Ebben az évben van a százéves évfordulója, hogy Erdély annak az entitásnak a részévé vált, amit ma Nagy-Romániának nevezünk.
Románként és erdélyiként nincs okom örömteljes ünneplésre, ellenkezőleg, szomorú vagyok. Ha éltem volna 1918-ban, és előrelátom a bukaresti rezsimek inkompetenciáját, arcátlanságát és korruptságát, néhány pillanatig határozatlanság fogott volna el, hogy egy Dâmbovița-parti, balkáni típusú, inkompetens és korrupt vagy egy agresszív elmagyarosító kampányt folytató budapesti kormány közül válasszak.
Mert mit tudott felkínálni Bukarest az erdélyi románoknak a román nyelv dominanciáján kívül? Vajon 1918-ban a legjobb alternatívát választottuk Erdély számára? Vajon miként mutatna Erdély, ha nem következik be az első világháború? És mivel magyarázható a magyaroknak az az óhaja, hogy elmagyarosítsák a nem magyar etnikai csoportokat?
Visszatekintve a múltba, a megfelelő válasz megtalálása érdekében figyelembe kell vennünk az 1789-es francia forradalom egyik következményét, mégpedig a nacionalizmus, valamint a nemzeti alapon nyugvó állam eszméjének megszületését. A magyarok a francia forradalom révén a nemzeti egység eszméjét felkaroló politikai gondolkodás bűvkörében léptek a 19. századba. Ennek megfelelően Magyarország arra törekedett, hogy a többi európai országhoz hasonlóan nemzetállammá váljék.
Ez a törekvés azonban nem volt könnyű, mivel a 19. század elején a magyar nyelvet Magyarország és Erdély összlakosságának kevesebb mint negyven százaléka beszélte, arról nem beszélve, hogy Johann Gottfried Herder német filozófus azt jósolta, a magyar nyelv néhány évszázadon belül el fog tűnni a magyar lakosság alacsony születési arányszáma miatt. Ezen rózsásnak egyáltalán nem nevezhető helyzetnek az orvoslása érdekében a magyar kormányok a dualizmus idején hozzáláttak egy elmagyarosító politikához, amely az első világháború előtt csúcsosodott ki.
A következőkben javaslatot teszek egy forgatókönyvre, más szavakkal egy „alternatív történelemre” annak kapcsán, hogyan alakulhatott volna Erdély sorsa, ha nem sikerül a merénylet Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös ellen Szarajevóban.
A trónörökös meglehetősen érdekes és rejtélyes személyiség volt. Azokban az években, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia irányításának átvételére várt, olyan reformterveket dédelgetett, amelyek a 20. században válnak életképessé. Ebben az összefüggésben született meg a Nagy-ausztriai Egyesült Államok gondolata és terve. A Ferenc Ferdinánd trónörökös környezetéhez tartozó tudóscsoport által készített részletes tervet nem más, mint a román Aurel Popovici dolgozta ki és vetette papírra 1906-ban, később pedig hasonló címmel könyvet is írt.
Ferenc Ferdinánd főherceg ismerte a románok és a többi kisebbség helyzetét, és az volt a szándéka, hogy tizenöt, etnikailag és nyelvileg egységes félautonóm államra felossza a birodalmat Bécs központtal, ezáltal megőrizve a birodalmat is, valamint megoldva a nemzetiségek problematikáját.
Mit jelentett volna számunkra, erdélyi románoknak, ha a trónörökös túléli a merényletet, és végrehajthatja a tervét? Nem mást, mint a román identitás megmenekülését, mégpedig a nyugati civilizációtól való elszakadás nélkül, hiszen
egy dolog, ha Bukarestben van a fővárosunk, és más, ha Bécsben.
Hasonlóképpen azt jelentette volna, hogy erdélyi kultúránk és civilizációnk érintetlen marad, együtt a magyar és német kisebbségekkel, amelyek évszázadok óta kulturális kapcsolatot létesítettek közöttünk és a Nyugat között. Idegenforgalmi szempontból létrehozhattuk volna a legnagyszerűbb és legvonzóbb turisztikai látványosságot Kelet-Európában. Alkalmunk nyílt volna távol maradni a többségében bűnözők, hozzá nem értők és korruptak alkotta bukaresti kormányoktól. Ugyanígy nem lett volna közünk az Ókirályság balkáni-fanarióta kultúrájához sem.
Az erdélyi románok kifejezték a Regáttal (Román Királyság – szerk. megj.) való egyesülés iránti támogatásukat, ám nem tudták, mi vár rájuk. Sokkal jobb lett volna, ha a korrupciót és az ókirályságbeli mentalitást ismerő erdélyi politikusok határozott feltételek mentén autonómiát követelnek Erdély számára.
És mit tehetünk ma? Építsük újjá Erdély kulturális emlékezetét,
tanulmányozva a helyi történelmet és kultúrtörténetet, állítsuk helyre az összedőlni hagyott megannyi történelmi műemléket, szeressük és becsüljük meg a magyarokat és németeket, amennyien még megmaradtak közöttünk, ugyanakkor legyünk büszkék arra, hogy erdélyiek vagyunk.
Cornel Unc
A szerző baptista lelkész, Windsor, Kanada
(Fordította: Rostás Szabolcs)
Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »
