1942. augusztus 29-én, mindössze kilenc hónapi fejlesztőmunka után vetették be először harctéri körülmények között a leningrádi fronton a német Henschel cég félelmetes nehézpáncélosát, a Panzerkampfwagen VI. Tigert, közismert nevén a Tigrist.
A második világháború egyik leghíresebb és leghatékonyabb nehézpáncélosa szolgálatba lépésekor bármilyen szövetséges harckocsit képes volt megsemmisíteni, és az ellenséges páncéltörő lövegek számára szinte kilőhetetlen volt. A Tigris színre lépése lázas versenyt indított el a rettegett harctéri ragadozó leküzdésére alkalmas harceszközök kifejlesztése terén.
Hitler nem tűri tovább Németország megalázását, felrúgja a versailles-i rendszert
Németországot mint vesztes nagyhatalmat az 1919-es versailles-i békeszerződés mondhatni megfosztotta a hadseregétől. A párizsi békekonferencián a császári Német Birodalom jogutódjaként a diktátum jellegű békeszerződést aláíró weimari köztársaság képviselői kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a teljes német haderő létszáma nem haladhatja meg a 100 ezer főt a jövőben, és Németország nem tarthat hadrendben többek között harckocsikat, illetve páncélozott harcjárműveket sem.
Az 1920-as évek permanens és súlyos belpolitikai feszültségeiből hatalomba emelkedett Adolf Hitler, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 1933. január 30-án kancellárrá kinevezett elnöke, a versailles-i békeszerződés felmondását, Németország újrafegyverkezését, és a revánsot tette meg politikai programja egyik sarokkövének.
Paul von Hindenburg államelnök halála után az államfői hatalmat is magához ragadó Hitler vezér és kancellárként, 1935. március 9-én bejelentette, hogy a versailles-i béke rendelkezéseit érvénytelennek tekintve Németország önálló légierőt hoz létre, amit március 16-án az általános hadkötelezettség bevezetése követett. A Führer még ebben a hónapban kijelentette, hogy Németország 36 hadosztályból álló új hadsereget állít fel.
A Párizs környéki békerendszer igazságtalanságai miatt rossz lelkiismeretükkel küzdő francia és brit politikai vezetők semmit sem tettek a fenyegető német újrafegyverkezés ellen.
Enerváltan figyelték a demilitarizált Rajna-vidék 1936. márciusi visszacsatolását csakúgy, mint Németország fegyverkezési programjának, a négyéves tervnek ugyanebben az évben történt meghirdetését.
Megszületik a villámháborús hadászat, és fő eszköze a páncélos fegyvernem
Az 1936-ban elindított német fegyverkezési programnak olyan modern, a kor követelményeinek mindenben megfelelő haderő felállítása volt a célja, amely mind létszámát, mind pedig technikai felszereltségét tekintve eléri, sőt felülmúlja a fő nyugat-európai riválisok, a britek és a franciák hadseregét.
A versailles-i békeszerződés német leszerelést és haderő-korlátozást előíró rendelkezéseinek – sajátos paradoxonként – adódott egy óriási előnye a nemzetiszocialista Németország számára: teljesen új alapokon és új technika hadrendbe állításával kezdhetett hozzá hadereje, a Wehrmacht felfejlesztéséhez.
A grandiózus hadseregfejlesztési program nemcsak a legkorszerűbb haditechnikai eszközök kifejlesztésére és rendszerbe állítására volt jó, hanem lehetőséget adott új hadművészeti doktrínák megalkotására, és beiktatására a haderő kiképzési rendszerébe. A német katonai teoretikusok korán felismerték, hogy a jövő háborúja a gépek háborúja lesz.
