Párizsban megtámadtak egy fiatal nőt a metróban: előbb egy fickó megpróbálta elrabolni a mobiltelefonját, később egy másiknak késsel fenyegetőzve sikerült megfosztania őt a nyakláncaitól. Mindez világos nappal történt, a nagyközönség teljes közönye mellett. Semmi különös, Nyugat-Európa nagyvárosaiban banális eset.
A reakciós média azonban ez alkalommal a szokásosnál nagyobb feneket kerített neki, mert az áldozat egy elég neves svájci hegedűsnő, aki a történtek hatására most sürgősen haza akar települni, pedig már igazán hozzászokhatott volna „a fények városa” árnyoldalaihoz is.
„Bevallom, hogy elveszítettem a hitemet az emberiségben. Egyáltalán nincs erőm, hogy elviseljem ezt a környező erőszakot. Párizsban ha ráköszönsz valakire, az illető támadásnak veszi. […] A nővéremmel megvannak az elkerülési stratégiáink. Öt és fél éve lakunk Párizsban. Este vigyázunk. Elkerülünk bizonyos negyedeket, az utcán lesütjük a szemünket. Gyakran bő felsőruhát viselünk. A telefonunkat sohasem tartjuk látható módon a kezünkben. Ott közlekedünk, ahol sokan vannak. Sohasem megyünk haza este egyedül, ha ittunk egy kicsit.” Csak a szokásos túlélési szabályok a nyugati multikulturális paradicsomok fehérszemélyei számára…
Nyíltan nem esik róla szó, elvégre a „politikai korrektség” kötelez, de csaknem biztosra vehető, hogy a hegedűsnő támadói nem az őshonos franciák, hanem a szíriai polgárháború elől Kongóból vagy Marokkóból elmenekült elektromérnökök, számítógép-programozók és agysebészek közül kerültek ki, akik a francia állam rendszerszintű rasszizmusa miatt nem kamatoztathatják kiemelkedő képességeiket tanult szakmájukban, és csakis a puszta túlélésük érdekében kénytelenek útonállásra vetemedni. Ha tudták volna, hogy ez az áldozatuk korábban nekik hegedült (szó szerint), akkor bizonyára kétszer is meggondolták volna, hogy kirabolják-e.
„Instagram-bejegyzésem után sok negatív, agresszív és gúnyos üzenetet kaptam” – panaszkodik hegedűsnőnk. Nyilvánvaló, hogy ezen a világon az akciók reakciókat váltanak ki, amit a modern nyugati nők csak ritkán képesek felfogni az agyukat a Hollywood & Facebook Inc. révén szaturáló kaotikus érzelemhullámzás miatt. Mindenesetre a vörös szőnyeg, amelyet a reakciós média a lábai elé gurít, gyorsan kompenzálja majd azt a traumát, amelyet a poszteurópai francia társadalom vadságához szokott járókelők apatikus közönye okozott nála. Mivel azonban a televíziós bétahímek részéről osztatlan figyelmet kapott az esete, ez végül meggyőzi róla, hogy még létezik a fehér férfiak biztonsági hálója, amely lehetővé teszi számára, hogy a történtekből mit sem okulva, változatlanul a korlátlan migráció hipergám imperatívuszáért kardoskodjon. „Mindazok, akik azt írták, hogy »koncertezett a migránsoknak, megérdemelte, hogy megtámadták«, tudják meg, hogy továbbra is személyes elkötelezettséget vállalok a migránsokért…”
Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján sem.
Nyugaton az aktuális társadalmi paradigma az, hogy a férfinak egyszerre kell a női elvárások spektrumának két végén lennie. A feminista mozi első 40 évéhez igazodva gyöngének és apatikusnak kell mutatkoznia, másrészt viszont olyannak, aki vállalja a kötelességeit és férfiként cselekszik, vagyis eljátssza a hagyományos férfiszerepet, amelyet ugyanakkor „társadalmi konstrukcióként” megbélyegez a feminista mozi új hulláma. Persze nem szabad betöltenie azt a helyet, amely hagyományosan azé a férfié, aki vállalja kötelességeit a patriarchátus rendjében. Ez azonban par definitionem lehetetlen: (elvileg) erős férfiak nem állnak (elvileg) gyönge nők szolgálatába. Vagy az egyik, vagy a másik. Innen ered az agresszív és domináns harmadik világbeli macsóknak és a nők ellen (is) tanúsított erőszakosságuknak kitett nyugat-európai nők egyre növekvő dilemmája. Ha a modern fehér nő öntudatos feministának tartja magát, akkor a fehér férfinak hallgatnia kell, és el kell fogadnia az országhatárok teljes megnyitását, hogy ne korlátozza semmi a nők hipergámiára való törekvését. Amikor azonban a helyzet katasztrofálissá válik, a fehér férfinak reagálnia kell a siránkozó nő felhívására, és meg kell oldania a problémákat, akár az élete kockáztatásával is. Ez egyébként árulkodó a nők kollektivizmus iránti zsigeri vonzódására nézve: „másoknak” („a társadalomnak”, vagyis a fehér férfiaknak) kell korrigálniuk a választásuk vagy a viselkedésük következményeit. Éppen az „erős és független”, tehát feminista nők az elsők, akik elutasítják a legcsekélyebb felelősséget is, amikor a problémák felmerülnek.
„De senki sem reagált, amikor megtámadtak” – lamentált hegedűsnőnk a bétahím fehérlovag-aspiránsok mikrofonjai előtt. Az ő fejében a férfiak védelme egy olyan kötelezettség, amelyet jogosan követel meg tőlük – a semmiért cserébe. Minden önkritika teljes hiánya, amely a feminista gondolkodás sajátja, vegytiszta formában nyilvánul meg nála, és el sem tudja képzelni, hogy a férfiak miért nem állnak magától értetődően a szolgálatára. A probléma az, hogy a „mérgező férfiasság” kipurgálása érdekében a feminista nők olyan intenzíven igyekeztek átnevelni a fehér férfiakat az óvoda óta arra, hogy nőként viselkedve kerüljék a frontális összetűzést, hogy végül a nők – általánosságban – kezdik egyre rosszabbul érezni magukat egy fajilag ellenséges környezetben, amilyenné a nyugati nagyvárosok váltak, ahol a fehér férfi többé már nem tölti be a védelmező funkcióját. Egy sokrasszú, feminista társadalomban, amelyben a nő ellenőrzi törvényesen a reprodukciós folyamatot az elejétől a végéig, és még inkább egy kozmopolita metropoliszban, amelyet névtelen egyének népesítenek be, akik semmit sem jelentenek egymásnak 30 másodperccel azután, hogy véletlenül összefutottak, semmi sem kötelez és semmi sem inspirál egy fehér férfit a nőkkel szemben. A természetes kollektív védelemhez léteznie kell egy tartósan szerveződött törzsnek, amelynek az önvédelmi reflexeit állandóan mozgósítja a túlélési ösztöne. A nemi szerepek komplementer volta az etnikai-törzsi rendszerben megtanítja mindenkinek saját helyét, jogait és kötelességeit a fajfenntartásért. Márpedig a feminizmus által restrukturált modern nyugati társadalmakban a nőknek csak jogaik vannak, a férfiaknak pedig csak kötelességeik. Legalábbis addig, amíg a fehér férfiak benne vannak a játékban.
(Folytatjuk)
Gazdag István – Demokrata
Forrás:betyarsereg.hu
Tovább a cikkre »
