1945 február 13-án, nem sokkal este 10 óra előtt a nyugvóra készülő szász főváros, Drezda, „az Elba parti Firenze” belvárosának ablakai remegni kezdtek a város fölé berepülő brit bombázókötelék motorjainak egyre jobban erősöd, vészjósló basszusától.
Pontban este 22 óra 9 perckor, a „karácsonyfákkal”, azaz az előörs gépei által ledobott világító fáklyákkal megjelölt belvárosi negyedek felett kísérteties süvítés vegyült a fülsüketítővé váló repülőgépmotor-zúgásba. Néhány pillanat, és alászálltak az égből az Apokalipszis lovasai.
Mindent eltörölni a föld színéről
A Brit Királyi Légierő (Royal Air Force, RAF) bombázóparancsnoksága, Arthur Harris légimarsall, a Bomber Command főnökének szorgalmazására már 1943 nyarán hozzákezdett az úgynevezett területbombázási doktrína (Area Bombing Directive) gyakorlati alkalmazásához.
Harris, aki fanatikusan hitt a Douhet-elméletben – eszerint az ellenség ellenállóereje kizárólag a tömegbombázásokkal is megtörhető – a „puding próbájának” a sűrűn lakott német kikötőváros és közlekedési csomópont, Hamburg bombázását tekintette.
A csekély gépveszteség, és a minden képzeletet felülmúló hamburgi károk alapján a Bomber Command sikeresnek minősített a területbombázás doktrínáját. 1945 januárjára, a Harmadik Birodalom agóniájának idején már gyakorlatilag nem maradt olyan német nagyváros, amelyet ne ért volna pusztító szövetséges légitámadás. A német olaj- és járműipar, a hadiüzemek jelentős része és a közlekedési infrastruktúra ekkorra már nagyobb részt romokban hevert. Ennek ellenére, a makacs német ellenálláson felbőszült Churchill, Harris unszolására hozzájárult a területbombázások folytatásához.
A szövetséges légügyi hadvezetésen belül is komoly vita bontakozott ki a légi hadviselés e módszeréről. Harris koncepciója szerint a nagyvárosok legsűrűbben lakott részei ellen végrehajtott ismétlődő szőnyegbombázások olyan súlyos pszichés csapást mérnek a német lakosságra, amely megtöri az ellenállást.
Ennek jegyében fogalmazódott meg a Drezda elleni támadás terve, amely nem csupán a Kelet-Poroszországból és Sziléziából érkező menekültek célpontja, hanem vasúti csomóponként, a keleti frontról visszavonuló Wehrmacht-erők egyik fontos tranzitállomása is volt. Drezdából január végére nagyobbrészt kivonták a katonaságot, és február elejére a város túltelítetté vált a menekültek tömegétől.
Katonai célpont, vagy védtelen civil város?
Drezdában nem volt semmilyen hadiipar, és számottevő katonai erők sem állomásoztak a városban, a környékbeli célpontok nem igazolják a február 13-án elkezdődött példátlan pusztítást.
A város közelében fekvő feritali olajipari üzemkomplexumot az Amerikai Egyesült Államok 8. légi hadserege ugyanis már 1944 augusztus 24-én több mint 300 négymotoros nehézbombázó bevetésével támadta. 1945 január 16-án pedig az USAAF (United States Army Air Force) 8. légi hadseregének 133 bombázója intézett támadást a friedrichstadti vasúti csomópont ellen. Drezda történelmi belvárosát, a barokk és rokokó építészet páratlan remekét azonban végig megkímélték a légitámadások, így a szász főváros azon kevés német nagyvárosok egyike volt, amely 1945 elején még intakt épségében állt.
Amikor 1945 januárjában Harris felvetette, hogy Drezda ellen is szőnyegbombázó műveletet kell indítani, a városban tartózkodó nagyszámú civil menekültre figyelemmel ezt a tervet még a bombázóparancsnokságon belül is többen ellenezték, köztük a parancsnokhelyettes, Sir Robert Sundbay légi almarsall is.
