Athén, Spárta, Athén: A dunaszerdahelyi Bíró Attila 490 kilométert futott Görögországban Lencsés Zoltán2024. 12. 05., cs – 11:19
A dunaszerdahelyi Bíró Attila már kétszer is teljesítette a legendás Spartathlon 246 kilométeres távját Athéntól Spártáig, de idén novemberben rápakolt még egy lapáttal: vissza is futott Athénba, azaz 490 kilométert teljesített kiváló időeredménnyel a 8. Authentic Pheidippides Run versenyen.
Mit érdemes tudni első körben a 490 kilométeres Pheidippides Runról?
A Spartathlon és a Pheidippides Run szorosan kapcsolódnak egymáshoz, mindkettő ugyanazt a történelmi eseményt dolgozza fel.
A 246 kilométeres Spartathlon azt a történetet veszi alapul, hogy Hérodotosz szerint Pheidippidész másfél nap alatt elfutott Athénból Spártába segítségért a görög-perzsa háborúk idején. A Pheidippides Run ezt továbbgondolja, és azt modellezi le, hogy a futár vissza is futott Athénba a válasszal.
Az idei volt a verseny nyolcadik szezonja. Tavaly valószínűleg anyagi gondok miatt maradt el, idén egy új szervezőgárdával viszont ismét megrendezésre került. Óriási kihívás megszervezni egy ilyen versenyt, önkéntesekkel, mentősökkel, rendőrökkel, és tűzoltókkal. Még úgy is, hogy a nevezési díj 600 euró…
Mi volt a motivációja, hogy belevágjon ebbe a versenybe? Miután sikerült tavaly és idén is teljesítenie a Spartathlont, szeretett volna kipróbálni valami még durvábbat?
Igen, mindenképp szerepet játszott benne ez is.
Egy nemzetközi versenyről van szó, általában 50-60 indulóval, akik körülbelül 20 országból érkeznek. Szlovákiából eddig még csak nevező sem volt soha, nemhogy induló, vagy befutó. Szóval az szintén motivált, hogy én lehetek az első.
Tavasszal dőlt el, hogy az idei versenyt megrendezik. Görögországban innentől kezdve lutri, hogy hogyan alakulnak a dolgok, de végül kellemesen csalódtam minden szempontból, hihetetlen utazás volt ez a verseny, rengeteg pozitív élménnyel töltött fel. A tavalyi Spartathlon teljesítése után többször járt nálam az azóta elhunyt Bögi Sándor. Ő nagy hatással volt rám, hogy ezt a sportot űzzem. Akkor elméleti szinten felmerült, hogy együtt is lefuthatnánk ezt a távot. De aztán decemberben elmondta, hogy nem fogja bevállalni… talán érzett valamit?
Hogyan kell elképzelni a felkészülést egy ilyen versenyre?
Februárban, egy helsinki ultrafutáson elért eredménnyel három évre bebiztosítottam magam a Spartathlonra, az úgynevezett A szinttel, azaz automikus résztvevő lettem, sorsolás nélkül. Ekkor még nem dolgoztam, ami segített az ideális felkészülésben. Azóta ez változott, de szerencsére az új munkám olyan jellegű, hogy miután befejezem, magam mögött hagyhatom, azaz nem viszem haza a stresszt. Így továbbra is tudok az edzésekkel foglalkozni. Márciusban országos második lettem a 24 órás futáson, majd nyáron beneveztem két 48 órás versenyre is. Mindkettőt gyengébb eredménnyel zártam a vártnál, de szerencsére utána rájöttem, hogy a frissítést rontottam el, az egyik összetevőből túl sokat használtam. Ezt sikerült korrigálnom, amit az újabb eredményeim is bizonyítanak: ősszel a Spartatathlon már jól sikerült, szóval bizakodó voltam a Pheidippides Run előtt.
Ami kétszer hosszabb a Spartathlonnál. Ez hatalmas különbség, de egyébként hasonló élményt nyújt a két verseny?
