Ádám László írása.
Őseink a leánykérésnek három formáját ismerték. A leányrablást, ennek
csökevényeként a színleges leányrablást és a leányvásárt. Két utóbbi gyakorta
kéz a kézben járt.
A fiúk tíz, a lányok tizenegy–tizenkét éves koruk táján számítottak teljes jogú
családtagnak, ez időtől házasodhattak. E szokásjog vonatkozott a főemberekre s
a közrendűekre egyaránt. Solt fejedelmünk például tizenhárom éves korában
nősült.
A leányrablás emléke (egyik) eredetmondánkban is ránk maradt. A Meotisz
(Azovi-tenger) ingoványaiban tanyázó Hunor és Mogor Belár király fiainak
nejeire s gyermekeikre akad, s azokat vagyonostól „sebes nyargalva” elrabolja.
A gyermekek között volt Dula, alán fejedelem két leánya is. Egyiket Hunor,
másikat Mogor vette nőül. Kézai Simon szerint „ezen nőktől vették eredetöket
minden húnok és magyarok”.
Törvényeink és zsinati határozataink is szólnak a leányrablásról. Szent István
törvényei között találjuk a következőt (II. 25):
„Ha ki a vitézek közül rút, szeméremtelen, valamely lányt az ő szüleinek
engedelme nélkül rablana feleségül magának, parancsoljuk, hogy adja vissza a
lányt a szülőknek, ha mindjárt valami erőszakot mivelt volna is rajta; és a rabló
tíz tinóval fizessen a rablásért, jóllehet azután meg is békéljen a leány szüleivel.
Ha pedig valamely szegény vagy közrendű ember indul ilyen cselekedetre, tegye
jóvá a rablást öt tinóval.”
Figyelemre méltó e törvényben, hogy tekintetbe veszi a rabló rangját, vagyoni
helyzetét is. Vitézlő férfiúnak többe került a kaland. S hiába nyert utóbb
feloldozást a szülőktől, a tettesnek mindenképpen fizetnie kellett.
S külön érdekesség, hogy a rablás közben esett erőszak nem számított minősítő
körülménynek. Úgy látszik, szent királyunk elegendő büntetésnek tartotta a
megbékélés után esedékes házasságot…
E jogszokást zsinati intézkedések enyhítik. Kimondják, ha a legény más
menyasszonyát ragadja el a lány beleegyezésével, akkor az előbbi jegyességet
fel kell bontani, s a házasság érvényes lesz.
Jegyzőkönyveink rögzítettek egy esetet, melyben nem csak a szöktetőt
büntetik, hanem huszonhárom segítőtársát is. Egy-egy leányrablásos lakodalom
tehát felért kisebbfajta háborúval!
A valódi leányrablásnál mindazonáltal jellemzőbb volt az előre megbeszélt,
többnyire szülői jóváhagyással szentesített feleségszerzés.
A szerelmesek megegyeztek, hogy – mondjuk – a fonóból hazajövet ragadják el
a leányzót. Szekérre ültették, a lovak közé csaptak, az ostorok vidáman
pattogtak…
Ha netán a legény akként döntött, hogy a kalandról lemondva megvásárolja
jövendőbelijét, nem volt lényegesen könnyebb dolga. A leánykérést és a
házasságkötést ugyanis akadályok sora hátráltatta. A próbatételek során
világlott ki, hogy a férfiú mennyire kitartó, rátermett, ügyes.
A leánykérők előtt például elreteszelték a kaput, úgy kellett erőszakkal kinyitni.
Ha végre bejutottak a házba, mindenről beszéltek velük, csak éppen a
házasságról, a lányról nem. A leányt elbújtatták, letagadták. Ha a kérők nagyon
erősködtek, végül elővezettek egy bekormozott vénasszonyt, s kérdezték, vajon
ő az, akit el akarnak vinni? Véget nem érő és fordulatokban bővelkedő
szócsaták után végre előkeríttették a leendő menyasszonyt. Ezzel azonban még
nem volt vége a csalafintaságoknak.
Az elhagyott szerető, a kikosarazott kérő például farkasbőrt rejtett a híd alá,
melyen a lakodalmas menet áthaladt. A lovak a bőr szagától megbokrosodtak,
és semmi áron át nem mentek a hídon. Ha a tréfamester jól elrejtette a farkas
irháját, kerülőt kellett tenni. S lakodalom ritkán esett meg nevezetesebb
verekedés nélkül.
A házasulandó férfiú jegyadományt, avagy nászajándékot adott jövendőbeli
feleségéért, mely vagyoni helyzetétől függően értékes javakból, például több
vagy kevesebb lóból, pénzből, prémekből állt. A leány atyja a kérőket saját
házába vezette, összehordta javait, mindenekelőtt evet, hód, menyétfélék és
róka irháját. Alkudozás és megegyezés után kiválogatott ezekből tízet,
összegöngyölte, s a legény atyjának lovához kötve a kérőket útjukra bocsátotta.
A megbeszélt időben a legény elküldte a menyasszonyért fizetendő vételárat,
erre a menyecskét és hozományát házába hozták.
A vőlegény által fizetett vételár a szülőket illette, pontosabban a nagycsalád
vagyonát gyarapította. A menyasszony hozománya pedig hét év után a férj
nagycsaládjának vagyonába olvadt.
Hölgy, meny, menyasszony, menyecske, menyegző szavunk – ki nem hiszi
járjon utána – a leányvásárok emlékét őrzi. Hölgy tudniillik nyestet, nyusztot,
meny pedig egykor menyétet (is) jelentett nyelvünkben.
A menyasszonyt az otthonában megtartott lakodalom után a férj szülei a családi
tűzhelynél fogadták, jelképesen bemutatták az ősöknek. Régi családja egy ideig
még őrködött fölötte, nem különben a hozományként magával vitt javakon. Hét
év elteltével szakadt meg szorosabb kapcsolata a szülői nemzetséggel. Ha férje
időközben meghalt, és nem vette el annak fivére, akkor hozományával együtt
visszakerült régi családjához.
A feleség a férj családjának tagja lett. Fogant, szült, gyermekeit gondozta,
végezte a mindennapok feladatait. Ahogyan telt az idő, egyre nagyobb
tekintélyre tett szert. Gyermekei felnövekedtek, és mint Arany János (Buda
halála, hatodik ének) írja:
“Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; –
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.”
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
