Apológia – a jobboldali értelmiség lapjának védelmében

Apológia – a jobboldali értelmiség lapjának védelmében

Megjelent a Magyar Hüperión őszi száma, benne többek közt Vona Gábor nyitó írásával a modern konzervativizmusról, amelyet aztán két további írás jár körbe Kovács János és Horváth Róbert tollából. Ezúttal sem maradtak ki a fordítások, így például Adriano Romualdi, Alan Watt és Friedrich Gundolf gondolatait is olvashatjuk.

Orbán Viktor március 15-i beszédének közepén a következő különös megjegyzéseket tette: „A magyar forradalmárok nem hagymázas ideológiák, nem holdkóros utópiák és végképp nem a kéretlen világboldogítás zavart elméjű lovagjai. Pesten nyomát sem találjuk a délibábos filozófusok botcsinálta látomásainak, vagy kudarcot vallott értelmiségiek vérgőzbe fojtott kielégületlenségének.”

Rejtély, hogy pontosan kikre utalt homályos soraival, mindenesetre tény, hogy ugyanezekben a napokban körei övön aluli támadást mértek pártjának politikai és ideológiai ellenfeleire. Ha valóban ahhoz a Magyar Hüperiónhoz többé-kevésbé köthető értelmiségi réteghez szólt, amely nyíltan és mélyen és nem csupán névlegesen a „jobboldali” jelzővel azonosítja magát, alaposan mellélőtt. Elég csak elővenni egy számot és belelapozni röviden, hogy világossá váljon: az egyedüli, aki „délibábos látomásoktól” szenved, aki ilyen keresetlen szavakkal próbálja jellemezni a szóban forgó értelmiség által képviselteket.

Ugyan miféle „zavart elméjűség” indíthatta a szerkesztőket és szerzőket arra, hogy a nemiség kérdését tisztázzák (13. szám) abban a korban, amely kendőzetlen erőfeszítéseket tesz arra, hogy az emberek minél nagyobb hányadával szó szerint elfelejtesse, fiúk-e vagy lányok? Mi köze a „vérgőzbe fojtott kielégületlenségnek” ahhoz a kritikai attitűdhöz, amely a kormányzás („földmutyi”, médiamanipuláció), a kultúra (ifjúság téves alapokon nyugvó nevelése, alternatív történelmi, irodalmi, filozófiai stb. ismeretek hiánya) vagy a vallás (katolicizmus modernizálódása, vallások közötti „párbeszéd” fogyatékossága) területén megmutatkozó hiányosságokra mutat rá? És hogyan lesz „kéretlen világboldogítás” abból a szándékból, hogy a jobboldaliság vagy a konzervativizmus fontos fogalmainak pontos jelentését és mai érvényét – a félreértések és a hamis politikai célok elkerülése végett – konstruktív módon megvitassák?

Az orbáni téveszmék nem is lennének olyan érdekesek, ha nem azt látnánk, hogy még az úgynevezett a „nemzeti oldalon” is vannak olyanok, akik osztoznak a nézeteiben. Méltatlankodnak és a szájukat húzzák, a folyóirat neve hallatán lesajnálóan legyintenek vagy ha a kezük ügyébe kerül, dúlva-fúlva forgatják. Hogy miért? Talán mert felismerik, hogy ők nem tudnának ilyet. Mert egyből elvéreznének a lap által felvetett téma- és problémafelvetések hadszínterén. Mert nem elég erősek ahhoz, hogy ne mindig valamivel szemben tételezzék magukat. És mert érvényesülni akarnak a modern világban, amibe az elvi tisztázások csak „belezavarnak”.

Ezért nem foglalkoztatja őket az újonnan megjelent őszi számban Kovács János elemzése (272–288. o.) vagy Horváth Róbert figyelemreméltó kritikája (289–297. o.) Vona Gábor „modern konzervativizmusa” kapcsán (267–271. o.), hiszen a konklúzió „nem hoz eleget a konyhára”. Nem érdekli őket Adriano Romualdi iránymutatása (298–315. o.), mely a jobboldali kultúra felvirágoztatásához ad támpontokat, hiszen végső soron – leszámítva a hatalom birtoklásának hiányát – nekik nincs is kifejezett és gyökerekig hatoló problémájuk a ma fennálló világgal. Ha Alan Wattot (316–333. o.) érdekesnek is tartják, nem vetődik fel bennük, hogy ők maguk is sokszoros tudatmanipuláció áldozatai lehetnek, amivel érdemes lenne szembefordulniuk, és Szabó-Csaba Kurszán magyar választási rendszert illető bírálata (334–348. o.) is csak addig háborítja fel őket, amíg az ő törekvéseiket akadályozza. A költészet és a zene (amivel a 14. szám további része foglalkozik) pedig olyan terület az életükben, amivel foglalkozni luxus, és egyébként is, ők a felmutatottaknál sokkal jobbat (értsd: politikailag „korrektebbet” és szellemileg lagymatagabbat) tudnak ajánlani.

A „hagymázas ideológiák” vádja helyett – ami egyébként kezd rettentően unalmas lenni – talán érdemes lenne olykor-olykor felvetni, hogy mindannak zsigeri elvetése és támadása, ami saját álláspontunkhoz képest „új” és „más”, elsősorban nem annak a vesztét okozza, akit elutasítunk. Sokkal inkább saját megújulásunk lehetőségét zárja el. Annak a megújulásnak a lehetőségét, ami nem annyira időbeli és formai értelemben vethető fel, mint inkább minőségi értelemben. Egy bizonyos fokú benső újjászületés értelmében. Ez lenne az, amihez hozzásegíthetne a Magyar Hüperión értő, tudatos és elfogulatlan tanulmányozása.

Gődény Jonatán


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »