1919. június 24-én robbant ki a tanácsköztársaság ellen szervezett legjelentősebb felkelés. A törekvés elbukott. Árulás, rossz időzítés, szervezetlenség, naivitás, ezek egyszerre okolhatóak a kudarcért.
A felkelés azonban sikertelensége ellenére is nagyban hozzájárult az első magyarországi kommunista terror bukásához. A dunai monitorlázadás tanulsága, hogy a kommunizmus elleni küzdelem nem mindig sikeres, de mindig erkölcsös.
Amikor a kommunisták 1919. március 21-én átvették Magyarországon a hatalmat, a világháborútól elgyötört ország fővárosi nincstelenjei bizakodással tekintettek Kun Bélára és mozgalmára. De igazából nem csak a nincstelenek, a teljes társadalom változást akart. Nem a kommunistákat szerették az emberek, csak békét és társadalmi változásokat akartak. A szegényebb rétegeket sikerült a leginkább megnyerni: a 8 órás munkaidő bevezetése, a gyárak, könyvtárak, fürdők, parkok államosítása és elérhetővé tétele kezdetben lelkesedésre adott okot. 1919 nyarára azonban a kommunisták, a városi munkásság egy részét leszámítva, szinte valamennyi társadalmi réteget magukra haragították.
A kommunizmus valóságát az ország polgári a bőrükön tapasztalták. A vörös hatalom által mutatott vallási és nemzeti intoleranciát az ország polgárainak nagy része nehezen tűrte. A felfokozott vallásellenes propaganda, az iskolai imák betiltásához, a hívők gyakori megalázásához, és olykor a templomok megszentségtelenítéséhez vezetett. Egy alkalommal az Úrnapján szokásos körmeneten egy Lenin-fiú leköpte az oltári szentséget.
Ugyanez volt a helyzet az internacionalista eszme sulykolásával is, amit az éppen saját nemzetiségei által elárult országban nem fogadtak őszinte lelkesedéssel.
Az intézményesített terror, a Cserny József vezette Vörös Őrség, és a Szamuely Tibor által irányított Lenin-fiúk garázdálkodása, vérengzésekkel és spontán túszszedésekkel félelemben tartották a lakosságot. Rendszeresek voltak a gyilkosságok és az bántalmazások, amelyekre néha elegendő volt indoknak, hogy valaki „burzsujnak nézett ki”.
Az elégedetlenséget növelte, hogy a kommunisták a polgárságot és a parasztságot egyaránt a „megbízhatatlanok” közé sorolták. Utóbbi csoport pedig mind hangosabban követelte a megígért földosztást, és általában véve elégedetlen volt a közös termelőszövetkezetek kialakításával.
A Ludovika Akadémiáról indított kommunistaellenes felkelést már hetek óta szervezték, az akadémia tisztjei, elsősorban Lemberkovics Jenő százados, a Hadügyi Népbiztosság tanügyi osztályvezetője. Az akciót eredetileg Bertalan Pál ezredes kezdte szervezni, azonban súlyos betegséggel ágynak esett, ezért 1919 átadta a feladatot Lemberkovics Jenő honvédszázadosnak.
Az akkor 34 éves katonatiszt mellett az események főszereplői: Zemplén Szilárd korvettkapitány, Zákány Gyula katonapap, a Ludovika Akadémiáról Bartha László és Schranz Ödön alezredesek, illetve Hőnig Vilmos tüzér őrnagy voltak.
A felkelők azt remélték, hogy a kommunistákkal elégedetlen tömegek is azonnal a megmozdulás mellé állnak. A Budapest feletti irányítás megszerzése után a közismerten kommunistaellenes vidék is megmozdult volna. A háttérben pedig tárgyaltak a város katonai parancsnokával, a volt szociáldemokrata Haubrich József hadügyi népbiztossal is, aki színleg nem zárkózott el a felkelés támogatástól. Haubrich, bár nem ismert minden részletet, azonban a készületekről informálta Korvin Ottó is, aki tájékoztatta a Központi Bizottságot. A kommunisták a felkelés előtti napokban kezdeményeztek vizsgálatot a Ludovikán, de Bartha László őrnagy elérte a nyomozók eltávolítását, ezzel elhárult az akadály a fegyveres ellenállás elől.