A Spartathlonon – főleg az elején – nagyon komoly részszintidők vannak, amiket nagy kihívás teljesíteni. Ez a Pheidippides Run esetében nincs így, sokkal nyugodtabban, nyomás nélkül lehet futni. Itt 42 óra alatt kell elfutni Spártába, ami egy órával ugyan kevesebb, mint a korábbi évadok szintideje, de még mindig 6 órával több, mint a Spartathlon esetében. Az sem mellékes, hogy a Pheidippidesen barátságosabb az idő, hiszen novemberben rendezik, többnyire kellemes, ideális futóidőben. Persze erős szél és eső előfordulhat.
A célba 98 óra alatt kell beérni, az új szervezők jelentősen lerövidítették az eddigi, 104 órás szintidőt. Két éve még nagyjából a befutók fele 98 és 104 óra alatt ért célba, tehát ők az idei kritériumoknak már nem felelnének meg.
Kapcsolódó cikkünk
A dunaszerdahelyi ultrafutó, Bíró Attila nemrég 14 szlovák országos csúcsot döntött meg egy 24 órás finnországi futóversenyen, ráadásul teljesítette a legendás Spartathlon autokvalifikációs szintidejét is.
Bíró Attila 2023-ban egyedüli szlovákiai résztvevőként indult a híres Spartathlonon, amely a 246 kilométeres Athén–Spárta távot foglalja magába. A szeptember végi versenyt impozáns eredménnyel zárta, a távot 31 óra 40 perc 57 másodperc alatt teljesítette, és a mezőny első harminc százalékában ért célba.
Az ultrafutó most február végén egy 24 órás, fedett pályás versenyre utazott Helsinkibe. Lapunknak adott interjújában elmondta, hogy szomorú apropója is van a visszatekintésnek. „Ezt a versenyt teljes mértékben a nemrég hirtelen elhunyt Bögi Sándor ajánlotta nekem, ő inspirált. Eredetileg az észak-norvégiai Tromsőbe készültem maratont futni, de ő azt mondta: »Attila, neked nem a tromsői maratonnal kell foglalkozni, neked egy ilyen versenyre kell menned!«. Én korábban még csak nem is hallottam a helsinki versenyről, de ő úgy gondolta, ott van lehetőségem korosztályos csúcsokat dönteni. Amire büszke vagyok, hogy végül nemcsak a korosztályomban, hanem abszolút értelemben is sikerült rekordokat döntenem. Kettő közülük olyan csúcs volt, amely nagyon a határon mozgott, a többi viszont egyértelmű volt. Érdemes azt figyelembe venni, hogy egy 50 kilométeres távon sokkal könnyebb megdönteni az 50-es rekordot, mint egy 24 órás versenyen, mivel az utóbbin még tartalékolni kell a folytatásra. Én így Finnországban szándékosan nagyon elfutottam az elejét, így sikerült az első 50 kilométeren körülbelül 1 percet javítani a csúcson. Az is meglepett, hogy annak ellenére, hogy elfutottam az elejét, nem készültem el az erőmmel, hanem végig bírtam a versenyt. Ez is egy olyan érdekes tapasztalás volt, amit szívesen megosztottam volna személyesen Bögi Sándorral, de nem maradt rá földi időnk…ˮ
Bíró Attila elmondta, a táv második felében úgy érezte, csökken a motivációja, viszont egy fontos cél ott lebegett a szeme előtt. „A Spartathlonra tavaly sorsolással kerültem be, amihez 180 kilométert kellett teljesíteni egy 24 órás versenyen. Ahhoz viszont, hogy valaki automatikusan, sorsolás nélkül részt vehessen a Spartathlonon, 225 kilométert kell teljesíteni. Helsinkiben én végül 228,78 kilométerrel zártam. Úgy éreztem, akár több is lehetett volna, de inkább biztosra mentem: évek óta hajkurásztam ezt a célt, tehát az volt a legfontosabb, hogy meglegyen. Nem erőltettem túl a végét, hiszen tudtam, hogy közbejöhet bármilyen probléma, akár az utolsó kilométereken is.ˮ
A helsinki verseny eredménye csak napokkal később vált hivatalossá, ezért a szűkös nevezési határidő miatt gyorsan több platformon is jelezte a Spartathlon vezetőségének, hogy rendelkezik a megfelelő eredménnyel az induláshoz.
