Sokakat meglepett, amikor a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai által XIV. Leó pápa megválasztásáért bemutatott hálaadó szentmisén a budapesti Szent István-bazilika szentélye előtt egy XIV. Leó pápa-festmény állt. Alig telt el két hét azóta, hogy kijött az új egyházfő hivatalos fotója, és máris láthattuk festmény változatban.
Vajon ki festette meg ilyen gyorsan és pontosan ezt a képet, amely Robert Francis Prevost személyiségét is visszaadja? A szignó az alkotás jobb oldalán, lent: „Simon M. Veronika SIMONE”. Kis kutakodás után megtudom, hogy a festőművész nem csupán XIV. Leót festette meg. Fotók alapján II. János Pálról, XVI. Benedekről és Ferenc pápáról is készített megszólalásig hű portrékat, melyek – mint aztán kiderült – más országokba és még a Vatikánba is elkerültek. Ki lehet hát e képek alkotója?
Székesfehérvárra utazunk. Földszintes házak sorakoznak a csendes utcában, ahol Veronika a férjével, Enyedi Bélával él. A kapu közelében egy kis paletta jelzi csupán, hogy jó helyen járunk.
„Harminc éve festek, gyakorlatilag csak ezzel foglalkozom. Azért költöztünk ide, hogy legyen egy kis műhelyem” – mondja Veronika mindjárt a beszélgetésünk elején, és egy kis épülethez vezet minket, amely a telek hátsó részén áll, a konyhakert mögött. A bejáratánál egy szép, nagy méretű dombormű. „2013-ban készítettem, vemati technikával, amit a művésztársaimmal fejlesztettük ki. A nevét rólunk kapta: Veronika, Magdi és Tibor. Ezt a domborművet nem lehet ellopni, mert össze van építve a fallal, eső-, hőség- és szélálló” – magyarázza, majd megmutatja, hogy a lakóház verandáján egy szobra áll, a domborművek készítése ehhez a művészeti ághoz is meghozta a kedvét.
A kis műhely telis-tele festményekkel, a polcokon mint a könyvek sorakoznak a keretezett képek. A falon egyetlen négyzetméternyi hely sincs már, az asztalra pedig festővásznak vannak kikészítve szépen sorban, mintha a hét törpének lenne megterítve az asztal, csak éppen nem étkezéshez, hanem festéshez. „Itt, ebben a műhelyben tanítom a gyerekeket. Mindig előre megfestem nekik a mintaképet, most ez a kutya lesz a következő foglalkozás témája, ezt választották. A kicsik utánozzák a kutyaformát, de minden mással ők egészítik ki a festményüket, a színvilágban is engedem, hogy kiteljesedjenek.”
Veronika megmutatja a diplomáját, Salzburgban végezte el a Leonardo Kunstakademie mesterképzését. Mivel mindig újabb és újabb technikákat keres, így sokat jár külföldre is, Németországba, Ausztriába, Svájcba, Szlovákiába. Elmondja, hogy sorozatot festett a régi mesterségekről, mint amilyen például a keramikus, a könyvkötő. Ha rátalál egy témára, nem tudja abbahagyni, míg sorozattá nem fejlődik. Így több mint hatvan képe született a mesterségekről, közülük húszat a szülőfaluja, Csetény tájházának adományozott.
Veronika mostanában általában fotó alapján fest, de ez nem mindig volt így. „A pályám elején modell után dolgoztam. Eljártam Pestre, a Benczúr Stúdióba, ott mindig volt élő modell, mint ahogyan Székesfehérváron, a Derkovits Körben is. Egy bankigazgató megígérte, hogy telefonálás nélkül végigüli a festést. Valóban nem telefonált közben, de amikor rezgett a telefonja, mindig megnézte. Így aztán négy napi ülés után lefotóztam őt, és úgy fejeztem be a képet, mert már nagyon sokszor kellett kopognom az állványom bal oldalán, amikor elfordította a tekintetét. Van egy fájó és szép emlékem egy lányról, Krisztináról. A szülei tudták, hogy nem sokáig fog élni, és szerették volna, ha megfestem. Nagyon hálás modell volt, igen szép kép született róla, amely tükrözte, milyen tiszta a lelke. Krisztina tanárnőnek készült, már az első évet járta az egyetemen. Miután megfestettem, két évre rá meghalt. Nem olyan régen hallottam a szüleitől, hogy a lakásuk legbecsesebb pontja az a hely, ahol a róla készült portré látható.”