Lemberkovics 1919. június 24-én délután 4 órakor, 254 kadét élén vetette bele magát a felkelésbe, melyet az akadémia számos tisztje és a dunai flotta egy része is segített. A kadétok elfoglalták a Ludovika épületét, illetve a József-telefonközpontot. Nem sokkal ezután három monitor, a Csaba, a Maros és a Pozsony a vörös helyett kitűzte az addig száműzött magyar zászlót.
A monitorok lövéseket adtak le a budai Radeczky laktanyára, illetve a Hungária Szállodára, az úgynevezett Szovjetházra. Itt laktak ugyanis a Tanácsköztársaság legfőbb politikai vezetői.
A kemény tűzharc azonban nem tartott sokáig. Mivel a budai stratégiai pontokat nem sikerült elfoglalni, így a Gellért-hegyről érkező fedezőtűz híján a magukra maradt folyamnaszádok kénytelenek voltak menekülni. Bár a Szovjetház komoly károkat szenvedett, és a kommunista vezetés elmenekült, nem történt meg a várt áttörés. A Szovjetházban Lukács György népbiztos vette át a parancsnokságot, aki utasításba adta: ha valakinél ellenforradalmi magatartást észlelnek vagy fegyvert találnak, azt azonnal, a helyszínen öljék meg.
A terrorcsapatok első áldozata Berend Miklós orvostanár volt. A Szovjetház közelében volt, amikor a monitorok nemzetiszínű zászlók alatt a Dunán felvonultak. A látvány annyira elragadta, hogy zsebkendőjét lobogtatva: „feltámadt Magyarország” kiáltásban tört ki.
A Szovjetház előtt őrt álló vörös brigadérosok több lövéssel megölték. A holttestet a tanácsköztársasági normák szerint előbb kifosztották, majd az utcán hagyták, és csak este vonszolták a Dunáig, hogy a vízbe dobják.
Este a terrorcsapatok Madarász Béla orvosnövendéket meggyanúsították, hogy azért ég a lámpa a szobájában, mert fényjeleket ad az ellenforradalmi csapatoknak. Agyba-főbe verték, aztán levitték az utcára, leszúrták, kirabolták, szemeteskocsival az Erzsébet hídra vitték, és ott, még élve, a Dunába dobták.
Napközben a felkelés átterjedt a környékre is, megmozdulások törtek ki Újpesten, Rákoscsabán és Szentendrén.
Újpesten a Mautner-bőrgyár munkásai lázadnak fel. Hármat közülük halálra ítéltek és agyonlőttek. Szentendrén 24-én este félreverték a harangokat arra a hírre, hogy Budapesten ellenforradalom ütött ki. Az ottani kommunisták azonnal megszöktek, másnap tértek vissza vörös csapatokkal. Kucsera Ferenc római katolikus káplánt a Dunához cipelték és ott agyonlőtték. Veresmarthy Miklós ügyvédet pedig bevitték Budapestre, ahol Cserny Tibor vörös terrorista nyomozói olyan súlyosan megkínozták, hogy belehalt sérüléseibe.
A felkelők hibásan mérték fel az erőviszonyokat, illetve fatális tévedés volt, hogy megbíztak Haubrichban. A ludovikások hasztalan várták, hogy a népbiztos melléjük álljon, sőt, éppen Haubrich vonult egységeivel az Akadémia alá, hogy katonáival felszámolja a lázadást.
Az akciót eredetileg több, viszonylag jól felszerelt, nemzeti érzelmű gyalogsági csapattest is segítette volna, melyek a Székely Hadosztály egy részéből és egy ruszin dandárból álltak volna. Ám ezeket az egységeket Haubrich még a felkelés előtt a csehek ellen, illetve vidékre vezényelte. A kommunistaellenes civileknek csak nagyon kis hányada jelent meg végül a Ludovikánál, és tartott a felkelőkkel. Mindenki félt a megtorlástól.
Az elfojtott felkelést még véresebb megtorlás követte volna. A felkelők szerencséjére azonban, Guido Romanelli, az antant Magyarországra küldött megbízottja erélyesen lépett fel Kun Bélával szemben, és követelte tőle a foglyokkal való tisztességes bánásmódot. Európának akkor még nem voltak igazi tapasztalatai a kommunistákkal, nem tudták, hogy tisztességet várni tőlük hiú ábránd.
