból – de akár az egész kapcsolatból. Amikor már nem vitáznak, csupán közömbös válaszokat adnak egymásnak, vagy ignorálják a másikat. Amikor inkább kivonom magam, visszahúzódom, mert annyira fájdalmassá váltak a viták, veszekedések. A négy lovas együttes megjelenése nagyon erősen jelzi, hogy a kapcsolattal komoly gondok vannak.
Ez a biztos út a szakítás vagy válás felé?
A falhúzás az utolsó fázisa az eltávolodásnak, tulajdonképpen a biztos út a vég, az úgynevezett apokalipszis felé. De még ilyenkor is meg lehet fordítani a hajót, csak ahhoz tényleg komoly erőfeszítésre van szükség. Tudatosság kell hozzá, illetve az, hogy képesek legyünk feladni az egónk egy részét. Képesek legyünk belátni azt, hogy mi is hibázhatunk.
Mit adok fel magamból egy párkapcsolatban? Fel kell-e, fel szabad-e adnunk magunkból bármit is?
Mindenképpen kell, bár ezt nem szeretjük hallani. Olyan kultúrában élünk, amely az egyéni szabadságot a legmagasabb értéknek tartja. Párkapcsolatban élve azonban mindenképpen fel kell adnunk valamit magunkból. Ám egy jó működő kapcsolatban az, amit cserébe visszakapunk, sokkal értékesebb, mint amit feladunk. Tehát a mérleg pozitív marad.
De a határt azért érdemes valahol meghúzni?
Természetesen ez egy fontos része a kérdésnek, és a határ mindenkinél egy kicsit máshol van. Hiszen az nem jó, ha valaki teljes mértékben feladja magát a kapcsolatában, mindenben alárendelődik a partnerének: lemond a vágyairól, az elképzeléseiről, és mindent megtesz azért, hogy a másik kedvében járjon. Ez ugyanolyan kóros, mint mondjuk az, ha valaki semmit sem hajlandó feladni saját magából. Ilyen esetben egyszerűen nem tud létrejönni a valódi kapcsolódás. Vagy nagyon egészségtelen, kiegyensúlyozatlan kapcsolat keletkezik, ami idővel igencsak fájdalmas lehet az egyik fél számára.
Ezeket hívjuk toxikus, vagyis mérgező kapcsolatoknak?
Igen. Az egyik jellemzőjük éppen az, hogy a partneri viszony helyett alá- és fölérendeltségről beszélünk inkább. Nagyon fontos része a kapcsolati tudatosságnak vagy a kapcsolati intelligenciának, hogy meghúzzuk a határainkat, és tudjuk is tartani azokat. Persze, a határok változhatnak, eltolódhatnak, de fontos, hogy érezzük, amikor megálljt kell parancsolnunk, amikor ki kell állni magunkért, és egyérteműen jeleznünk kell, hogy eddig és ne tovább!
Például mikor?
Amikor azt érezzük, hogy valami ellenünk megy. Amikor olyan fontos dolgokról kéne lemondanunk, amelyek a személyiségünk alapját képezik. Mire gondolok? Alapértékekre. Azokra a dolgokra, amelyek miatt vagyunk azok, akik vagyunk. Ezekről nem lenne szabad lemondani, illetve ha megtesszük, akkor nagyon komoly árat fizethetünk érte.
A párkapcsolat az elköteleződésről szól. Beszélhetünk még manapság arról, hogy egy életre köteleződik el két ember, amikor házasságot köt?
Az elköteleződés egyértelműen felelősségvállalás – ma pedig egyre kevésbé szeretünk felelősséget vállalni. Amint már utaltam rá korábban, napjainkban felértékelődött a személyi szabadság szerepe, és azt gondoljuk, hogy az elköteleződéssel lemondunk erről, elveszítjük. Pedig ez nem így van. Megőrizhetjük, és meg is kell őriznünk a szabadságunk egy részét a párkapcsolatban is. Viszont elköteleződés nélkül nem tud működni egy hosszú távú párkapcsolat.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