A futó elmondta, maga a helsinki verseny egy óriási fedett pályás csarnokban került megrendezésre, ahová elkísérte őt két lánya is. „Hatóránként volt irányváltás. Összesen kilencvenen voltunk a pályán, de voltak, akik csak a buli kedvéért neveztek be, vagy hogy lesétálják az időt a belső sávban. Őket végig kerülgetni kellett, ami számomra zavaró volt. A verseny során megint csak a lányaim biztosították számomra tökéletesen a frissítést. Ha kisdolgom volt, szóltam nekik, hogy nyissák az ajtót, és így minimális idővesztességgel megoldottam a kitérőt. Meglepett, hogy itt több folyadékra volt szükségem, mint a Spartathlonon, azt hittem, inkább fordítva leszˮ – árult el részleteket a versenyről, ahol végül a második legtöbb kilométert futotta a mezőnyben.
Érdekes
Bíró Attila Finnországban beállított szlovák fedett pályás rekordjai (a hét korosztályos csúcs mindegyike egyben országos csúcs is):
24 óra: 228,78 km;
12 óra: 127,543 km;
6 óra: 67,477 km;
100 mérföld: 15:43:09;
100 km: 9:14:05;
50 mérföld: 7:20:39;
50 km: 4:19:51.
XV. ENDURANCE 24H ULTRARUN ESPOO
Bíró Attila végezetül felvázolta a következő hónapok terveit is. „Hamarosan Nyitrán futok az országos bajnokságon, az is egy 24 órás verseny. Májusban a 48 órás világbajnokság vár rám Balatonfüreden, szeptemberben pedig a Spartathlon a terv.ˮ Helsinki ezüstérmese megjegyezte: a tavalyi Spartathlonra úgy készült, hogy nem volt munkája, de ez mostanra változott. „Még nem tudom pontosan, hogy ilyen körülmények között változik-e majd a felkészülésem. Eddig az utazásokat ki kellett gazdálkodnom, de most a 14 országos csúcs birtokában úgy érzem, érdemes kicsit kalapozni, és megpróbálni szponzorokat szerezni.ˮ
A saját idejével mennyire elégedett? Volt előzetesen meghatározott célja?
Idén végül 23-an teljesítették a távot. Az én időm 82 óra 40 perc volt, ami a 9. helyet eredményezte. Magamnak azt határoztam meg célként, hogy a negyedik napon, vasárnap még naplemente előtt célba érjek, és ez végül maradéktalanul sikerült. Nagyon nehéz volt előzetesen konkrét célt kitűzni és tervezni, hiszen soha még csak hasonló távot sem futottam. Viszont a régebbi eredmények között találtam általam ismert futókat is, köztük olyat is, akivel nagyjából hasonló szinten vagyok, és abból valamelyest ki tudtam indulni.
Időzzünk el kicsit ennél a 82 óra 40 perces eredménynél. Hogyan képzeljen el az ember egy négy napig tartó futást? Egyhúzomban? Rövid alvásokkal, nagy alvásokkal?
Előzetesen egyeztettem több magyarországi futóval, közülük most is indultak négyen, én voltam az ötödik magyar ajkú a mezőnyben. Hárman már korábban is teljesítették ezt a távot legalább egyszer, de érdekes módon idén pont a negyedik, valamint én értünk célba – azaz a két „zöldfülű“. Nekik köszönhetően alakítottam ki a stratégiámat. Aztán az első napon, még naplemente előtt összehozott a sors egy másik futóval, a belga David Van Den Bossche-sal, akivel onnantól együtt futottunk a célig. Ő nagyon jó alvásszakértőnek bizonyult és végül az ő stratégiáját követtük, ami tulajdonképpen hasonlított az enyémhez.
Igyekeztünk egy-másfél órákat aludni, mert az elégséges arra, hogy a következő napot gond nélkül teljesítse az ember.
Laikusként nehéz elhinni, hogy az egy-másfél óra alvás napokon keresztül elég. Tényleg ekkora hatással van a szervezetre egy szundi?
