Dénes Gabriella két lengyelországi út emlékeiből válogatta ki a Szent Kingához köthető helyszíneket – írásából részleteket közlünk az Árpád-házi szent liturgikus emléknapja alkalmából.
Ha az ember útnak ered, Felvidéken, a Tátra körül jár, és elvetődik Lengyelországba is, az idegenvezetőktől gyakran fogja hallani Szent Kinga nevét és a legendák rövidített verzióját is. Az alábbiakban két utazásom élményeiből mazsolázgatva, azokat tényekkel és legendás események felidézésével kiegészítve elevenítem fel Árpád-házi Szent Kinga alakját liturgikus emléknapján.
(…)
A vizsgált korszak jelentős eseménye a tatárjárás, amely a lengyel vidéket sem kímélte meg. Kinga teljes hozományát gyakorlatilag a tatárok elleni védekezésre használták fel. Ám ez a felkészülés nem akadályozta meg a hódítókat, hogy 1241-ben végigdúlják Lengyelföldet. A fejedelmi cím várományosa és felesége ekkor előbb a szepességi Podolinba, onnan pedig a Dunajec bal partján álló, a valamikori legészakibb magyar várral átellenben emelt Csorsztin erődítményébe menekült. (…)
Szent Kingáról a vidékhez fűződően legenda is született, igaz, nem a fentebb említett menekülés idejéről való, hanem későbbről. Ugyanis Kinga özvegyen belépett az általa alapított ószandeci klarissza kolostorba, ahonnan 1278-ban ugyancsak tatárbetörés miatt Csorsztin várába menekült rendtársaival együtt. A legenda ennek állít emléket: Csorsztin várából menekültek, és a Pieninekhez érve üldözői egyre közeledtek, ekkor
A csapatok azonban ezen, ha nehezen is, de átjutottak, és ismét üldözőbe vették az apácákat. Ekkor fésűjét dobta maga mögé, amiből olyan sűrű erdő jött létre, ami már sikeresen megállította a tatárokat, Szent Kinga pedig rendtársaival együtt megmenekült.
(…)
Amikor Kinga a tatárjárás viszontagságait követően, 1249-ben hazalátogatott, édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba, és az egyik aknaszlatinai tárnában gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. Ekkor eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak a sós forrásokból lepárlással kinyert sóhoz jutottak hozzá, és így szólt atyjához: „Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket.” A király természetesen teljesítette lánya kérését, Kinga pedig a kor szokása szerint egyik aranygyűrűjét lehúzva ujjáról azt az akna birtokbavételének jeléül a mélybe dobta. Visszatérve Krakkóba az apja által mellé rendelt bányászokkal ásatni kezdett egy helyen, ahol csodálatos módon hamarosan sóra bukkantak, az első kiemelt tömbben pedig megtalálták Kinga Máramarosban eldobott gyűrűjét. (…)
A wieliczkai sóbányában, amely jelen idő szerint is Lengyelország egyik legismertebb turisztikai látványossága és az UNESCO Világörökség része is, 1896-ban
(…)
Ugyanakkor ne gondolja senki, hogy csak Szent Kinga és Szent II. János Pál pápa alakja vagy a kápolna a látnivaló. „Átélhetünk”, láthatunk fény- és hangtechnika által megelevenített gázrobbanást, egy bányató mellett legendás fel- és eltűnés tanúi lehetünk, és a személyes kedvenceim a bányászmitológia elengedhetetlen segítői (vagy ártói, mikor hogy): a törpék.
Rövidke és közel sem a teljesség igényével készült bányabeszámolónk mivel is érhetne véget, mint hogy visszatérjünk ahhoz, aki miatt elkészült ez az írás. Árpád-házi Kinga gyűrűjéről valószínűleg sokáig fogunk hallani, és ha szkeptikusan is tekintjük a tartalmát, annyit azért vegyünk belőle komolyan, hogy a bánya első tárnáját valóban Kinga révén nyitották meg 1251-ben az apja által rendelkezésére bocsátott bányászok.
V. Boleszlávot a krakkói ferences templomban helyezték örök nyugalomra. Bár a valamikori fejedelmi rezidencia a Wawel helyén állt, és helyenként felfedezhetők annak romjai, a palota építését csak 1333-ban kezdték el, és azóta többször is átépítették. Tehát bár nyomát nem lelhetjük, tudnunk kell: itt élt – már amikor nem a tatárok vagy egyéb hadak elől kellett menekülnie – a lengyel fejedelem és felesége, Árpád-házi Kinga is.
(…)
Ószandec bájos kisváros a Dunajec és Poprád folyó összeömlése mellett, e két folyó ölelésében. (…) E várost Boleszláv adományozta feleségének 1257-ben, ahol egyes források szerint 1273-ban, más feljegyzések szerint 1280-ban klarisszákat telepített le, megalapítva a rendházat, és alighanem neki köszönhető az első templom 1285-ös felépítése is. Már huszonnyolc éve működött a fent említett sóbánya, amikor Szemérmes Boleszláv 1279-ben meghalt. Temetésén özvegye már a klarisszák habitusában jelent meg. Egyik húgával, a fél évvel korábban megözvegyült, később boldoggá avatott Jolánnal együtt beléptek az ószandeci klarissza zárdába. A klarisszák 1284-ben főnöknőjükké választották. Három év múlva a kolostort földúlták a tatárok (…) A rendház újjáépítését Kinga irányította. 1291 őszén Kinga betegeskedni kezdett, majd 1292. július 24-én, Szent Jakab apostol ünnepének vigíliáján elhunyt.
(…)
(…)
A teljes írás ITT olvasható.
Forrás: RomKat.ro
Fotó: Dénes Gabriella, Szabó Csaba
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