Veronika a harminc év alatt rengeteg híres embert festett meg, s ahogy teltek az évek, egyre több állami megrendelést kapott. Felkérték például, hogy készítsen képet Bartók Béláról. A festmény egyik változatát Bernbe, a másikat New Yorkba vitték, ahol majdnem két hétig voltak a konzulátus vendégei. „A Kossuth-zarándokút állami kezdeményezésként indult. Végigjártuk az összes helyet, ahol Kossuth Lajos élt vagy beszédet mondott, és mindenhová kellett egy festményt készítenem róla. Így jutottunk el Londonba, New Yorkba, Torinóba. Ezekben a városokban mindenhol van egy-egy Kossuth-képem a polgármesteri hivatalokban. Ettől kezdve jó ideig nem azt festettem, amit akartam, hanem amit kértek tőlem – emlékezik vissza pályafutása kezdetére. – Több ezer portrét készítettem, tizenkilenc-húsz ország több száz közintézményében vannak elhelyezve. Amikor már állami, intézményi, egyházi megrendeléseket kaptam, azokat mindig előnyben részesítettem, így magánemberekre nem nagyon jutott időm.”
Bemegyünk a házba, ahol már az előtér és a lépcsőforduló is tele van festményekkel. Itt kaptak helyet a pápaképek is, többféle verzióban, pasztellképek, amelyek Veronika szerint csak vázlatok. „Az igazi festmény nekem az olaj. Amikor a Louvre-ban láttam, hogy 1600-ból is vannak pasztellképek, egészen megdöbbentem. Temperával készült az első művem, de mindenféle technikát szeretek, még borral is festünk.”
Beszélgetés közben megmutatja a Rákóczi-sorozatot és a Krúdy ihlette képeket is, amelyeket múzeumok szoktak kölcsönkérni. Munkácsy Mihály híres festményét átalakította: az eredetin a festő a saját képe előtt ül, ezen pedig Veronikáé előtt. Egy másik alkotáson az aradi vértanúkat ábrázolja, együtt, de kiderül, külön-külön is készített portrét róluk, ráadásul ezeket nem megrendelésre, hanem a férje kívánságára festette.
Betérünk a fent lévő műterembe is, ahonnan közvetíteni szokott, videón keresztül mutatja be a festés folyamatát az Online rajz- és festészetoktatás – SMV 2000 festőtanoda oldalán. A legutóbbi videót három-négy nap alatt ezernyolcszázan látták. „A festés folyamatát onnantól kezdve mutatom be, hogy felteszem a vásznat, egészen addig, hogy elkészül a kép. Két napig lehet megnézni ezeket a videókat, a kérdésekre is válaszolok. Az unokám, aki szívesen menedzsel engem, azt mondta, ha kint hagyom a videót, nem lesz értéke, le kell rövidíteni az időt, amikor megnézhető. Elfogadtam a tanácsát, mert ő jártas ebben.”
Veronika nem az a művész, aki már gyerekkorában tudta, hogy festő szeretne lenni. „Negyvenévesen kezdtem el festeni. Előtte matematikát tanítottam, versenyszerűen sakkoztam, közgazdaságtudományi egyetemet és szakegyetemet végeztem pénzügy, árszakértő és bírósági szakértő szakon. Elvágólag hagytam abba mindezt, és kezdtem el festeni, pedig szerettem a szakmámat.”