Igen. Voltak az úgynevezett melegpontok, ahol fedél alatt lehetett pihenni, frissíteni, enni. Ezeken a pontokon általában aludni is lehetett, a szervezők még azt is vállalták, hogy ha lefekszünk, felébresztenek az általunk kért időben. Volt egy kiválóan felszerelt kultúrház, ahol pihenni lehetett, ott is jó egy órát sikerült aludnom az első éjszaka, azalatt regenerálódtam.
Ha már pszichika, akadtak mélypontok is? Hogyan sikerült átlendülni rajtuk?
Nagyon motivált voltam, végig akartam csinálni és tudtam, hogy képes vagyok rá. Egyetlenegyszer sem volt olyan gondolatom, hogy „de jó lenne abbahagyniˮ, legfeljebb olyasmi jutott eszembe, hogy „jó lenne lassabb tempóban futniˮ. A belga társammal egymást motiváltuk. Természetesen vannak hullámvölgyek, amelyek jellemzően nem egyszerre jelentkeznek mindenkinél, azaz az egyikünk mindig tudja húzni a másikat, aki krízisben van. Ez köztünk is működött. Ha az ember tudatosítja, hogy két-három óra alatt ki lehet jönni a hullámvölgyből, az szintén segít. Visszafelé, a második éjszaka elején, Spárta után volt egy melegpont, ahol nekem sikerült fél órát aludnom, de a társamnak nem. Így vágtunk neki az esőnek, ő viszont rövidesen szédülni kezdett, pihenésre volt szüksége.
A következő frissítőpontnál nem volt alváslehetőség, aminek az lett a vége, hogy a teraszon, a kövön lefeküdtünk, és ott aludtunk tíz percet, miközben fújt ránk a hideg szél. Ott, akkor az a tíz perc is elég volt a felfrissüléshez. Tényleg fel tud ébreszteni. Napközben aztán kétszer is beiktattunk egy ötperces alvást, az is sokat segített.
Nehezebb volt a visszaút, akár fizikailag, akár mentálisan?
A napfelkelte mindig gyönyörű és emlékezetes, az fel tud tölteni egész napra. Volt egy olyan célom, hogy visszaúton, a harmadik napon az 1227 méteres hegyre még napközben érjek fel. Ez is sikerült, délután 2 óra körül voltunk a csúcson. Hihetetlen élmény volt szikrázó napsütésben ott lenni.
Sokan kérdezik, hogy miért éri meg nekem az egész, miért fizetek be annyi pénzt? Hát például az ilyen élményekért. Görögország gyönyörű, és azt még a turisták sem élhetik át, hogy milyen érzés felfutni és lefutni egy hegyről, látni azt éjszaka és világosban is a környező hegyek csodálatos panorámájával.
Viszont negatívum Görögországgal kapcsolatban, hogy sok a szemét, illetve sok kóborkutyával is találkoztam. A többségük ártalmatlan, volt, hogy kilométereken át mellénk szegődött egy. Ő aztán vonzotta a többi kóborkutyát, és volt, hogy nekünk kellett megvédeni őt a többitől. Volt dolgom egy agresszív kutyával is, amelyen a kutyariasztó sem fogott ki. Úgy menekültem meg tőle, hogy bevágtam egy épp arra járó autó elé.
A hajrához közeledve mantráznia kellett magában, hogy ez meglesz?
Végig az volt az érzésem, hogy meglesz, nem volt semmilyen egészségügyi problémám. Az utolsó szakasznak talán az utolsó melegponttól számított, nagyjából 54 kilométeres távot tekinthetjük. Az rendkívül nehéz volt, főleg mivel hullámzott a terep, voltak sunyi emelkedők. Ekkor már azt is figyeltük a társammal, hogy állnak a többiek, és ha egy mód van rá, hátulról már ne előzzön meg minket senki.
Mindenki más stratégiával dolgozott, és volt egyszer egy olyan szakasz, amikor 150 méteren belül hatan voltunk – egy 490 kilométeres táv második felében! A hajrában megközelítettünk egy finn futót, akit végül úgy értünk utol, hogy egyszercsak feltűnt előttünk, amint egy bokorból mászik ki – mint kiderült, nagydolga akadt.