Az első világháború egymásnak feszülő tömeghadseregei statikus és évekig elhúzódó lövészárok-hadviselésével szemben a német stratégák a „Blitzkrieg”, az ellenség ellenállását gyors, néhány hetes, vagy egy-két hónapos hadművelettel leküzdő villámháború koncepcióját tették meg az alapvetően támadó hadseregnek kiképzett Wehrmacht legfőbb hadászati metódusává. Ez a koncepció az összfegyvernemi egységek és magasabb egységek, a gyalogság, a tüzérség, és a páncélos erők, valamint a taktikai légierő egymással szorosan együttműködő kombinált bevetését irányozta elő.
A villámháborús stratégiában a páncélos haderőnem kulcsszerepet játszott. E támadó stratégia lényege az ellenséges vonalak áttörésére létrehozott csapatkoncentráció, az úgynevezett súlypontképzés.
A szárnyakon elhelyezett gyorsan mozgó páncélos alakulatok feladata volt az ellenséges arcvonal áttörése, majd az ellenség alakulatainak harapófogóba zárása, amelyet végül a két szárny között elhelyezett gyalogság támadása számolt fel. A páncélosok önálló fegyvernemként való alkalmazását német „találmánynak” tekinthetjük.
Achtung, Panzer!
Az 1930-as évek végén mind a brit, mind pedig a francia haderő komoly páncélos erőkkel rendelkezett, de ennek ellenére az 1940-es nyugat-európai villámháborúban csúfos vereséget szenvedtek el a Wehrmacht alakulataitól.
A vereség oka nem a páncélosok számában és technikai minőségében keresendő, hiszen a francia hadsereg egymagában több harckocsival rendelkezett, mint a német támadó haderő. A vereség hátterében tehát nem ez, hanem a rendkívül korszerű német taktika állt.
Amíg a franciák és az angolok páncélosaikat kizárólag a gyalogságot közvetlenül támogató fegyvereként használták, ezzel szemben a németek önálló egységekbe (zászlóaljakba, majd ezredekbe), illetve magasabb egységekbe (hadosztályokba és hadtestekbe, sőt a háború végén hadseregekbe) szervezve, önálló fegyvernemként vetették be.
(A németek kezdeti villámháborús sikereit látva, a szövetségesek is később ennek megfelelően szervezték át páncélos erőiket.) A modern páncélos hadviselés elméletét Heinz Guderian tábornok fektette le, akinek „Achtung – Panzer!” című, 1937-ben kiadott mérföldkőnek számító munkája több, máig érvényes ajánlást fogalmaz meg e fegyvernem alkalmazásával kapcsolatban.
Felszabadítják Európát a német harckocsik
A villámháborús doktrína eredményességét az 1939. szeptember 1-jén kitört német-lengyel, (majd Anglia és Franciaország két nappal későbbi hadüzenete után európaivá szélesülő) háború bizonyította be először. A Wehrmachtéval számbelileg nagyjából egyenlő és vitézül védekező lengyel hadsereget a modern német gépesített hadviselési taktika söpörte el, alig egy hónap alatt.
A lengyel csapatok bekerítésében és katlanba zárásában ugyanis a Wehrmacht páncélos alakulatai játszották a főszerepet.
A világ ekkor tanulta meg, hogy mit is jelent valójában a „Blitzkrieg”. Franciaország 1940 nyarán bekövetkezett vereségében Von Manstein tábornok merész elképzelése, az Ardennekből végrehajtott, és a Maginot-vonal megkerülését célzó Sarlóvágás-hadművelet eredetiségén kívül a rendkívül gyorsan előretörő páncélos ékek játszották a főszerepet. Guderian valamint Rommel tábornok páncélos hadosztályai a La Manche csatorna partjához szorították és bekerítették a visszavonuló brit, valamint francia egységeket.
Az önállóan operáló páncélos hadosztályok sorozatos taktikai sikerei a páncélos erők gyors ütemű fejlesztésére sarkallták a német hadvezetést.
