Egy újfajta betegség támadt meg bennünket: a koronavírus-agresszió, amely mostanra már olyan méreteket öltött, hogy a szakemberek is foglalkoznak a jelenséggel. Magyarázzák az okait, javaslatokkal látnak el bennünket a leküzdését illetően. Persze, az agresszivitás, mindannyiunk életében jelen van, természetes emberi ösztön ez, a kérdés csak az, hogy kordában tudjuk-e tartani, hogy a tetteinkkel, megnyilvánulásainkkal ne veszélyeztessünk, ne bántsunk meg másokat.
A bezártságnak, a szigorú korlátozó intézkedéseknek nyilván nagy szerepük van a koronavírus-agresszió kialakulásában, ami egyre több emberen megfigyelhető, elsősorban ennek verbális formája. A tehetetlenségbe, a kormányok téblábolásába, a kialakult válsághelyzetbe, az újra és újra ismétlődő kedvezőtlen forgatókönyvekbe belefáradtak az emberek, a koronavírus-mizéria belső feszültséget eredményez és agressziót szül.
A korlátozott kapcsolattartásnak és a bezártságnak komoly kézzelfogható következményei vannak már most, mentálisan rosszul hat ránk, ezt mutatja az is, hogy a majd kétéves bezártságunk ideje alatt jelentősen megnőtt az otthoni bántalmazások száma, a kütyük világában egyébként is kapcsolatépítő készségek hiányával küzdő gyerekeink pedig a bezártság következtében még inkább antiszociálissá váltak, amit jelez az is, hogy jelentősen megnőtt az iskolai bántalmazások száma is az utóbbi időben. Egyes felmérések azt mutatják, hogy világszerte harminc százalékkal nőtt a mentális problémák aránya.
A koronavírus elleni védőoltás kérdésében pedig olyannyira megosztott a társadalom, hogy az oltottak és oltatlanok közti verbális agresszió a közösségi hálókon már semmire sincs tekintettel, és senkit sem kímél.
A jelenlegi intézkedések következtében pedig attól tartok, hogy csak további durvulás várható. Pedig a helyzet már most is odáig fajult, hogy a kórházi dolgozók félnek az agresszív betegektől. Legutóbb például oltatlan betegek támadták meg egy pozsonyi kórházban az egészségügyi dolgozókat, akik csak a dolgukat tették. Azon fáradoztak, hogy megmentsék az életüket. Erőn felül, gyakran már a végkimerülés határán igyekeznek megtenni mindent azért, hogy segítsenek azon, aki erre rászorul.
Legtöbbször „csak” a verbális agresszió tör elő a lélegezni egyedül már alig képes betegen, aki – bár az életét kockáztatja, de – mindvégig tiltakozik a lélegeztetőgépre kapcsolás ellen, de voltak olyan esetek is, hogy a verbális agressziót agressziós cselekedet követte, sőt, előfordult az is, hogy a kés is előkerült, azzal próbált akaratának érvényt szerezni a beteg. Persze, ennek az eszeveszett tiltakozásnak lehet az oka az a félinformációk és félretájékoztatások következtében rögzült téveszme is, hogy a lélegeztetőgépre kapcsolás egyenlő a halállal. A súlyosan beteg páciens ezért küzd annyira ellene, mert úgy hiszi, ha rákapcsolják a gépre, akkor garantáltan meghal.
De a verbális támadások is mindennapossá váltak például a közösségi hálókon is. Kíméletlen, vulgáris megnyilvánulásoktól sem mentes szócsata zajlik a két kibékíthetetlen tábor közt szinte már bármilyen történés kapcsán.
A legkiábrándítóbb, amikor egy koronavírusban elhunyt ismert ember halálát bejelentő poszt alatt is egymást csócsálja a két tábor, amint történt ez legutóbb Kóbor János halálhíre kapcsán, megfeledkezve a kegyeletről, ami minden halott embernek kijár.
Megőrült ez a világ, és némelyeknek már semmi sem szent. Pedig tudhatnák, attól, hogy a másikat bántják, semmivel sem lesz jobb a helyzet. Megtanulhattuk volna már a történelem során, hogy a bajban az összefogás, az egymással szembeni tolerancia az, ami segíthet, s nemcsak akkor, amikor már ég a ház.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
