Vannak napok, amikor egy kicsit közelebb hajolunk ahhoz, ami igazán emberré tesz minket. Ilyen nap április 11. is – a magyar költészet napja, József Attila születésnapja. Ez az ünnep nem csupán tiszteletadás a nagy költőink előtt, hanem lehetőség arra, hogy újra rácsodálkozzunk: milyen gazdag a magyar nyelv, és milyen mélyen tud hozzánk szólni egy-egy vers.
A költészet sokaknak csak tananyag vagy érettségi tétel. De aki egyszer úgy igazán megérintődött egy vers által, az tudja: a költészet több ennél. Egy jó vers úgy talál el, mint egy régi emlék vagy egy ismerős dallam – nem biztos, hogy érted, miért, de megmarad.
A magyar irodalom különösen gazdag ebben. A nyelv ritmusa, hajlékonysága és képisége páratlan eszközt ad a költők kezébe – és rajtuk keresztül nekünk is.
A vers lehet válasz, kérdés, tükör vagy társ. Lehet kapaszkodó, vagy egyszerűen csak egy szépen megfogalmazott gondolat, ami elkísér egy ideig.
A vers és az élet – egy-egy találkozás
Szabadság
A költészet sokszor akkor szólal meg igazán, amikor a hangunk elfogy. Petőfi Sándor sorai évszázadokkal később is ugyanúgy lüktetnek bennünk:
„Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!” (Nemzeti dal)
Ez nem csak történelmi dokumentum – ez élő erő. A vers a szabadság iránti vágy egyik legigazabb hangja, kortól függetlenül.
Szerelem
A szerelem sokarcú – lehet halk, lehet lángoló, lehet gyógyító és sebezhető. Radnóti Miklós így ír róla finom gyengédséggel:
„Ó, légy ma vendég, nézd, terítek, s a szókat csöndesen kimérem, mint vendégnek a háziasszony, ha már nagyon sötét az éjben.” (Tétova óda)
Itt a szeretet nem kiált, hanem figyel. Megosztja a csendet is.
Édesanya
József Attila „Mama” című versét talán mindenki ismeri – és mégis, újra és újra szíven üt:
„Már egy hete csak a mamára gondolok mindig meg-megállva…”
Nincs benne díszítés, nincs póz. Csak emlék, hiány és szeretet – pontosan úgy, ahogy az bennünk is élhet.
Bánat, gyász, veszteség
Pilinszky János verseiben gyakran a kimondhatatlan körvonalazódik. Az „Apokrif” talán az egyik legmélyebb példája ennek:
„…s ami fáj, az fáj, mint a szikla, megmozdíthatatlan.”
A vers nem ad feloldozást – de ott van, amikor kell. Mint egy csendes társ a sötétben.
Hit, áhítat, emelkedettség
Nemes Nagy Ágnes költészete gyakran a világ apró részleteiben találja meg az istenit:
„A világ mindenséget nézem, s már-már hiszek a csodában.” (A szomj)
Egy-egy ilyen sor emlékeztet: a vers nemcsak kérdez, de hinni is segít. A csodákban, a szavakban, magunkban.
Miért érdemes ma (is) verset olvasni?
Mert egy jó vers nem avítt vagy poros. Él. Lélegzik. Hozzánk szól – néha épp akkor, amikor nem is számítunk rá. A vers lassít, megállít, megérint. És talán egyetlen sor is elég, hogy elindítson bennünk valamit.
Április 11-én adjunk esélyt a költészetnek! Vegyük elő a régi kedvenceket, keressünk újakat, olvassunk el egy-egy verset hangosan, akár egymásnak. A vers akkor él igazán, ha kimondják.
Komjáthy Petőcz Andrea
Nyitókép: canva.com/körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