Csodálkozom, hogy miért váltott, mi történhetett, ami ekkora sorsfordító erővel bírt. „Egy álom változtatta meg az életem. Egy nagy műteremben találtam magam, ami tele volt üres vászonnal. Terus nénim, a nagymamám testvére a maga korában elismert festőművész volt. Bejött a műterembe, és azt mondta, hogy meg kell festenem ezeket a képeket. Mondtam neki, hogy nem tudok festeni, mire azt válaszolta: de tudsz, üljél csak le, állj neki. Álmomban aztán rengeteg képet festettem. Amikor felébredtem, elmondtam a férjemnek ezt a különleges élményt, és azt is, hogy festőeszközöket veszek, mert álmomban tudtam festeni. Bementem egy közeli papír-írószer boltba, temperát vásároltam, és elkészítettem életem első képét. A férjem nagyon szereti a festményeket. Az első randevúnkon a Szépművészeti Múzeumba vitt. Megtetszett neki a képem, s attól kezdve mindent átrendeztünk az életünkben, ő lett a legfőbb támogatóm. A Simone aláírásomban az E betű őt jelöli: Enyedi.”
Veronika, hogy megtanuljon festeni, műhelyekbe, iskolákba járt. El akarta végezni a Képzőművészeti Főiskolát is, de az előkészítőn felvilágosították, hogy másoddiplomásként nagyon sokat kell majd fizetnie. „Megtudtuk, hogy Salzburgban szállással, étkezéssel együtt feleennyibe kerülnének a tanulmányaim. Kijártam hát Ausztriába, általában egy hét oktatás után egy hónapot töltöttem itthon.” Közben megmutatja élete első képét, majd szénnel, pasztellel, olajjal és akrillal készült alkotásokat is, de még mindig nem megy a fejembe, hogyan volt képes otthagyni a munkáját, amit szeretett. „Nem mindenki álmodik ilyen életre szóló dolgot – mondja. – Úgy éreztem, Istentől ered az álom, amiben megmutatkozik, mire vagyok teremtve. Korábban soha nem gondoltam rá, hogy fessek. Szerettem a festményeket, el is mentem egy becsüsiskolába, ahol a képelemzések során azt is megtanultuk, hogyan lehet felismerni, ki az alkotás festője. Ez illett az akkori végzettségemhez.”
Sorra mutatja a különböző helyiségekben elhelyezett képeit, majd betérünk az utcafronton lévő szobába, ahol a férje vár minket. Felkészülten pontosítja a dátumokat és az adatokat, amelyek eddig elhangzottak, hiszen ő lett Veronika menedzsere, és mondhatni, történetírója.
El is meséli, hogyan készült az első pápakép. „A Szent István-bazilikában volt egy százképes kiállításunk. Kiss Géza atya ideszólt, ha már úgyis ott vannak a bazilikában Veronika egyházi képei, nem vállalná-e, hogy megfesti II. János Pál pápa portréját a kőbányai lengyel egyházközségnek, amelynek már szentekről is készített képeket. Mennek ki a Vatikánba a kőbányai lengyelek, XVI. Benedek pápa fogadja őket, és szeretnék megajándékozni őt ezzel a festménnyel. Két héttel később aztán szóltak Veronikának, hogy fesse meg XVI. Benedeket is, mert hogy néz ki, hogy csak a lengyel pápa képét viszik ajándékba az új pápának. Így egyszerre készült a két kép. Veronika kiment velük a Vatikánba, soron kívül fogadta Benedek pápa a lengyelekkel. XVI. Benedekről aztán több helyre is készített képet, a halála utáni szentmisén Veronika festményét helyezték ki róla a Szent István-bazilikában. 1997-ben Veronika egy Apor Vilmos-festménye is kikerült a Vatikánba; a püspökről összesen kilenc képe van a Kárpát-medencében és Varsóban. Nemrég készült el Snell püspök képe, és megfestette Erdő Pétert is, majd Leó pápát” – mondja Béla, közben pedig megmutatja Veronika Krónikáját, amelynek köteteit 1994-től kezdve maga szerkesztette és tördelte. Látszik, hogy amióta Veronika fest, ő ott áll mögötte. Ugyanakkor az alábbi kis civakodós, nevetgélős történetmesélésből az is kiderül számomra, hogyan zajlik ez a mindennapokban.