Romanelli július 26-án a következő levelet intézte Kun Bélához:
„Abból a beszélgetésből, amelyet kapitányom szerdán este önnel folytatott, azt a benyomást merítette, hogy ön a most összeomlott lázadó mozgalmat a legnagyobb erőszakkal szándékozik elnyomni. Mint az olasz katonai misszió feje és a szövetkezett és társult hatalmaknak egyedüli itteni képviselője tudomására hozom, hogy az ilyen erőszakos rendszabályokat nem nézhetem közömbösen. Ennélfogva az ön kormányához fordulok azzal a követeléssel, hogy az utolsó események folytán kezébe esett túszok és politikai foglyok életét minden kivétel nélkül respektálják, még azokét is, akik fegyverrel kezükben estek foglyul. Ezek az emberek oly eszmékért és elvekért harcoltak, amelyek eltérők az önök kormányának elveitől, éppen ezért teljesen igazságos, hogy ugyanolyan elbánásban részesüljenek, mint aminőket a genfi konvenció a hadifoglyok részére megállapított. Emlékeztetem önt és kormányának minden egyes tagját, hogy önöket együttesen és egyenként fogjuk felelősségre vonni, ha az említett erőszakos rendszabályokat valóban végrehajtják.”
Kun Béla válaszában visszautasította Romanelli kérését, és tiltakozott minden beavatkozás ellen, amely a Magyar Tanácsköztársaság belső ügyeit érintik.
A rögtönítélő bíróság 402 vádlott ellen járt el. Július 8-án ki is hirdette ítéletét, amely szerint 11 vádlottat golyó általi halálra, 67-et 6 hónaptól életfogytiglani terjedő szabadságvesztésre, négyet internálásra és 254-et, az akadémia növendékeit „internálásban eltöltendő nevelési munkára” ítélt. Kun Bélának azonban nem volt bátorsága szembeszállni Romanellivel és az olasz misszióval, az elítéltek közül egyet sem mertek kivégezni.
Bár a kivégzések javarészt elmaradtak, azonban, miután a felkelők megadták magukat, a Lenin-fiúk azért szórakozásképpen időnként belelőttek a Klinikák előtt felsorakoztatott foglyok tömegébe, többeket súlyosan megsebesítve. A vörös egységek emberei alaposan meg is verték, illetve előszeretettel kínozták a fiatal kadétokat, mielőtt kénytelenek voltak szabadon engedni őket.
Lemberkovics Jenőt és egy tiszttársát úgy lőtték le, hogy közben meg volt bilincselve a kezük. Bár rövid időn belül a Rókus Kórházba szállították mindkettőjüket, Lemberkovics belehalt sérülésébe, társa azonban később felépült, és túlélte a proletárdiktatúrát.
Haubrich Józsefet „hűségéért” Sztálin jutalmazta meg, 1938-ban kivégezték. Kun Bélát szintén Sztálin végeztette ki. Szamuly Tibor szíven lőtte magát, mielőtt számonkérésére sor kerülhetett volna. Cserny Tibort szabályszerűen bíróság elé állították, és felakasztották.
Guido Romanellit, hazatérése előtt egy operaházi ünnepségen szerették volna búcsúztatni. Az olasz misszió vezetőjének tiltakozása miatt az ünnepség akkor elmaradt. 1922 novemberében azonban a Parlament kupolacsarnokában rendeztek tiszteletére ünnepséget, ahol Romanelli két mellszobrot – Strobl Alajos alkotásai –, egy ékkövekkel kirakott díszkardot, egy festményt, nyolc piros-fehér-zöld szalagos bronzérmet vehetett át. A díszkard ma is megtekinthető Rómában az Olasz Egység Múzeumában. A budapesti olasz követség bankettel, az Operaház díszelőadással ünnepelte, mindkét helyszínen megjelent Horthy Miklós kormányzó is. 1929-ben Romanelli tiszteletére emléktáblát avattak a Ludovika falán. A háború után egyik szobrát a Sztálin-szoborba olvasztották.
2000-ben domborművet avattak tiszteletére a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen, majd néhány évvel később szobrát ismét felállították.
Az 1919. június 24-i felkelés, sikertelensége ellenére jelezte a proletárdiktatúrával szemben növekvő ellenszenvet, mely a nyár során mind gyakrabban nyilvánult meg hasonló megmozdulásokban, főleg vidéken. Kun Béla az ellenséges hangulat csillapítása érdekében rendelte el a július végi, románok elleni offenzívát, mely pár nap alatt összeomlott, és maga alá temette a torzszülött rezsimet.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