A harci tapasztalatok bebizonyították a rádióval felszerelt és az ütközetben egymással szorosan együttműködő alakulatok hatékonyságát, ám azzal is szembesülni kellett, hogy a világháború kitörésekor hadrendben álló, és a német páncélos erők gerincét alkotó PzKpwf. II. és PzKpwf. III. típusok sem páncélvédettségben, sem pedig tűzerőben nem vehetik fel a versenyt a francia és brit nehézharckocsikkal szemben.
A német páncélos erők 1940 nyarán egyszerűen még nem rendelkeztek valódi nehézharckocsival.
Az ekkor szolgálatban álló legkorszerűbb, de a PzKpwf. Panzer –II és Panzer-III-hoz képest jóval kisebb számú harcjármű, a 75 mm-es KwK 37/24-es főlöveggel felszerelt, 22 tonnás Panzerkampfwagen Panzer-IV-es sokoldalú közepes tanknak, de nem nehézharckocsinak számított.
Megdöbbentő ellenfél bukkan fel a keleti fronton
Az átütő tűzerővel és komoly páncélvédettséggel rendelkező típus hiányával különösen 1941 nyarán, a Szovjetunió ellen indított Barbarossa hadművelet hónapjaiban szembesültek a német páncélos parancsnokok. A korszerűtlen T-26 típusú szovjet harckocsik leküzdése ugyan nem jelentett komoly nehézséget a keleti fronton 1941-ben harcba vetett német típusoknak, ám egy olyan szovjet harckocsi is felbukkant a harctereken, amely nagyon kellemetlen meglepetést okozott.
A hosszú csövű és nagy torkolati sebességű 76,2 mm-es F-34 harckocsiágyúval felszerelt, döntött homlokpáncélzattal és dinamikus menettulajdonságokkal rendelkező T-34-es az összes német tankot képes volt kilőni, és korántsem volt egyszerű a megsemmisítése. (A súlyos szovjet veszteségekben nem a technikai hiányosságok, hanem a németekéhez képest ekkor még csapnivaló vezetés, rossz taktika, a rádió hiánya és a gyenge kiképzési szint játszotta a főszerepet.) A Vörös Hadseregben 1941-ben a németekhez hasonló elvek szerint önálló egységekbe és magasabb egységekbe szervezve vetették be a páncélosokat.
A keleti fronton szerzett tapasztalatok még inkább sürgetővé tették egy brutális erejű és nagyon komoly páncélvédettségű, áttörési feladatok végrehajtására minden szempontból alkalmas nehézpáncélos szolgálatba állítását. Ezek az előzmények vezettek a Tigris színre lépéséhez.
Minden koncepciót megváltoztat a szovjet T-34 harckocsi
A német hadügyminisztérium 1940-ben a villámháborús tapasztalatok alapján írta ki az új nehézpáncélos fejlesztésére vonatkozó pályázatot, amelyre több német mamutcég, így többek között a Daimler – Benz, a MAN, a Porsche és a harckocsik gyártásában már tapasztaltnak mondható Henschel nyújtott be terveket, de csak dr. Karl Henschel és Ferdinand Porsche professzor vállalkozása kapott megbízást prototípusok elkészítésére.
Annak ellenére, hogy a projekt magas prioritást élvezett, a harctéri tapasztalatok alapján a hadügyminisztérium folyamatosan módosította az új páncélossal szemben támasztott követelményeket. Ebben komoly szerepet játszott egy 1941 októberében zsákmányolt szovjet T-34 harckocsi, amelyet a mérnökök alaposan megvizsgálhattak, és kipróbálhattak.
A teszteredmények hidegzuhanyként érték a szakembereket, mivel kiderült, hogy a szovjet harckocsi szinte minden paraméterében felülmúlja a hadrendben álló német típusokat.
A hadügyminisztérium a részletes inspekció eredményeként törölte az addigi kiírásokat, és teljesen új igénypontokat fogalmazott meg. A kifejlesztendő nehézharckocsinak ellent kellett tudni állnia az orosz páncéltörő fegyvereknek, legalább 100 mm-es frontpáncélzattal, és olyan harckocsi ágyúval kellett felszerelni, amely minimum 1500 méterről képes megsemmisíteni a T-34-et, illetve bármilyen más szovjet páncélost.
