1920. januárjában lépett életbe a híres Voltstead-törvény, amely az Amerikai Egyesült Államok teljes területén megtiltotta az alkoholos italok gyártását, árusítását és behozatalát. Ez jelentette a szesztilalomként elhíresült időszak kezdetét, amely 13 éven keresztül volt érvényben, s amelynek köszönhetően olyan alvilági figurák alapozhatták meg hatalmukat, mint Al Capone.
Miért volt szükség szesztilalomra?
Az olvasóban bizonyára felmerül a kérdés, volt-e bármi köze a szesztilalomnak az első világháború eseményeihez, hiszen a törvényt 1919 őszén fogadták el, egy évvel a „Nagy Háború” lezárását követően. Nos, volt köze hozzá, ám nem úgy, ahogyan azt elsőre gondolnánk.
A szesztilalomnak ugyanakkor voltak gazdasági és társadalmi okai is. Például a munkások túlzott alkoholfogyasztásuk miatt kevésbé voltak munkaképesek. Emellett az egészségügy fenntartása és a családon belüli problémák miatt is elengedhetetlennek tűnt az alkoholizmus visszaszorítása.
Ilyen hangulatok közepette pedig már nem is volt olyan nehéz dolga Andrew Volstead republikánus politikusnak, aki a protestáns egyházak támogatottságát élvezve kidolgozott egy, az USA egészére kiterjedő szesztilalmi törvényjavaslatot.
A „Volstead-törvény” végül a 18. alkotmánymódosításban teljesedett ki, amely megtiltotta a 0,5%-nál magasabb alkoholtartalmú italok előállítását, szállítását, tárolását és persze fogyasztását.
Érdekesség azonban, hogy a tilalom csak a gabonaalapú italokat érintette – a kukorica- és gyümölcsalapú égetett szeszekre nem vonatkozott, bár ezek egyébként sem voltak népszerűek az amerikaiak körében.
A szesztilalom azonban csak papíron működött. Bár a boltok és a kocsmák nem árusíthattak alkoholt, az emberek nagy része továbbra is hozzá tudott jutni, köszönhetően a fellendülő feketekereskedelemnek és az illegális szeszfőzdéknek. Ez volt a szesztilalom talán legsúlyosabb következménye, hiszen ennek köszönhetően erősödhetett meg a maffia a húszas években.
Olyan alvilági figurák emelkedtek fel ezekben az időkben, mint a chicagói Al Capone, a New York-i Charles „Lucky” Luciano, vagy az omahai Tom Dennison.
A különböző bűnszervezetek felosztották a területeket, ám az egymással való vetélkedés miatt gyakoriak voltak az összetűzések, s emiatt a lakosok sem érezhették magukat biztonságban.
Paradox módon tehát a szesztilalom csak nehezítette a társadalom életét, s a hatóságoknak sem volt könnyű dolguk, hiszen a korrupció és a csempészet olyan méreteket öltöttek, amit már nem lehetett kézben tartani. Az illegálisnak minősített alkohol jelentős része Mexikóból és Kanadából érkezett, a legnépszerűbb csempészáruk pedig a whisky, a gin és a pezsgő voltak.
A hatóságok dolgát tovább nehezítették az illegális kocsmák és szeszfőzdék, különösképp utóbbiak, ahol sokszor hozzá nem értők állítottak elő alkoholos italokat. Az ilyen kísérletek aztán nem meglepő módon súlyos egészségügyi következményekkel, vagy akár halállal jártak. Gyakori probléma volt például a metil-alkohol okozta vakság, továbbá olyanról is olvasni, hogy egy „Jake” nevű ital a déli államokban 50 ezer embernél okozott lábbénulást.
Az amerikai szesztilalom és az egész 20. század számára fordulópont volt az 1929-es év. Ekkortájt már nyilvánvaló volt, hogy a korlátozás nem működik, hiszen gyakorlatilag a társadalom minden rétege könnyedén hozzájuthatott az alkoholhoz.
A szesztilalom kapcsán a változást részben a nagy gazdasági világválság hozta el, amelynek hatására nemcsak a szeszcsempészet csappant meg, de az emberek is inkább a napi betevőt választották a pancsolt szesz helyett.
Ez, illetve a tény, hogy az alkoholizmussal folytatott harc szinte végig sikertelen volt, végül arra ösztönözte Franklin D. Roosevelt elnököt, hogy a Cullen-Harrison-törvénnyel (21. alkotmánymódosítás) enyhítsenek az 1919-es országos tilalmon. Ennek köszönhetően a 0,5%-os határ 3,2%-osra nőtt, amely elsősorban a sörfogyasztásnak kedvezett.
Fontos azonban kiemelni, hogy a szesztilalomnak még ez sem vetett véget, csupán enyhített rajta. Az államok továbbra is saját maguk dönthettek a tilalom mértékéről vagy épp eltörléséről.
Végül, de nem utolsó sorban tegyünk egy kitérőt és evezzünk hazai vizekre, az újkori magyar történelem egyik legzűrzavarosabb és viharvertebb időszakára, amely az 1919. március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaságban csúcsosodott ki. A Kun Béla vezette proletárdiktatúrában már az első napon kiáltványba helyeztek egy, az amerikainál jóval szigorúbb szesztilalmat.
Ugyanis, míg a tengerentúlon 0,5%-ig engedélyezték az alkoholszintet, addig Magyarországon mindennemű szeszesital kimérése, forgalomba hozatala és fogyasztása tilos volt.
Aki megszegte a szabályokat, annak elkobozták az üzletét, súlyos pénzbüntetést kellett fizetnie, s ha épp fogyasztáson kapták, akkor akár börtönbe is kerülhetett. Sőt, az otthon tárolt „szeszkészleteket” az állam köztulajdonba vette.
Egy Sopronban terjedő álhír miatt (miszerint a kommunisták kivágatnák a szőlőket is) a környékbeli szőlősgazdák április elején tüntetést szerveztek a városba, a kiérkező vöröskatonák azonban a tömegbe lőttek, négyen pedig életüket vesztették.
Az ehhez hasonló esetek, valamint a nemzetközi helyzet miatt a Tanácsköztársaság aztán fokozatosan enyhített a tilalmon, a napi 150 gramm, orvos által előírt alkoholtól kezdve a napi fél liter boron át, egészen a tilalom részleges feloldásáig.
Visszaállítani azonban már nem volt lehetőség, ugyanis a magyar proletárdiktatúra egy hét múlva megbukott. Ilyen volt hát a magyar történelem máig egyetlen, teljes országra kiterjedő szesztilalmának története.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