„Amikor megvolt, hogy ki az új pápa, a drága férjem azonnal kért róla egy pasztellvázlatot, hogy a Zamárdiban rendezett tárlaton kiállíthassa a négy pápát.” „Minden pápakép úgy születik, hogy az olajkép előtt készít Veronika egy pasztell színvázlatot, harmincszor negyvenes méretben – veszi át a szót Béla. – Ezeket most már elveszem tőle, mert régebben összetépte őket.”
„Még fel sem értem a műterembe, hogy elkészítsem Leó pápáról a vázlatot, Béla máris felhívta a zamárdiak szervezőjét, hogy kiállítjuk a négy pápa képét – folytatja Veronika. – Annyira megijedtem, hogy egészen másnap reggelig festettem. Amikor a zamárdiak meghirdették a kiállítást, aznap felhívott Horváth Zoltán atya, hogy kellene nekik ez a kép, mekkora a mérete. Mondtam, hogy ez csak egy színvázlat. Kért hát tőlem egy hetvenszer ötvenes képet, két hetet adott rá. Mivel nagyon kevés időt kaptam, mindennap addig festettem, amíg bírtam, csak este tízkor hagytam abba a munkát. Az olaj nem szárad meg két hét alatt, akrillal pedig nagyon nehéz portrét festeni. Nem is száradt meg a kép, de az átadáskor megbeszéltük, hogy még lesz lehetőségem lekezelni a védőlakkal.”
Veronika készíttetett egy nagy méretű papírképet Leó pápa hivatalos fotójáról, s a fenti műteremben kitette azt az egyik állványra, a másikra pedig a vásznat. „Minden egyes portréfestést mélyen átélek. Van, amikor könnyen megy a munka, de előfordulnak krízisek is. Ilyenkor imádkozom, hogy segítsen át Isten ezeken. Minden kép kihívás. Leó pápa képén az jelentette a nehézséget, hogy rengeteg árnyék volt az arcon. Nem volt más választásom, mint hogy követem ezt, különben nem fog hasonlítani rá a festmény. A portrékhoz általában szórt fényt választunk, mert akkor a fény szépen érvényesül az egyik arcfélen, a másik arcfélen pedig megjelennek a reflexfények. Így nagyon szép térhatású portrét tudok festeni. A fény nem lehet olyan erős, hogy a modell orra árnyékot vessen. De most kénytelen voltam követni a fotót. Nem volt egyszerű visszaadni Leó pápa személyiségét, pedig mindig törekszem erre. Annak idején az Apor Vilmos-képemet is azért választották ki, mert azt írták róla, hogy ez sugározza a legjobban a püspök jellemét. Leó pápában határozott vezetőt látok, amire nagyon nagy szüksége van az Egyháznak és a híveknek. Megláttam benne a jót akarást és az alapos felkészültséget is. Mindig elolvasom annak az embernek az életrajzát, akit meg kell festenem, hogy tudjam, honnan indult, mik az elvei, elképzelései, s így kialakuljon bennem egy kép róla. Leó pápáról megtudtam, hogy Robert Prevostként hol élt, mit csinált. Néztük a férjemmel, amikor bemutatták őt a San Pietro erkélyén, és bejelentették, hogy »habemus papam«. Festőként önző módon az jutott eszembe: mennyi dísz van azon a ruhán! Három hónap is kell, hogy én azt megfessem! Amikor kijött a hivatalos fotója, és egyszerű fehér ruha volt a pápán, őszintén megmondom, örültem.”
Ahogyan elnézem Veronika portréit, amelyek tizedmilliméteres pontossággal adják vissza a megfestett személy arcát, úgy látom, egyesek mintha szinte valóban élnének, mások jobban megmaradnak a képsíkban. Vajon min múlik ez? Van erre egy technika, hogy milyen kontrasztot kell alkalmazni, milyen fényt kell tenni a szembe? – érdeklődöm.