A harctéri szükségletek miatt rendkívül rövid határidőt tűztek ki a tervek és az első prototípus elkészítésére.
Végül a harckocsigyártásban már komoly tapasztalatokat szerzett Henschel maradt talpon a szupertank kifejlesztéséért vívott versenyben.
Születésnapi meglepetés Adolf Hitlernek
A Henschel mérnökei számára a minisztérium igényeinek mindenben megfelelő harckocsi ágyú okozta a legtöbb fejfájást. Arra nem maradt idő, hogy egy vadonatúj löveg kifejlesztésével kísérletezzenek, ezért a már hadrendben álló tüzérségi eszközök között igyekeztek felkutatni a megfelelő fegyvert, amelyet végül a 88 mm-es KwK 36 L/56, ismertebb nevén a Flak 18 légvédelmi lövegben találtak meg.
A kivételesen jó löveg páncélelhárító képességeit még a spanyol polgárháborúban fedezték fel, de a „sivatagi róka”, Erwin Rommel tábornagy ugyancsak rendkívül jó eredménnyel vetette be ezt az ágyút a brit harckocsik megsemmisítésére, az észak-afrikai hadszíntéren.
A különleges igények szerint továbbfejlesztett KwK 36 a második világháború leghatékonyabb és legbrutálisabb harckocsiágyúja lett.
Az alkalmazott lőszertől függően (repeszromboló vagy páncéltörő gránát) a 88-as torkolati sebessége elérte a 773 m/sec illetve 930 m/sec sebességet, amivel akár 2000 méternél távolabbról is képes volt átütni a T-34 döntött homlokpáncélzatát. E harckocsiágyú elméleti lőtávolsága 9000 méter volt, és ilyen nagy erejű, pusztító hatású páncélos löveggel akkoriban egyetlen más hadviselő fél sem rendelkezett.
A legnagyobb gondot az igen nagy méretű és rendkívül súlyos löveg beépítése jelentette.
A vastag páncélzat és a nehéz löveg együttesen jó pár tonnával megnövelte a harckocsi tömegét, ami az eredeti 45 tonnához képest így 56 tonnára hízott fel. A PzKpwf VI. jelölést kapott félelmetes páncélost alig kilenc hónappal a projekt elindítása után, 1942. április 30-án, Adolf Hitler 53. születésnapján mutattak be a Führernek, és a meghívott katonai vezetőknek.
Az ekkor már Tiger nevet viselő nehézpáncélos tesztbemutatója mély benyomást tett mind Hitlerre, mind pedig a páncélos fegyvernem főszemlélőjére, Heinz Guderian vezérezredesre. A Henschel ezzel szabad kezet kapott a sorozatgyártás előkészítésére.
Éles bevetésen először 1942. augusztus 29-én tesztelték a Tigrist, a Leningrád közeli ladogai fronton, minden várakozást felülmúló eredménnyel.
A Tigrissel olyan harckocsi született, amelyet a kor egyetlen más páncélosa sem volt képes szemből kilőni, viszont a Tigris valamennyiüket elpusztíthatta még a hatásos lőtávolságukon kívül.
Sajnos nem lett belőle sem csoda, sem pedig tömegfegyver
Rendkívüli páncélvédettsége és a brutális tűzereje ellenére a Tigris mégsem vált tömegfegyverré. A Tigris gyártásának a rendkívül drága előállítási költségek és az ugyancsak költséges, valamint bonyolult üzemeltetés szabott határt. Egy-egy ilyen nehézpáncélos előállítása 280 ezer birodalmi márkába került, ami a Panzer-IV árának több mint kétszerese, a Panzer-III-nak pedig közel háromszorosa volt. (A második világháború egyik legjobb harckocsijának tartott PzKpwf. V. Panther, azaz a Párduc harckocsi gyártása 117 ezer birodalmi márkát emésztett fel.)
