Olvasgatom a koronavírusról szóló híradásokat, és határozottan úgy rémlik, az emberiség nem tanul és nem felejt. Ugyanúgy retteg az ismeretlentől, mint ötszáz vagy ötezer évvel ezelőtt. Amikor azt tapasztalom, hogy külföldi és hazai híroldalakon az első tíz hírből hat a koronavírusról szól, és a címadással, a téma megragadásával csak úgy ontják magukból a bizonytalanságot, a félelmet, akkor az ember visszaréved a középkorba, és szomorúan bevallja, hogy tényleg semmi sem változott.
Talán csak annyi, hogy ma már nem falusi kikiáltókkal, hanem virtuálisan gerjesztik a félelmet.
Valaha a patkányon fészkelő bolhák terjesztették el a pestist Európa városaiban, és a középkori emberek ugyanazzal a félelemmel, növekvő szorongással gondoltak a betegségre, mint a mai netes szörfözők a koronavírusra. Már önmagában egy betegség gyors elharapózása is pánikhelyzetet teremt, nem szükséges megérteni a részleteket.
Hiszen a pestis okát századokon át kutatták, nem értették, mi idézi elő, ma pedig minden újságcikkben leírják a koronavírus vélelmezhető eredetét, kifejlődését, szerkezetét, gyógyíthatósági módját – a félelem mégis közös. Félünk a betegségektől, mindig is féltünk, nem az ész, a ráció, hanem a legbelsőbb érzéseink alapján.
A betegségeket, a természeti rendellenességeket összekötni társadalmi eseményekkel, helyzetekkel ősi képzet. Ha rossz a termés, feláldozzuk az uralkodót, hogy az istenek megbéküljenek – természeti és társadalmi teendők kapcsolódnak össze a legősibb csoporteljárásban. A VI. századi bizánci pestisjárványról Prokopiosz úgy vélte, vagy isteni büntetésként érkezett a császár erkölcstelen életmódja miatt, vagy ő maga terjesztette el. Katolikus és protestáns papok, prédikátorok feszültek egymásnak a reformáció korában, és kölcsönösen egymás fejére olvasták a világ valamennyi szenvedését, mintha azt éppen az esztergomi érsek vagy a debreceni püspök idézte volna elő.
E sorok írója hisz abban, hogy minden csapás Isten büntetése rajtunk. A betegsége felett őrlődő Jób története nem pusztán megrendítő olvasmány, közös kétségeink tárháza is. De abban is hiszek, hogy Isten nemcsak büntetést bocsát ránk, az utat is mutatja. Éppen ezért tudnunk kell, hogy a választás a miénk, mindig választhatunk jó és rossz között.
Miközben az isteni akarat működik a világban, a látható vagy a láthatatlan földi hatalom sokszor üzletel a különféle szerencsétlenségekkel. Ha azt hisszük, hogy a Greta Thunberg szponzorált fellépése egyedülálló jelenség, gondoljunk ismét a régiekre.
Ha megbomlik a rend, ha megváltozik az identitás, ha ellustulnak vagy éppen megfogyatkoznak, az emberek rendszerint szektákba tömörülnek, forradalmat, lázadást támasztanak, mert valamiféle magyarázatot keresnek a történtekre.
A tömeg azonban képtelen a gondolkodásra: egyszerűen követi a társadalmi vallásalapítót vagy annak sajtóját, és ezzel úgy érzi, meg is tette a magáét. Felesleges megérteni a folyamatokat, elég a hit, elég a csoporthoz tartozás ténye. És az apokalipszist meglengető csoportot általában szent őrültek, fantaszták, látnokok vezetik, különleges, bomlott lelkű emberek.
A válság Lenineket és Hitlereket sodor nagy nemzetek élére, a válság letaszít trónjáról egész társadalmi osztályokat. Amikor a tetterős, kormányozni képes emberek elfogytak, jön a selejt, egy beteg társadalom beteg hulladékai. Minden kort, mindent társadalmat önmagában minősít, hogy milyen bálványokat választ magának, hogy kinek, kiknek az uralkodó eszméi fűtik az embereket.
Greta Thunberg is jövendőmondó, csak nem kristálygömbbel, hanem a világ legnagyobb televíziós társaságaival jár-kel. Nem hordóról, hanem konferenciákon hirdeti az apokalipszist. Sokkolja a tömeget, amely képtelen megítélni, mi az igaz és mi a hamis, de ősi ösztönei működésbe lépnek. Valami nagy baj készülődik, közel a vég, az utolsó órában járunk. Azt persze nem látják, mert gondosan elrejtik előlük, hogy Thunberg felbukkanásával terjedelmes üzleti, gazdasági tér nyílt meg, ahova a klímaharc ürügyén nemzetközi vállalatok, multik szivárognak be. A hiszékenyeket valahogyan mindig megvámolják a válságidőszakokban – ebben pedig az a legfájdalmasabb, hogy éppen az érintettek nem tudnak róla.
Egy döntő különbséget azért mégis felfedezhetünk a régi és mai hiedelmek között. A globalizmus a teljes emberiségre kiterjesztette aktuális félelmeinket. Ma már egyetlen pillanat alatt beleég több milliárd ember agyába az a kép, amelyet a hatalom, a tájékoztatás birtokosai eleve bele is akarnak égetni oda. Ha valaki rámutat a tudatipar módszereire: eretnek. Meg kell égetni, ahogyan a középkorban. Persze nem máglyán, hiszen korszerű, modern emberek vagyunk, hanem mondjuk száműzzük a nyilvánosságból, ami a globalizmus korában egyenértékű a máglyahalállal.
Lebecsülnénk talán a koronavírus vagy a klímaváltozás okozta veszélyt? Szó sincs róla: ha csak egyetlen ember megbetegszik és meghal, akkor az egészségügyi szakembereknek foglalkozniuk kell a betegséggel, és jó, ha tudjuk, mire vigyázzunk, mit kerüljünk el. Roppant hasznos tudás az is, ha az időjárás-változás, a felmelegedés okait kutatják. A baj csak az, ha a társadalomra rátelepítik a félelmet, és a tehetetlenség érzésével sakk-mattot adnak egy egész nemzedéknek, amelynek már sem ereje, sem tudása nincs ahhoz, hogy felmérje a valós helyzetet.
Abba a nyugati világ garantáltan belepusztul. Nem a felmelegedés, nem a koronavírus, hanem az önnön ostobaságunk pecsételi meg a sorsunkat. Az apokalipszis mi magunk vagyunk. A másik lehetőség az, hogy jóindulattal, műveltséggel, a józanság erejével szembefordulunk a tudatiparral, rámutatunk a hazugságaikra, és megpróbáljuk helyrebillenteni a megbomlott harmóniát.
Szentesi Zöldi László – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
