Az elmúlt héten több olyan esemény is bizonyította, hogy a mi sanyarú sorsú, és a kihalás szélére sodródott liberálisaink egy egészen furcsa, valóságtorzító, szivárványkeretes szemüvegen keresztül szemlélik a világot.
Kezdődött azzal, hogy az addig nagyon érzékeny ballib szerkesztőségek egyszer csak, mintegy varázsütésre, elfelejtettek mind érzékenyek lenni, mind újságíróként viselkedni. Testületileg úgy határoztak, hogy egészen egyszerűen nem számolnak be Havas Henrik úr metoo-gyanús ügyeiről. Egy árva sort sem írtak azokról a fejleményekről, amelyek egész Magyarországot lázba hozták, illetve tartották, ami sem szakmailag, sem gazdaságilag nem indokolható, hiszen azt lehetett látni, hogy bármelyik írás, amely tartalmazta vagy Havas vagy Molnár Anikó nevét, elképesztő kattintásszámokat hozott. A bulvár és a politika iránt érdeklődő olvasókat ez a téma érdekelte a legjobban. Az igazságot kutató ballib őrkutyák viszont úgy döntöttek, szabotálják az erről szóló hírek közzétételét. Bojkottot hirdettek gyakorlatilag Havas-ügyben.
Természetesen, miután Havast felfüggesztette az ATV, már nem hallgathattak tovább, leadták a hírt. Persze úgy mea culpáztak, hogy közben a „szakma” szabályaira hivatkoztak. Azt mondták, azért nem írtak Havasról, mert a Tények számolt be az esetről, a TV2 pedig szerintük nem hiteles hírforrás. Szerintem meg a 444, és az Index nem az.
Nem is vesztegetnék rá sok karaktert. Vicc az egész. Ráadásul szerény véleményem szerint ezt az egész elhallgatósdit egyszer még tanítani fogják. Iskolai tétel lesz, hogyan köpték szembe magukat, hogyan cenzúrázták azokat a beszámolókat, amelyek új kedvencüknek, Vona Gabynak okozott volna károkat, és végül azt is, hogyan kezdtek szánalmas, vádaskodó magyarázkodásba. Nem is lenne érdekes, azonban mégis megmutatta, miképpen is működik ma Magyarországon az ellenzéki propagandasajtó. Hát így.
Olyan eseményekről, ami az elvtársaiknak, elvbarátaiknak okozna vérveszteséget, nem írnak. Hagyjuk is, és térjünk rá a másik kettős mércére!
Elöljáróban elmesélek egy közelmúltbeli történetet.
Létezik Franciaországban egy újság, a Charlie Hebdo. Talán ismerősen csenghet a neve. Azért is lehet ismerős, mert egy radikálisnak mondható mohamedán úriember egy alkalommal megelégelte, hogy a szerkesztőségben dolgozó újságírók sokadszorra készítenek olyan karikatúrákat Mohamed prófétáról, amely talán túlmegy a jó ízlés határán. Úgyhogy gondolt egyet, magához vett pár lőfegyvert, komótosan elsétált a szerkesztőségbe, majd rezignált nyugalommal annak rendje és módja szerint lemészárolta az ott tartózkodókat. Lényegében kiirtotta az egész Charlie Hebdo-t.
Aztán, ahogy ez lenni szokott, az egész világ felháborodott, a közösségi oldalakat elárasztották a #jeseuisCharlie hashtaggel ellátott üzenetek, képek, posztok és twittek. Hónapokig mindenkinek „je suis Charlie-s” profilképe volt. Publicisztikák, véleménycikkek százai jelentek meg, amelyekben a haladó újságírók arról győzködték a kevésbé haladó olvasóikat, hogy mindennel, de tényleg mindennel lehet viccelni, még Allahhal is, valamint éljen a sajtó és szólásszabadság.
A Charlie-s divatnak aztán pár hónap után vége lett. Hál’istennek, teszem hozzá már csak én, mert egy idő után rendkívül idegesítő volt napi harminc posztot olvasni olyan tizenkét évesektől, akik még sosem hallottak a Charlie Hebdoról, a muszlim radikálisok érzékenységéről, de nagy valószínűség szerint Párizsról sem. Minden visszatért a régi kerékvágásba, mely kerékvágásban természetesen semmivel sem lehet viccelni. Újrafogalmazom. Semmi olyan dologgal, ami a progresszív haladó baloldalnak fontos.
Tehát a bevándorlással, a migránsokkal, az arabokkal, az afgánokkal, a romákkal, a feministákkal, az lmbtqrstzxy közösségekkel, a nők elleni erőszakkal, és a genderekkel nem lehet viccelni. A fél méter mély kerékvágás, amelyet a ballib gondolatrendőrség vájt bele Magyarország útjába, nem tartalmazhat politikailag inkorrekt vicceket. A vájat csak és kizárólag olyan vicceket tartalmazhat, amiben a Szent Jobbot tetemcafatnak, a pápalátogatást esetleg cápalátogatásnak, a magyar embereket pedig bő gatyás, műveletlen tuskóknak csúfolják.
Egyszóval, ami a kereszténységgel, a magyar történelemmel, a magyar emberekkel viccelődik, az maradhat, az jó, az üdvös. Az maga a megtestesült haladó szekereken száguldó szólásszabadság. A Je suis Charlie. Több példa is bizonyítja, miért nem szabad mindennel viccelni.
Az egyik legérdekesebb Maksa Zoltán példája. Ő a Charlie-kampány után nem sokkal próbált viccelődni a gólyatáboros erőszakkal. Lényegében verbálisan és azonnali hatállyal meglincselték azok, akik pár hete még azt sulykolták, hogy mindennel lehet viccelni. A progresszív baloldal véleménycikkek százaiban támadta szerencsétlen humoristát, aki elhitte a “je suis Charlie” üzenetét. Maksa Zoltán gyakorlatilag a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy bizonyos dolgokkal a legkevésbé sem lehet viccelni.