Néhány kilométeren át beszélgettünk, majd hátrahagytuk. A versenyt egy orosz férfi nyerte egy elképesztő, űridőnek számító, 53 órás pályacsúccsal, a második pedig egy orosz nő lett, 66 óra 35 perccel, aki ezzel egy magyar rekordot döntött meg.
Milyen érzés volt a negyedik napon megérkezni a célba, az Akropoliszhoz? Megvolt a katarzis?
A célba érés élménye hagyott kívánni valót maga után, még a célkaput is elbontották. Csak 10-15-en vártak minket a célban, holott az Akropolisz lábánál voltunk és több nagy esemény is zajlott ott. A miénk számított úgymond a legkisebbnek közülük. Ez egy kicsit elszomorított, de nem törődtem vele, hanem örültem. A belga társammal és az előttem fél órával célba érő magyarral, Mészáros Tamással együtt ünnepeltünk.
Úgy érzem, ezzel az eredménnyel az ultrafutás legnagyobb „őrültjeinek“ szintjére értem. Az egészet egy utazásnak, zarándokútnak fogtam fel, és sikerült végig felszabadultan versenyeznem.
Ezúttal sokkal jobban bele tudtam merülni Görögország természeti szépségeibe, mint a korábbi futásaimnál. És ami talán a legnagyobb hozadéka volt ennek a versenynek, hogy egy barátra találtam. Néha még egy közeli barátot is nehéz elviselni három napon át folyamatosan, de mi jelesre vizsgáztunk a belga társammal még egy ilyen szélsőséges, kiszolgáltatott helyzetben is.
Milyen volt a verseny utóélete, és hogy halad a regeneráció?
A záróünnepségen minden befutó oklevelet kapott, az első három férfit és nőt külön is értékelték, anyagi vonzata viszont nem volt a győzelemnek. Úgy tervezem, hogy karácsonyig nem fogok vezetett futóedzést végezni, de nyilván nem fogom kibírni, hogy regenerációs céllal ne fussak párszor. Egy ilyen megterhelő szezon után a szervezetnek mindenképp szüksége van a pihenésre. Ami érdekes, hogy amikor a verseny alatt úgymond telítődtem a fáradtsággal, a szervezetem, akár egy okos informatikai rendszer, a fáradtság felét kitörölte, és hirtelen jobban lettem. A második–harmadik napon is azt éreztem, mintha sokkal kevesebbet futottam volna. Most pedig már azt is elmondhatom, hogy soha nem éreztem magam ennyire jól egy ultrafutás után.
Munka mellett, kevésbé népszerű sportot űzve mennyire nehéz finanszírozni ezeket a versenyeket?
Tény, hogy az ultrafutás egy rétegsport, tehát sajnos nem kap akkora figyelmet. A szomszédasszony is azt mondta nekem a múltkor, hogy szeretne megnézni a tévében, ahogy versenyzek. Egy 800 méteres futást még izgalmas lehet közvetíteni, de már egy maraton is túl hosszú a legtöbb embernek, egy 490 kilométeres futásnak meg aztán tényleg nincs kereskedelmi értéke. Viszont támogatókra így is szükség van. A versenyzésemet Dunaszerdahely városa támogatja, de egy közeli étterem és a szomszéd magángazda is segít csökkenteni a mindennapi kiadásaimat, egy pilátesz-stúdió pedig a keresztedzésekben segít sokat. Nekik mind nagy köszönettel tartozom.
Jövőre szeretne visszatérni a Pheidippides Runra, vagy más tervei vannak?
Ami a jövő évet illeti, tavasszal szlovák országos bajnokság lesz, ahol reményeim szerint harcba tudok szállni az elsőségért. Majd Ultrabalaton és 48 órás világbajnokság is lesz, ősszel pedig a 24 órás világbajnokság, ahol várhatóan a Szlovák Atlétikai-szövetség támogatásával tudok majd részt venni. A vb-t a Spartathlon és a Pheidippides Run között rendezik majd félúton, de irreális lenne mindhárom versenyen részt venni, szóval nincs kizárva, hogy jövőre a Pheidippides kimarad.
