„A kunok jövetele után harmadik esztendőre történt, hogy a besenyők Bulgárfehérvár felől átúsztattak a Száva folyón Buziás mezejére, és foglyot, prédát nem csekély számmal ragadoztak és hurcoltak el a maguk földjére. A király és a herceg árulás bűnét sütötték Bulgárfehérvárra, mivelhogy békességet színleltek, de önként engedték át a lator besenyőket Magyarország prédálására. Összeszedték tehát seregüket, és Szalánkeménnél gyülekeztek; ott tanácsot tartottak, és elhatározták, hogy az áruló Fehérvárt megszállás alá veszik és ostromolják.” Képes Krónika
Így kezdődött az 1071-es esztendő a Magyar Királyságban. A király még mindig az ifjú Salamon – András király fia – akire ott les a veszély, hogy az unokatestvérei Géza, László, és Lambert letaszítják a trónról. Az Árpádok legendás civakodása a hatalomért azonban csitulni látszik, ha közös ellenség tör az országra. Mint ahogy a fő forrásunk is említi három évvel vagyunk a kerlési vagy a cserhalmi ütközet után, amikor a király és a hercegek serege megsemmisítő vereséget mért a Biharig előretörő kun seregre. (Ez Szent László lányszabadító legendájának a kezdete.) Ám a hazánkat körülvevő úzok, besenyők, és kunok támadásának a veszélye még nem hárult el. Történelmünkben azt a kevésbé ismert fejezetet mutatom be, amikor a magyarok ostromolták Nándorfehérvárt.
A lángoló Singidunum 1071.
Egy teljes vármegye – Valkó – esett áldozatul a besenyők pusztításának, alighogy megindult a hosszú tél utáni olvadás 1071 tavaszán. Kozár főnök rabló csapatai már februárban gyülekezni kezdtek a gázlóknál. A Száván innen a magyar-bizánci határvidéken szinte túlélőket sem találtak a megérkező királyi csapatok. Akiket nem mészároltak le a támadók, azokat elhurcolták rabszolgáknak. Egy óriási dögtetem volt az egész ispánság. Salamon és a haditanácsa számára nem volt kétséges, hogy ez a támadás csak a hatalmas szomszéd a Bizánci Birodalom tudtával és engedélyével történhetett, hiszen a besenyők a császárság területén éltek hűbérességben. Vagy igazából azt is mondhatnánk, hogy a nomád népek a császárok fizetett zsoldosaik voltak.
Belgrád (magyarul annyi, mint Fehérvár, később Lándor vagy Nándorfehérvárnak nevezték), a régi római Singidunum, a Duna és a Száva összefolyásánál egy fennsíkon fekszik, amelynek északi része egy 125 méter magas meredek, várszerűleg megerődített hegyfokban végződik. A város attól délre terül el, amelyben akkor görögök és bolgárok laktak.
Bizanci császár ebben az időben VII. vagy Dukasz Mihály (1071–1078) volt, akinek Belgrád helytartója Niketasz dux vagy stratégosz, azzal volt megbízva, hogy őre legyen északon Turkia vagyis Magyarország felé a birodalomnak. Salamon célpontja Belgrád volt. Az e célra szánt erők Szalánkeménnél gyülekeztek s onnan elindulva a Száva mellett, annak balpartján a várral szemben ütöttek tábort. Nagyszámú hajóhaduk egy részének a Száván való átkelést kellett biztosítania, míg a fennmaradó rész a víz felőli oldalon fogta körül a várat. Niketasz vezérnek az első feladata az volt, hogy megakadályozza a magyar átkelést a folyón. Ezért a gyors naszádjai ellepték a vizet, és a korszak „szuperfegyvere” az olthatatlan görög tűz sok magyar hajót felgyújtott. De a sokaság legyűrte a görög flottát és a magyar csapatoknak sikerült ellepniük a túlpartot „pajzs mellé pajzsot vetve”.