A gyors és feszített fejlesztőmunkának több hátulütője is akadt.
Nem volt idő a rendkívül nehéz tömeg mozgatásához mindenben megfelelő erőforrás kifejlesztésére. A Tigris első sorozatait a Maybach HL 210 P45 jelű 642 lóerős V12 elrendezésű benzinmotorjával látták el, de a későbbi feljavított változat sem haladta meg a 697 lóerő teljesítményt, ami nem bizonyult elegendőnek az 56 tonnás monstrum hatékony mozgatásához. A motor csak 3000-es fordulaton biztosította a megfelelő teljesítményt, ami az erőforrás korai amortizációjához, gyakori meghibásodásokhoz vezetett, nem is beszélve a rendkívüli üzemanyag-fogyasztásról.
A páncélos később sem nőtte ki ezt a gyermekbetegségét.
A gyártási költségek csökkentése érdekében a Tigrist nem döntött, hanem függőleges homlokfallal építették.
Igaz, hogy a torony 120 illetve a homlokzat 100 mm vastag hegesztett acélpáncélja megfelelő védettséget biztosított, ám ugyanezt a védettséget döntött konstrukcióban vékonyabb páncélzattal is elérhették volna, jelentős súlyt megtakarítva ezzel.
A dupla átlapolt görgők pedig nem bírták az orosz front sártengerét. Mindezek ellenére ott, ahol a Tigris felbukkant, az ellenséges harckocsizóknak és gyalogosoknak összeszűkült a félelemtől a gyomra.
Nem volt ellenfele a csatatéren
A Tigrist tömegesen először az 1943. július 5-től kibontakozó kurszki csatában, a második világháború legnagyobb páncélos ütközetében vetették be. A PzKpwf. VI. megjárta az észak-afrikai, az olasz, és a szövetségesek 1944. június 6-i normandiai partra szállása után a nyugati frontot is, mindenhol rettegést keltve az ellenséges katonákban. A Tigris, noha a gyártását 1944-ben beszüntették, egészen a háború végéig harcban állt.
Részt vett Hitler utolsó nagy nyugati offenzívájában, az 1944. december 16-án megindított ardenneki áttörésben, valamint az összeomlás napjaiban, 1945 áprilisában a Harmadik Birodalom fővárosa, Berlin védelmében is. A Tigriseket önálló egységekbe, páncélos zászlóaljakba, illetve alegységekbe, harckocsi századokba szervezve vetették be.
A Tigris képzett személyzet kezében halálos fegyvernek bizonyult, még a háború utolsó hónapjaiban is. A második világháború leghíresebb német harckocsiparancsnoka, Michael Wittmann a keleti fronton összesen 88 szovjet páncélost lőtt ki, ám a normandiai partra szállás után nyugatra vezényelt harckocsizó még a korábbi eredményeit is felülmúlta Tigrisével. 1944. június 13-án a normandiai Villers Bocage falu közelében Wittmann a parancsnoksága alatt álló öt Tigrissel lesből megtámadta a 22. brit páncélos dandár felvonulóban lévő egységét.
Az alig negyedórás ütközetben a német harckocsiszakasz saját veszteség nélkül 29 brit Cromwell harckocsit és M4 Sherman Firefly páncélvadászt, illetve 30 féllánctalpas és más csapatszállító járművet semmisített meg, amelyből Wittmann Tigrise egymaga 13 ellenséges harckocsit és 12 féllánctalpas páncélozott csapatszállítót lőtt ki. Nem véletlen, hogy egy kanadai harckocsizó ekként jellemezte a második világháború legfélelmetesebb harckocsiját: „A Tigrisekben egyetlen jó volt, mégpedig az, hogy kevés volt belőlük.”
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