Kapcsolódó cikkünk
A csallóközkürti származású dunaszerdahelyi Bíró Attila idén egyetlen szlovákiaiként teljesítette a legendás Spartathlont, amely során kevesebb mint harminckét óra leforgása alatt lefutotta a 246 kilométeres távot Athén és Spárta között. Lapunknak mesélt a felkészülésről, a verseny szabályairól, dinamikájáról, holtpontokról és a boldog célba érésről is.
Milyen futómúlttal kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki részt vehessen a világ egyik, ha nem legkeményebb futóversenyén?
Huszonöt évvel ezelőtt vettem részt először versenyen, onnantól vallom magam futónak. Hosszabb kihagyás után, 2016-ban kezdtem újra az edzéseket, mégpedig akkor már tudatosan, azzal a céllal, hogy ultrafutással tudjak foglalkozni. 2018-ban teljesítettem az első 100 kilométeres futóversenyemet. Ezzel már akkor kvalifikáltam magam a ´19-es Spartathlonra – akkor még a százassal is lehetett, de azóta ezt eltörölték. Szerintem a 12 órás kvalifikációt is el lehetne törölni, mert köszönőviszonyban sincs azzal a megterheléssel, amit a Spartathlon során kell kibírni. Jómagam az Ultrabalatonnal készülök, amit már háromszor teljesítettem, illetve nyaranta Kladnóba járok egy 24 órás versenyre, ahol már többször sikerült megfutnom a kvalifikációs szintet. Legutóbb 205,5 kilométert sikerült futnom 24 óra alatt. Ezzel kicsit önmagamat is megleptem, nem számítottam rá. Viszont nagy adag önbizalmat adott.
A kvalifikációs szint megfutása még nem garantálja az indulást a Spartathlonon, a részvétel ennél – sajnos – bonyolultabb.
Igen, egy 24 órás versenyen például a 180 kilométert kell hitelesen teljesíteni. Ezzel az eredménnyel már el lehet indulni a Spartathlonon, viszont mivel a résztvevők száma limitált, így csak a sorsolásba lehet bekerülni, ahol a szerencsére is szükség van. Plusz 25 százalékot, azaz 225 kilométert kell teljesíteni ahhoz, hogy sorsolás nélkül, garantált résztvevő lehessen az ember. Mindig bennem volt, hogy ezt én is képes vagyok megfutni. Görcsösen rákészültem, de valamiért mégsem sikerült soha. Aztán elengedtem a dolgot, és ez jó hatással volt a teljesítményemre. Van egy DUV nevű adatbázis, amely a nemzetközi versenyeket nyomon követi, mindenkinek az eredményét meg lehet ott találni. Ami oda bekerül, az hivatalos eredménynek számít.
Szóval ha nincs meg az a bizonyos plusz 25 százalék, az csak a sorsoláshoz elég?
Igen. Vannak további kitételek is. Az egyik, hogy egy országból legfelebb 25 induló lehet. Magyarországról például nagyságrendileg 60–70-en szoktak nevezni, belőlük sorsolnak ki huszonötöt. Sőt, mivel sokan a plusz 25 százalékot is megfutják és ezáltal biztos résztvevővé válnak, csak pár hely marad a kisorsoltaknak. Szlovákiaiként ilyen problémával nem kell szembesülni, tudomásom szerint öten neveztünk. Ketten kerültünk be sorsolással, a másik induló viszont nem fizette be a nevezési díjat, így egyedül képviseltem az országot. Itt jön képbe egy másik kitétel, miszerint ha egy adott országból csak egyetlen ember jelentkezik, akkor az automatikusan bekerül a versenybe, az olimpiai eszmét szem előtt tartva. Mivel Szlovákiából öten neveztünk, ez a kitétel elvileg nem volt érvényes, de mégis elképzelhető, hogy szerepet játszott a bekerülésemben.
