Van az úgy, hogy a publicista úgy érzi, valamiféle zsákutcába jutott. Nem, ez nem alkotói válság. Inkább arról van szó, hogy bármerre néz, úgy érezheti, hogy Ray Bradbury valamelyik utópisztikus novellájába tévedt. Csak hát korunk történéseihez már a mester tolla se lenne eléggé fantáziadúsan vitriolos. Mert mostanában ami megtörténhet, az bizony meg is történik. A nyilvánvaló groteszket pedig lehetetlenség szavakkal leírni.***
Kezdve azzal, hogy George Floyd gyilkosát 22 és fél év fegyházra ítélték, folytatva azzal, hogy a holland csapatkapitány ultimátumban közölte, hogy amennyiben a csehek elleni vasárnapi mérkőzésen a Puskás Arénában rasszista kiabálásokat hall, a csapata lemegy a pályáról. És akkor még nem is mondtam, hogy az EB hivatalos támogatója nem ám egy sportmárka, hanem egy TikTok nevű kínai videómegosztó portál.
A nagy kedvencem persze toronymagasan az, hogy mostantól akár én is szülhetek. Speciel a császártól irtózom, szóval vagy természetes úton jön a babám világra, vagy sehogy! Emlékszem, mennyire valószínűtlenül komikusnak tűnt ez az Arnold Schwarzenegger főszereplésével bemutatott Junior című hollywoodi filmben, amikor a Bajor Tölgyet áldott állapotban láttuk. De ide citálhatnám akár Garas Dezső halhatatlan alkotását, a Legényanyát is. Bár igazából Éllné Gréta nénit kéne ide citálnom, aki évek hosszú során át próbálta a fejembe verni az anatómia rejtelmeit, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hogy vajon ő mit szólna ehhez? És milyen perspektívákat tudna elképzelni ezen a nyomvonalon haladva?
***
Tudom ám, mivel indult ez az egész! Mi több, nemcsak tudom, de tapasztaltam is! Mondhatni élő szemtanúja vagyok!
Az egész úgy történt, hogy az egyik este, olyan fél 10 magasságában Balassagyarmatról haladtam Szécsény felé azon az úton, amit az itteniek csak Balassagyarmat-Szécsény útvonalnak neveznek, amikor a Káprásoknál a kocsim előtt – majdnem ütközve velem – átrepült valami nagy és sötét. Hatalmas, terebélyes szárnyai mellé tömzsi, hordószerű test párosult. Ám mivel a vezetésre koncentráltam, na meg arra, hogy az ijedtségtől ne hajtsak az árokba, nem tudtam jól megfigyelni. Első felindulásomban bagolynak véltem
De már tudom, hogy nem az volt! Hanem egy disznó!
No persze nem akármilyen disznó! Hanem egy genetikailag sasból és sertésből klónozott, drónozott, drótozott DNS long drink. Hiszen korunkat – akár politikáról, akár művészetekről, akár bármiféle más közéleti dologról legyen szó – semmi nem jellemzi jobban, mint a „Fogd meg a söröm!” mentalitás. Hogy ez, vagy az lehetetlen? Hogy erre, vagy arra nem vagyok képes? Na, fogd meg a söröm! És már csinálja is!
„ When pigs fly!” – tartja az angol mondás. Azaz: „Majd ha a disznók repülnek!”. És baszom alássan, valaki megcsinálta! Csak azért, hogy onnantól bárki bármiféle agyament ötletet tető alá tudjon hozni, el tudjon érni, végre tudjon hajtani.
Tényleg nem nagyon van más magyarázat. Vagy, ha igen, az számomra elképzelhetetlenebb a sasdisznó kombónál. Mert, hogy az előző érához képest a XXI. század ennyire durván elmebeteg legyen, arra más tudományos teória nemigen létezik.
Esetleg még az, hogy a kollektív tudat stroke-ot kapott, és nyáladzó szájjal próbál elmondani nekünk valami nagyon fontosat, amit mi folyamatosan félreértelmezünk.
***
Na, jó, bevallom, a szüléshez való férfijog csak a második „kedvencem”. Az első a Drag Kidek megjelenése. Ők azok a 8-10, maximum 11 éves kisfiúk, akik mindenféle nyugati tévéshowkban tűnnek fel, mégpedig bálkirálynőnek, tündérhercegnének, lábas sellőnek, vagy tudom is én minek beöltözve a büszke szülőkkel oldalukon, hogy az épp esedékes showman első szava ez legyen hozzájuk: Amazing! Azaz csodálatos. Mármint… csodálatos, hogy 11 évesen fel meri vállani, hogy… komolyan mondom, nem tudom, hogy mit. Én 11 évesen azt se mertem felvállalni, hogy Kanyó Géza bácsi ablkakát én rúgtam be focilabdával, vagy, hogy Egon unokabátyámmal közösen gyújtottuk fel Pisti barátunk nagyapjának szénakazlát, amikor a tetejében cigiztünk (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!). Ez pontosan akkor volt, amikor állandóan csajoztunk, persze csak elméletben. És ha valamelyik lány szökőévben egyszer megfogta a kezünket, akkor az már annak a jele volt, hogy járunk. És ha ez mondjuk februárban történt, akkor onnantól már csak 3-4 hónapot kellett arra várni, hogy a dologból csók legyen, mert ugye a csókok elcsattanásának a hivatalos helye az osztálykirándulás volt.
Mi a baj velem? Vagy inkább… mi volt a baj velem? Miért voltam ilyen gyáva? Miért nem protestáltam valami igazán komoly dologért már 10 évesen, mint a mostaniak? Hogyhogy leszartam a klímakatasztrófát ózonlyukastul, ahelyett, hogy a legfiatalabb Nobel-díj-várományos címére aspiráltam volna?
***
Na, ezért van most az, hogy zsákutcába jutottam. Mert gyáva vagyok bátornak lenni, ahelyett, hogy bátran gyáváskodnék. Hogy én is, mint minden rendes ember, hirdessem az eltérő kultúra áldásait, az elfogadást, a toleranciát, és aki nem ért velem egyet, azt kardélre hányjam, de minimum letépjem a fejét és a nyakán keresztül a tüdejébe hányjak…
Remélem, csak a hőség az oka.
És hát ez is, ugye… Azt hittük, hogy támadás. És kikeltünk ellene.
Pedig lehet, hogy szó szerint kellett volna értenünk, hogy a június meleg hónap!
() VBT ()
Kiemelt kép: Monty Python’s Flying Circus
The post Amikor az ember írna, de nem megy… appeared first on VBT.
Forrás:vbt.pestisracok.hu
Tovább a cikkre »