„Ezt nem tulajdonítom magamnak, szerintem ezt a Szentlélek hozza bele a képbe a kezem és a festékek segítségével. Gyakran érzem, hogy egyedül nem megy. Ilyenkor egyszerűen abbahagyom a festést, letérdelek vagy leülök, és azt mondom: Szentlélek, most neked kell segítened, mert akármit húzok bele, nem tetszik. Aztán változást látok a képen, megjelenik valami plusz. XIV. Leó portréja esetében az volt a problémám, hogy nem láttam az árnyékok színét, hiszen egy emberi arcon megjelenik a kék, a zöld és mindenféle olyan szín, ami a modell környezetében jelen van. Úgy éreztem, nagy segítséget kaptam, amikor kobaltkékből és fehérből egy kevés lilával kikevertem egy nem tipikus árnyékszínt, mert ettől élni kezdett a kép. Olyan volt, mintha valóban ezek a színek lettek volna az arcon akkor is, amikor a fotó készült” – magyarázza Veronika.
Ahogyan átmegyünk a szobájába, a falon plakátokat látok, amelyekről kiderül, hogy Veronikának a Krím félszigeten és Kairóban is volt kiállítása. Az Árpád-házi szentekről készült képei is itt láthatók. Mint mondja, egyedül Piroskát nem festette még meg. Ezeknek a portréknak vannak nagy méretű, egész alakos változatai is, Szent László például a nagyváradi bazilikában, Boldog Gizella az itteni óvodában, Szent Erzsébet pedig Gyöngyösön kapott helyet. Szent Imréről az egri érsek rendelt képeket, Szent István majdnem kétméteres festménye pedig Varsóban lett főoltárkép. A másik falon költők, írók, művészek sorakoznak, köztük Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Babits Mihály, Arany János, Faludy György. Apor Vilmos festménye mellett egy Mindszenty-portré; kiderül, egy másik, szintén róla készült nagy méretű kép Kölnbe került.
„A festő számára az elvárás jelenti a stresszt, az, hogy akik a képet kérték, mit szólnak majd hozzá. Ha ezen túl tudja tenni magát az ember, akkor mindegy, hogy híres vagy egyszerű embert fest, vagy esetleg pápát. A gyerekek esetében is tapasztalom, hogy ha túlságosan nagy elvárással vagyok feléjük, az megnyomorítja őket, befeszülnek tőle. Inkább azt kell mondani nekik: tudom, hogy ügyes vagy, meg tudod csinálni, itt vagyok, segítek. Nekem is sokat számít, ha érzem a megrendelő bizalmát, jóindulatát.”
Idén már harmincegy éve annak, hogy Veronika festeni kezdett. Rengeteg hazai és külföldi kiállítása mellett több mint kétszáz kötetet illusztrált. Folyamatosan alkot, hétvégén is, nincs olyan, hogy szünetet tart vagy szabadságra megy. „Ami kifáraszt, az tölt fel. Imádok festeni, ez az, amit ingyen is csinálok. Rengeteg »örömfestést« tartok. Most nyáron is sok helyre hívtak, tanítom az embereket, gyerekektől az idősekig.”
Búcsúzóul még megmutat két képet, amelyek nagyon különlegesek számára. „A születési nevem Simon Mária Veronika. Krisztus keresztútján mind a három személyt megnevezik. Festettem hát egy olyan keresztúti stációt, amelyen mindhárom szereplő egyszerre van jelen.” A másik kép tanítványai körében ábrázolja Veronika holland mesterét, aki öt évig tanította őt a Derkovits Körben. Ezen a képen ő maga is rajta van, figyel a mesterére, hallgatja, de már búcsúzik tőle, elindul a maga útján. E képek mellett színésznőportrék láthatók, szám szerint huszonkettő. A férje születésnapjára készültek, de két éve már nem fest ilyeneket, mert nincs több hely a falon.
Igen termékeny volt az utóbbi harminc év, amelynek mérlege több ezer kép, több száz kiállítás és a dokumentációval együtt több tucatnyi kötet. Egy teljesen a festésnek átadott élet és házasság képe tárult elénk a székesfehérvári kis házak egyikében.
Fotó: Lambert Attila
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. augusztus 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