Érdekes
A Spartathlon az ultrafutók egyik, ha nem legnagyobb presztízsű versenye (ultrafutásnak minősul minden maratoninál hosszabb táv). A 246 kilométer hosszú verseny rajtja az athéni Akropolisznál van, a befutó pedig Spárta főterén. A verseny egy Pheidippész nevű athéni katona előtt tiszteleg, akit i. e. 490-ben küldtek Athénból Spártába, hogy segítséget kérjen Leonidasz királytól a perzsák ellen. Az első modernkori Spartathlont 1982-ben rendezték. A valaha volt legjobb idő (19 óra 55 perc 9 másodperc) az idei győztesé, a görög Fotisz Ziszimipuloszé. Bogár János, Bódis Tamás, Lubics Szilvia és Maraz Zsuzsanna személyében már négy magyar győztese is van a viadalnak.
A Spartathlon
Ezek alapján már bőven akad dráma, még mielőtt elkezdődik a verseny…
Mindig vannak kisebb-nagyobb drámák. Aki nagyon szeretne, nem jut be, vagy épp bejut olyan, aki még messze nem készült fel a Spartathlonra, és a verseny elején elvérzik. Komoly rutin kell ahhoz, hogy az egyes versenyszituációkat és a 24-36 óra alatt felmerülő problémákat kezelni tudja a futó. Márpedig meglepetések és megoldásra szoruló helyzetek mindig lesznek. Fejben könnyű meghozni a döntést, hogy „elegem van, feladomˮ. De aztán egy-két óra elteltével már bánja az ember. Az ultrafutás pont arról szól, hogy elviseljük a komfortzónából való kilépést, ami pedig a gyakorlati dolgokat illeti, el kell találni a megfelelő tempót és pulzusszámot.
Létezik jól bevált recept a felkészülésre, akár közvetlenül a rajtot megelőző napokban, órákban?
Általánosságban érvényes az, hogy verseny előtt két héttel már nem végzünk megterhelő edzéseket, hogy regeneráltabb legyen a szervezetünk. Van, aki azt vallja, hogy a verseny előtt egy nappal is érdemes futni egyet és van, aki pont az ellenkezőjére esküszik. Azt hiszem, ez egyénfüggő, és nem létezik mindenki számára megfelelő recept.
Edzővel zajlott a felkészülése?
Régebben volt edzőm, két-három éve viszont már egyedül készülök. Korábban nagyon jó volt egy olyan edzővel dolgozni, akinek Spartathlon-győztesei voltak, sokat tanultam tőle. Viszont sokat és rendszeresen kerékpározok, ha tehetem, hetente kétszer-háromszor elmegyek, nagyon szeretem. A saját szám íze szerint szerettem volna eldönteni, hogy az adott napon futok vagy kerékpározok. Egy futóedző kiírja két hétre előre a futótervet, szóval ez nála nem működött volna. Szükségem van a több szabadságra az edzéstervet illetően.
Térjünk át magára a versenyre!
Az idei Spartathlont szeptember utolsó napján rendezték, a szokásos péntek helyett ezúttal szombaton. A kiválasztott nevezők száma maximum 400, ebből általában 360-380 futó áll rajthoz. Ennek az az oka, hogy a nevezés háromnegyed évvel a rajt előtt történik, és van, akinek nem jön ki jól a felkészülés, lesérül, vagy családi problémái adódnak. A legtöbb futó számára a Spartathlon a nagybetűs Verseny, a legnagyobb nívójú viadal.
Előzetesen elárulta lapunknak, hogy sokkal nagyobb problémákra számított verseny közben. Ennyire a helyén volt minden részlet?
Ami a versenyt illeti, kellemesen meglepődtem azon, hogy minden flottul ment és 99 százalékra működött. A pulzusom végig kellően alacsony volt és az elejét sem futottam túl. Azt kell tudni, hogy az első 80 kilométeren nagyon szigorú szintidők vannak, minden egyes ellenőrzőpontra időben kell érkezni, már fél perc csúszásért kizárás jár. Első ránézésre nem tűnnek olyan szigorúnak a részidő-követelmények, de a szeptember vége Görögországban nagyon meleg és párás, ami jelentős nehezítés. Jellemzően 30-32 fok van árnyékban, aszfalton még melegebb. És persze hullámzó a pálya. Az első 80 kilométeren 700 méter szintkülönbség van, ami szinte fel sem tűnik a futóknak, de a verseny kétharmadánál például van egy hegy, a Parthenio, amely rendkívül meredek, 1062 méterre emelkedünk fel néhány kilométer alatt. A vége nem is egy futható rész, valójában szikláról sziklára lépegetünk felfelé. A legtöbben viszont nem ott, hanem az első harmad végén, a korintoszi résznél esnek ki, mert legkésőbb délután fél négyig, tehát a legnagyobb melegben kell odaérni. Azon a részen könnyen túlterhelik magukat a résztvevők, elsavasodnak és „elfogynakˮ. A napsütés miatt nehezebb a pulzust kordában tartani.
