Kínkeserves, több évtizedes elkeseredett kultúrkampf után eljutottunk oda, hogy az „átlagember” II. világháborúról alkotott képe és tudása, ha el is marad a kívánt tájékozódottságszinttől és helyes megítéléstől, azért már egyre kevesebben gondolják azt, hogy a szovjetek bármilyen téren is „felszabadítani” jöttek hazánkat. Meggyőződésem, hogy ennek a kultúrkampfnak a valódi lefolytatása nagyjából 20-30 embernek, jobban mondva az ő útmutatásuknak köszönhető, így ma legfőképpen az ő munkájuk gyümölcsét élvezhetjük. Ezúton is tisztelettel adózunk feléjük!
A sötét fellegek persze mára sem tűntek el az égről, hiszen a kommunizmus szellemi örökösei itt járnak közöttünk, gyakran úgy, hogy ők maguk sem nevezik felszabadításnak azt, ami 1944-45-ben történt. Mire gondolok itt pontosan? A „gulyáskommunizmus” alatt nem volt különösebben ajánlott a Tanácsköztársaság időszakát emlegetni. Kicsit olyan volt, mint egy megtűrt, kissé flúgos unokatesó, aki ugyan „családtag”, de nem mutogatjuk a szomszédoknak. Nos, így vagyunk kicsit a szovjet „felszabadítással” is. Ha a liberálbolsevik banda valódi felszabadításnak is véli, nem fogja az orrunk alá tolni, mert kontraproduktív lenne a saját szemszögükből is. Inkább szép csendben viszik tovább ugyanazt a szellemiséget, változnak a korok, változnak a módszerek. Persze vannak még igazi keményvonalas idióták, de legalább ők őszinték.
Szegények persze nem tudják, hogy még egy tisztességes „ünnepük” sincs erre a „jeles” eseményre (sem), mert az utolsó német csapatok április közepén hagyták el hazánkat, ekkor ért véget hivatalosan is Magyarország számára a második világháború. Ekkorra már több százezer magyar és német ember adta az életét azért, hogyha nem is lehetett legyőzni ezt az átkozott kommunista pestist, legalább minél inkább le legyen lassítva a terjedése.
De mi maradt hazánkból? Teljesen felesleges szépíteni, az ország romokban állt. A bolsevizmus helyi csahos kutyái, akkor még a „demokratikus” erőkkel (kollaboráns kisgazdák, parasztpártiak stb.) karöltve persze megtalálták a módját, miként kell ezt is a „antifasisztákra” és a „német kollaboráns nyilasokra” kenni, mondván, hogy „nekik köszönhető az ország pusztulása, hiszen utolsó percig tartó ellenállást” szerveztek a „dicső szovjet hadsereg” ellen. Persze mi, akik nem években, hanem egy egész életben, nem materiális javakban, hanem világnézetekben gondolkodunk, nagyon jól tudjuk, hogy nem létezik olyan, amit ne lehetne újjáépíteni, és jellemző, hogy a régi Budapest nem azért nem ragyoghatott régi pompájában újra, mert ne lett volna infrastruktúra az újjáépítésére, hanem azért, mert a kommunizmusban még az építészet is valami undorító förmedvénnyé korcsosul (hasonlítsuk össze bátran a régi és a mostani Erzsébet-hidat). Egy percig se várjuk, hogy ezt akár egyetlen bolsevik is megértse (mi sem fogjuk őket megérteni soha), de az egészen áprilisig tartó antikommunista harc dicsőségét nem tudják elvenni tőlünk, mondjanak vagy hazudjanak akármit.
Az évek alatt egyébként rájöttem, hogy történelemkönyvek és győztesek által írt történelem ide vagy oda, a személyes tapasztalatokat bizony elég nehéz fölülírni. Sokszor és sok emberrel beszéltem már a II. világháborúról, de soha egyetlen embertől nem hallottam olyan történeteket, hogy a német katonák ellopták ezt vagy azt, megerőszakolták őt és őt, vagy bárhol bármi sérelmet követtek volna el a civil lakosság ellen. Hangsúlyozom, hogy még olyan emberek sem meséltek ilyet soha, akiket finoman szólva sem „vádolhattam” a tengelyhatalmak iránti szimpátiával. Persze mondanom sem kell, hogy a szovjetekről szóló hasonló történetekkel egy lexikont tele lehetne írni, mégis évtizedeken át mosták az agyakat az ellenkezőjével, a német katonákról pedig egy árva jó szót sem lehetett mondani. Ez a több évtizedes agymosás persze sokaknál elérte a célját, de a személyes történetek azok mindig személyes történetek maradnak, én is jó pár megörökölt ilyet hordozok magammal, s ha nem is teljesen szabadon és nyíltan, de sokkal inkább lehet a második világháborúról érdemi beszélgetéseket folytatni, mint lehetett mondjuk 40-50 évvel ezelőtt.
Ahogy arra az írásom elején utaltam, április 4. szellemi örökösei itt járnak közöttünk, még akkor is, hogyha hivatalosan nem vállalják a folytonosságot az ázsiai szovjet vadbarbársággal. Itt vannak a „megjuhászodott” szocialisták, az örök egyenlőséget követelő agyhalottak, az LMBTQ-agymosást folytató meghatározhatatlan entitással rendelkező véglények, vagy a „fiatal, XXI. századi” liberálisok képében. Utóbbiak azok, akik „nem értenek egyet a szovjet bestialitással”, de azért „messze jobb, hogy a szövetségesek nyertek, semmint a [nácik], mert akkor ma Európában egyedül németek élnének, és mindenki mást kiirtottak volna…” Itt jegyzem meg halkan, hogy ezt a légből kapott nézetet képzett, diplomás (!) emberek is hangoztatják.
Magyarország elvesztette a második világháborút, ennek hatásait pedig ma is érezzük, bizonyos szinten sajnos visszafordíthatatlan károkkal a hátunk mögött. A Szovjetunió és a nyugati „demokráciák” ugyan tort ülhettek a legyőzött Európa felett, de teljesen megsemmisíteni sosem tudták azt, hiába „szólt április 4-ről az ének”. Mi pedig most, 2020-ban is itt vagyunk, lassú, kínkeserves harcok árán eltakarítjuk a bolsevizmus maradékát, s minden fonton felvesszük a küzdelmet előbb vázolt szellemi örököseivel is. Úgy legyen!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
