Az Európát is sújtó 1831-es nagy kolerajárvány Magyarországot, azon belül a történelmi Hont megyét sem kerülte el. Ennek súlyosságát növelte az ezt megelőző éhínség, mely az 1830-as esztendő szűk terméséből is adódott.
S a bajt még tovább fokozták az aratás rossz körülményei, hiszen a végre jónak ígérkező termést nem volt, aki begyűjtse, mivel az aratók százezrei haltak meg. A félkeresztek még szeptemberben is a mezőkön álltak, a cséplést pedig csak a következő esztendő telén tudták elvégezni a csűrökben.
De nézzük, mi is volt a helyzet konkrétan Hont megyében!
Salkovszky Jenő ipolysági ügyvéd, volt parlamenti képviselőnk írta az 1920-as évek végén készült, kéziratban maradt feljegyzéseiben az alábbiakat: „Az 1831. évben városunkat is elérte az ázsiai kolera. A járvány Kelet felől, Galíciából jött, és mindenütt nagy pusztítást végzett azért, mert az akkori orvostudomány még nem ismerte a betegség kórokozóját és nem ismerte gyógyszerét. A helytartótanács utasítására a bizmut port használták gyógyszerül.
Sok helyen a vizeket, kutakat ilyen bizmut porral igyekeztek fertőtleníteni, és mikor ennek dacára tovább pusztított a betegség, az egyszerű nép, melyet a kolera legjobban érintett, azt hitte, hogy az „urak” megmérgezték a kutakat és sok helyen, különösen keleten, Sáros és Zemplén vármegyékben megtámadták a földesúri kúriákat, és sokat a nemesekből elpusztítottak. Nálunk ilyen esetekre nem került sor, csupán minden község határában vasvillás őrséget állítottak, s közlekedni csak hatósági engedéllyel lehetett.
Minden levelet, iratot átfüstöltek, sőt az engedéllyel utazó személyeket is. A földesurak mindenütt rendkívüli gabonát adtak a jobbágyoknak, sőt néhányan nagy kondérokban naponta kétszer meleg étellel látták el a rászorulókat. A csapást azonban elhárítani nem lehetett.
A halálozási arány nagy volt, és különös, hogy egyenlő életmód és egyenlő feltételek mellett például Terbegecen a halálozási arány 20% volt, más helyeken csak 10-12%, de voltak olyan községek is, mint a három Túr, Szelény, Apová, Szalatnya, hol egyetlen haláleset sem fordult elő. A kór november végén szűnt meg éppoly váratlanul, mint ahogy érkezett. Magában a városban a halálozások száma 45-50 volt.” Ehhez hozzá kell tennünk, hogy Ipolyságnak akkor még csak 1 400 körüli lakosa volt, s a három Túr község közül Kistúr közvetlen szomszédja volt a városnak.
Gyürky Antal kiváló gazdasági szakírónk és helytörténészünk, aki az említett kort már megélte, és személyes tapasztalatai is voltak e nagy járványról, szintén írt kétkötetes megyei monográfiájában a Hont megyei helyzetről. A helytartótanács rendeletei régiónkra is vonatoztak.
Mint olvassuk: „A helytartótanács közölte az elővigyázati rendszabályokat, a gyógymód leírását és elrendelte a megye elzáratását, katonaságot küldvén a Garam mentébe vonandó cordon fenntartása végett. Leírhatatlan volt a rémülés, melyet ezen állapot előidézett, mely a legmagasabb fokra hágott, midőn július elején a megyében is kitört a borzasztó betegség, melyről addig senki nem is álmodott, gyógyítani senki sem tudott, s mely ellen sikeretlen volt a kormányszék által ajánlott minden gyógyszer. /…/ Leverve s lehangolva végezte mindenki a legszükségesebb napi foglalatosságát, s nem törődve mással, egyedül azon eszme által gyötörtetett, hogy mi fog holnap, vagy holnapután történni? Hová kell menekülni? Kit ragad el a legközelebbi órákban közülük az öldöklő halál angyala, mely folyvást fejük felett csattogtatta borzasztó rémes szárnyait, és éreztette az életet kioltó jéghideg leheletét.”
Bár Hont megye is mindent megtett a kór elhárítása érdekében: „adakozott, gyűjtött, segélyezett, orvosokat hozatott, s tisztviselőit célszerű utasításokkal látta el”, a csapást elhárítani nem lehetett. S ugyan a november 28-iki megyei közgyűlésen jelentette az alispán hivatalosan, hogy végképp megszűnt a megyében a kolera, annak következményei nem tűntek el.
A korabeli rendelkezésekből, rendeletekből néhány hasonlított a mai koronavírus alatt foganatosítottakra. Érdemes idézni hát Gyürky alábbi feljegyzéseit, annál is inkább, mivel személyes élményeinek is hangot ad: „A kolera alatt a forgalom és közlekedés egy időre végkép megszűnt. Minden faluban a főbb közlekedési utakon vasvillás őrök álltak. Ezeknek ugyan ki volt adva az utasítás, hogy azt szabadon bocsássák, ki útlevéllel el van látva, mindamellett sok kellemetlenségnek volt kitéve, aki olyan falun akart keresztül menni, ahol nem ismerték.
De útlevélhez sem lehetett könnyen jutni, mert ennek kiállítására csak a kolerabiztosok voltak jogosítva; és sokszor, ha volt is valakinek útlevele, azt az őr vasfogóval vette el, azután megfüstölte s úgy adta által a jegyzőnek, vagy a cordonbiztosnak. Ily hosszas szertartásnak voltam én is tanúja Varsánybau, hol Léva felül Pomothy volt a cordonbiztos.
Atyám Léváról jött velem hazafelé, s minthogy a cordon nem Barsban, de saját megyénkben volt, s útlevéllel is el valánk látva, azt hittük, hogy fennakadás nélkül érhetünk haza. Azonban mindjárt Varsányban meggyűlt a bajunk, két óránál több időt vett igénybe az útlevél füstölése. Magyaradnál jó borravalóért átbocsájtottak a vasvillás őrök, de már a tompai hídon csak nagy nehezen juthattunk át./…/
A leveleket és pedig a hivatalos leveleket is, akár postán, akár magány személy által szállíttattak, mindig hegyes vasszegekkel összeszurkálták és megfüstölték, ez által vélték azt megfertőtleníteni, s a ragály tovább terjedését megakadályozni. Igen érdekes megtekinteni a megye 1831-ik évi jegyzőkönyvét, melynek egy része ugyanezen műtéten ment keresztül, mit az bizonyít: hogy egészen összevissza van szurkálva, mit akkor kellett tenni, midőn azt áttekintés végett a főispánhoz küldöttek.” A társadalmi viszonyokban ejtett sebek csak lassan hegedtek be, ám az élet nem állt meg, s akik életben maradtak, újra talpra álltak, bízva Istenben, reménykedve a szebb jövőben.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