A vitát eldöntendő, táviratot küldtek a jaltai konferencián tartózkodó brit miniszterelnök, Winston Churchill részére. Churchill határozott, Harrist támogató választ adott: Drezdát az első adandó alkalommal bombázni kell. A város sorsa ezzel megpecsételődött.
A halál tűzviharorgiája
Mivel Drezdát február elejéig elkerülték a nagyobb bombázások, és városban béke honolt, a Vörös Hadsereg elől Kelet-Poroszországból menekülőknek a szász főváros lett a mentsvára. A kelet-porosz területek kiürítését célzó, és a Kriegsmarine (német haditengerészet) valamint a Luftwaffe (német légierő) közreműködésével végrehajtott evakuálási akciónak, a Cerberus-műveletnek köszönhetően az eredetileg 640 ezres Drezda lélekszáma 1945 februárjára megduplázódott.
A menekülteket nagyobbrészt külvárosi táborokban helyezték el, és vasúton szakaszosan szállították az ország belő vidékeire. 1945 február 13-án a város fölé érkező 800 négymotoros Lancaster és Halifax nehézbombázóból álló kötelék két hulláma 22 óra 9 perc és 0 óra 55 perc között 400 ezer gyújtó, valamint 4500 romboló bombát dobott az óvárosra, és a belső kerületekre.
Az első hullám rombolóbombákat, a második pedig az igazi pusztítást okozó foszforos gyújtóbombákat szórta a városra. Az 1000 fokos hőmérsékleten égő és elolthatatlan foszforbombák nyomán hatalmas tűzvihar tört ki a belvárosban. A légvédelmi pincékből a tomboló tűzben álló utcákra kimenekülő emberek vagy megégtek, vagy pedig a forró gázoktól, illetve a tűz által a levegőből kivont oxigén hiánya miatt megfulladtak.
A pokol centrumában tomboló tűz vákuumként szippantotta be mindazokat, akik szerencsétlenségükre nem lezárt helyiségben voltak. Drezda apokaliptikusan lobogó tüzeit még 400 kilométeres távolságból is látni lehetett. A várostól 8 kilométerre fekvő katonai repteret viszont nem érte támadás. 1945 februárjára a Luftwaffe már csak halvány árnyéka volt egykori önmagának, Göring nagyhangú handabandázásai ellenére 1944-től a szövetséges légierő uralta a német légteret.
Ezért a Drezdát támadó bombázók szinte akadálytalanul repülhettek rá céljukra. Másnap, február 14-én délelőtt az amerikai légierő 1350 négymotoros B-17 Flying Fortress (repülőerőd) és B-24 Liberator bombázója repült a még mindig lángoló város fölé, hogy halálos terhét az agonizáló szász fővárosra zúdítsa.
A drezdai pokoljárás csak február 15-én, 311 amerikai repülő erőd bombázóakciójával ért véget. A három napig tartó műveletben az angol-amerikai légierő 3749 tonna bombát dobott Drezdára, ezek 75 százaléka gyújtóbomba volt.
A megvonhatatlan mérleg
Máig vitatott a rettenetes drezdai tűzvihar áldozatainak száma. A város belső kerületei és az infrastruktúra teljesen megsemmisült. Az elhunytak hatalmas tömegét a járványveszély megelőzése végett vasúti sínekből sebtében felépített máglyákon égették el. A halottak számáról szélsőségesen eltérő számok keringenek 20 ezertől egészen 600 ezerig. A bombázás mérlegét a korabeli német források 300 ezer körüli áldozatban vonták meg.
Konrad Adenauer, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja 1955-ben 250 ezer főről nyilatkozott, míg a Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint 275 ezren vesztek oda a drezdai tűzviharban. A drezdai bombázóművelet többen éles kritikával illették. Még a szövetségesek között is heves viták robbantak ki.
Harris megkapta a „Butcher” (mészáros) kevéssé hízelgő melléknevet, amelyet magas kitüntetései mellett élete végig kénytelen volt viselni. Napjainkig nem tudták megmagyarázni, hogy a drezdai bombázóművelet katonailag indokolható akció volt-e, mivel etikai illetve jogi értelemben is háborús bűntettnek számítana, ha nem a győztesek írják a történelmet.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