Volt-e mélypontja a 246 kilométer során és hogyan sikerült átlendülni a nehéz szituáción?
Ez volt a harmadik Spartathlon-próbálkozásom, 2019-ben még nem voltam a legjobban felkészülve, tavaly pedig egyszerűen fejben feladtam. Az idei legnehezebb pontra tisztán emlékszem, az az említett hegyről leérve történt, hajnalban. Négykor vettem elő a kabátomat, fél ötkor viszont már kabátban is vacogtam. Váratlanul lehűlt a levegő, helyenként csak hét fok volt, köd, és erre az előrejelzések sem készítettek fel minket. Kimerülten, kialvatlanul ez a hideg nagyon kellemetlenül ért, az ujjak teljesen elgémberednek, az ember a frissítést sem tudja már rendesen megoldani önállóan.
A szintidők teljesítésével nem akadt gondja?
Van, aki végig a szintidőn lavírozva teljesíti a versenyt és van, aki többórás előny birtokában is végül éppen csak beesik a célba szintidőre. Ez utóbbi picit olyan, mint amikor a Forma–1-ben túl korán elfogynak a gumik. Jól kell tartalékolni a végére. Három-négy kilométerenként vannak frissítő pontok, ahol többek között izotóniás italt, kólát, vizet, zselét és jeget kínálnak a szervezők. Lehet akkreditált kísérőnk is, és ki vannak jelölve azok a pontok, ahol a futó érintkezhet a kísérőkkel. Nekem nem volt ilyen kísérőm, de az egyes frissítő pontokra előre lehetett küldeni az italt és a ruházatot. Ezzel a lehetőséggel éltem, ahogy a fejlámpámat is előre küldtem, hogy ne kelljen cipelnem.
A 246 kilométert végül 31 óra 40 perc 57 másodperc tette meg, amivel maximálisan elégedett lehet, órákkal a határidő előtt célba ért.
Pszichikailag rendkívül megterhelő, ha az ember a szintidő környékén lavírozik, és tudja, hogy az a frissítőpont, ahonnan épp továbbindul, egy-két perc múlva már bezár. Ha valami közbejön, mondjuk egy hasmenés, a következő pontot már nem sikerül időben elérnie. Én arra számítottam, hogy a szintidő környékén fogok mozogni, de idén nem görcsöltem rá az időre. Az viszont megnyugtató volt, hogy fokozatosan egy, kettő, majd az éjszakára három óra előnyöm lett a szintidőhöz képest. Másnap délután végül 4 óra 20 perc előnnyel érkeztem célba. Ezúttal nem volt olyan meleg, így mindenki picivel jobban teljesített a vártnál, és a szokásosnál nagyobb arányban értek célba a résztvevők – idén 255-en a szokásos 180-200 helyett. Én végül a 78. helyen értem célba, amivel maximálisan elégedett vagyok. Ez mégiscsak az első harminc százalék! Készült egy videó a befutómról, azon tökéletesen látni a boldogságot az arcomon.
Úgy fogalmazott, a Spartathlon a nagybetűs Verseny egy aszfaltos ultrafutó számára. Hogy érezte magát a teljesítése után, és ezek után mi lehet a következő kihívás?
A verseny után fáradtsággal vegyült elégedettség volt bennem, és igazából még hetekkel később is a hatása alatt voltam, éreztem fejben és az izületeimben is a versenyt. A futás után még kint maradtam egy-két napot Görögországban, aztán családi körben pezsgőt bontottunk, de különösebben nem ünnepeltünk. Jövőre vissza szeretnék térni a Spartathlonra, de ez ugye elsősorban a sorsoláson múlik. Ha kiválasztanak, az fogja meghatározni a következő évemet.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