Ez már a közelharc ideje volt. A dux-nak újra lépnie kellett. Gyors futárok útján értesítette a bajok okozóit a besenyőket, hogy a város támadás alatt áll, de a bő zsákmány reményében ne késlekedjenek elindulni, mert nem a király vagy a hercegek vezetik az ostromot, hanem csak a Gutkeled nembeli Vid ispán és Bács megyei fegyveresek állnak a falak alatt. Kozár vezér rögtön ugrott, de mielőtt elérhette volna a magyar tábort a Zákony nembeli Iván vezette soproni dandár lesből támadva szétverte a besenyőket. A magyar sereg alig ejtett foglyokat…
Másnap a király és a hercegek egy a városhoz közel fekvő dombon, úgy, hogy a védők jól láthassák őket, foglaltak helyet. Ide rendelték maguk elé reggeltől délestig a besenyő foglyokat, az elesettek levágott fejeit, az elfoglalt lovakat, takarókat és egyéb zsákmányt. Ezt azért tették, hogy ez a látvány kishitűvé tegye a vár és város védőit. De mind ez nem rettenté meg Niketaszt s így a vár rendszeres ostromához kellett fogni, vagyis azokhoz a primitív, még az ókoriakhoz hasonló eszközökhöz folyamodni, amelyeket akkori időben ilyenkor Európa szerte alkalmaztak.
A Bécsi Képes Krónika szavai szerint „a király és a hercegek kiszemelve az alkalmas helyeket, megparancsolták az ácsoknak: építsenek 8 fatornyot, kétszer oly magasat, mint a vár fala, hogy onnét a város közepébe lehessen köveket és nyilakat vetni. A tornyok bejárata elé hosszú sövényfonadékot, úgynevezett ellenzőket készítettek, a tornyok közé pedig ugyancsak 8 faltörő gépet, faltörő kost építettek, amelyek néhány helyen tövig lerombolták a falakat. „De a várost még sem lehetett bevenni, mert a görögök, akiknek soraiban nemcsak bolgárok, hanem zsoldba fogadott szaracénok, vagyis arab és török zsoldosok is harcoltak, akiket a magyarok „szerecsenek“-nek neveztek, nem elégedtek meg a tiszta védelemmel, hanem gyakori ellentámadásokat, kirohanásokat is intéztek. Ezeknek visszaverésében különösen Bátor Opos, György és Bors vitézek tüntették ki magukat. Már két hónapig folyt a sikertelen küzdelem, amidőn végre az ostrom harmadik havának egy éjjelén egy bátor szívű magyar leány, – kár, hogy a krónika nem örökítette meg nevét – akit már régóta fogolyként őriztek Belgrádban, azt bosszútól lihegő kebellel felgyújtá. A dühöngő keleti szél csakhamar lángba borította a várost, mire a magyarok az ennek révén támadt zavart felhasználva, a tört réseken át benyomúltak és a védők legnagyobb részét felkoncolták. Niketasz hadának maradványaival a várba vonult vissza. Másnap, mikorára a tűz elaludt, a magyarok felkutatták a görögök vermeit és pincéit s azokban tömérdek aranyat, ezüstöt, drágakövet, fényes gyöngyöt és egyéb értékes holmit találtak. Niketasz látván, hogy a várat úgysem védheti sokáig, szabad elvonulás feltétele mellett késznek nyilatkozott annak átadására. Ez a feltétel Géza közbenjárására elfogadtatván, a király és a hercegek kezüket adták, hogy a védőknek nem lesz bántódásuk. A kivonulás után Niketasz csapatával együtt egyenesen Gézának, ennek a „jó és kegyesszívű“ hercegnek védelme alá helyezte magát; ellenben a keményebb természetű király elé, aki mint tudva volt, a besenyők betörése következtében megkárosított, sértett, büszke Vid befolyása alatt állott, csak kevesen járultak. Ez a tizenkilenc éves Salamont szörnyen bántotta.
A magyar had nyugat felé vonult vissza, ahol Vid ispán bácsi birtokán győzelmi lakomát ültek, de az osztozkodás folyamán kisebb vita támadt a felek között… ”
Forrás:
Vitéz Miklós: Magyar Királyok és Uralkodók 4. rész Salamon, I. Géza és I. László
Képes Krónika
Karczag György: Idegen páncélban
(Nyitray György – Puskaporos szaru – Szent Korona Rádió)
Forrás:szentkoronaradio.com
Tovább a cikkre »