Pócs János is hasonlóan érezheti most magát. Ő ugyanis a napokban megosztott egy olyan képet, amelyen egy székely malac pörzsölése során egy erdélyi társaság „ő volt a soros” feliratot okosított a röfire. Vicc volt? Vicc. Jó vicc? Talán nem annyira. De mégiscsak egy vicc.
Azonban a megélhetési rettegve-aláírók úgy döntöttek, hogy ilyennel márpedig nem csak, hogy ízléstelen, de teljesen elfogadhatatlan viccelni. Az örökaláírók fogalmaztak is gyorsan egy nyílt levelet, amelyben a megperzselt malac és a holokauszt közt húztak egy meglehetősen kacskaringós analógiát. Majd jól alá is írták. Szerintük ugyanis Pócs úr vicce antiszemita uszítás.
Ilyen mondatok vannak a levélkében, mutatom: “(…)leplezetlen antiszemita uszítás, amely a történelem legsötétebb korszakát idézi. Azt a korszakot, amely azzal kezdődött, hogy embereket fosztottak meg emberi jogaiktól, emberi méltóságuktól, majd emberi mivoltuktól: dehumanizálva őket – szóban, írásban és a legkülönfélébb ábrázolásokon – állatoknak, disznóknak, rágcsálóknak, férgeknek, parazita lényeknek nevezve és mutatva mindannyiukat. (…)”
Ezen a ponton itt azért beugrik egy bizonyos Kiss Tibor nevű muzsikus pár sora egy varangykirályról. Ha kedves olvasóim nem értesültek róla: a Quimby frontembere szavalt el egy meglehetősen obszcén verset Veiszer Alinda műsorában egy varangykirályról. A varangykirály természetesen Orbánt jelképezte. Mondhat bárki, bármit. Felesleges védeni a védhetetlen. Kiss Tibi is csak talányosan mosolygott, mikor a műsorvezetőnő rákérdezett.
Aztán eszembe jut még Dopeman rendkívül színvonalasra sikeredett rugdosós performansza. Pityinger művész úr egy Orbán Viktort ábrázoló kartonpapírból megálmodott szobrot rugdalt szorgalmasan. A liberális értelmiség persze az ilyen „dehumanizálások” (van ennél modorosabb szó a világon?) esetében néma csendbe burkolózik. Vagy csak nem jut el hozzájuk a hír. Nem tudom… Vagy próbálnak, forgatnak, koncerteznek, tanítanak, hakniznak. Mindenesetre ilyenkor borzasztóan elfoglaltak lehetnek és azért nem kezdik fogalmazni felháborodott nyílt leveleiket. Ezért is nem írják alá. Pedig imádnak aláírni.
Mondanám, hogy hagyjuk ezt a történetet is, ahogyan az előzőt, de borzasztóan elszomorító, hogy tanult, tájékozottnak hitt értelmiségiek ilyen levelekhez adják a nevüket. Mert túl azon, hogy Soros olyan palesztin szervezeteket támogat, melyek nem ismerik el Izrael államot; túl azon, hogy Soros áldásos tevékenysége miatt robbanásszerűen megugrott az antiszemitizmus Nyugat-Európában; túl azon, hogy minap például majd’ minden nagyvárosban muszlim bevándorlók tüntettek izraeli zászlót égetve, halált a zsidókra szlogent skandálva; túl azon, hogy ezek a tüntetők Svédországban megtámadtak egy zsinagógát; túl azon, hogy tömegével menekülnek a zsidók Párizsból; túl azon, hogy Magyarország kormánya mostanában pont azért ápol jó viszonyt az izraeli adminisztrációval, mert hasonlóképpen gondolkodnak a migrációról, jelesül, hogy a kerítés, és a határellenőrzés megvédi a zsidókat; szóval, hogy túl ezen a sok mindenen,
senki nem zsidózta Sorost. Soroson kívül. Pont Soros az, aki előhúzta az antiszemita kártyát. Soros az aki azt mondja minden interjújában, hogy őt zsidó származása miatt támadja Magyarország kormánya. Ő és az általa fizetett civil szervezetek, illetve újságírók azok, akik Soros zsidó származásáról beszélnek. Ők azok, akik ezzel a hazugsággal próbálják lejáratni, bemocskolni és hitelteleníteni a magyar bevándorláspolitikát.
Soros György Izrael állam egyik legnagyobb ellensége. Nem én mondom, hanem Izrael kormánya. Soros György azt a migrációt segíti vagyonával, civil szervezeteivel, alapítványaival, és médiájával, ami olyan milliókat telepítene Európába, akik gyűlölik a zsidókat, gyűlölik a zsidóságot. Az elmúlt hét eseményei is ezt bizonyították. Fogalmam sincs miért csinálja Soros György, amit csinál. De csinálja. És borzasztóan elkeserítő, hogy a magyarországi liberális értelmiség ilyen szinten tájékozatlan, és ilyen könnyen megvezethető Soros médiabirodalma által. Pedig csak néha el kellene olvasni egy-két máshol leközölt cikket, megnézni egy-két híradót.
Aki ma Magyarországon azt állítja, hogy a magyar kormány bevándorlás politikája, és a magyar kormány álltál vitt nemzeti konzultáció antiszemita lenne, az vagy tájékozatlan vagy aljas hazug propagandista.
Apáti Bence
The post Apáti Bence: Nem bírom megszokni a libsi kettős-mércét! appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
