Színházba járó ember számára Bajkó Lászlót nem kell bemutatni. „Bajcsival”, a Háromszék Táncegyüttes, majd az M Studio művészével városon kívül, nem akármilyen természeti környezetben beszélgetünk.
– Ha jól tudom, a te pályád tulajdonképpen a katonaság elől való menekülésnek köszönhető. – Igen. A szülővárosomban, Brassóban kedveltem meg, és kezdtem gyakorolni a néptáncot, majd amikor tizenkilenc éves koromban megjött a behívó, gyorsan elmenekültem Csíkszeredába, ahol lehetőséget kaptam a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél táncolni. Beiratkoztam egy esti iskolába, ahová nem jártam, csak próbáltam ezzel is kitolni a katonaságot. Sokat kellett ingáznom, volt olyan, hogy több időt töltöttem vonaton, mint a táncteremben. Nagyon fárasztó volt, így amikor lehetőség adódott, leszerződtem Sepsiszentgyörgyre a Háromszék Táncegyütteshez. A katonaságot amúgy nem úsztam meg, három év után csak be kellett rukkolni. Nem akartam tovább tologatni, mert az idő telt, és később lelkileg nehezebb lett volna. Utána visszatértem, de mivel mindig többet és többet akartam tanulni, kipróbálni, és talán mert egy folytonos – másoknak és magamnak való – megfelelési kényszer hajtott, egy idő után mindenhonnan elmozdultam. Udvarhelyre szerződtem, de két év után onnan is továbbmentem, mert hívtak a Figurához Gyergyóba, és ezt a lehetőséget sem szerettem volna kihagyni. Az volt a tervük, hogy minden évadban bemutatnak egy mozgáselőadást, és ezeknél számítottak rám. De végül mindenbe „bevettek”.
– Prózai előadásokban hogyan boldogultál, hogyan érezted magad? – Az elején furcsán. Bizonytalan voltam, féltem is tőlük. De állandóan kérdezgettem a színész kollégákat, nagyon kedves, fiatal csapat volt, sokat segítettek, legtöbbször inkább biztattak. Tibke is (Szabó Tibor András, a Figura akkori igazgatója – szerk. megj.) nagyon sokat segített.
– Azóta itt Szentgyörgyön is már több prózai szerepben voltál látható. Mikor, hogyan kerültél újra ide? – Három év után jöttem vissza, amikor a Háromszék Táncegyüttes keretében elindult egy mozgásszínházcsapat. Tulajdonképpen akkor született meg a mostani M Studio. Ebben az együttesben nem volt hely, de bedolgoztam egy-egy előadásukba, majd egyre több munkára hívtak, és amikor már kezdtek sűrűsödni a felhők a fejem fölött, lehetőség adódott átigazolni. Nem is bírtam volna már tovább mindkettőt folytatni, nagyon megterhelő volt.
– Nem bántad, hogy feladod a néptáncot? – Egy kicsit igen, de nagyon kíváncsi voltam erre a másfajta világra is. Már nem bánom, mert megszerettem, csak hát lemondással járt. Most már csak ezt csinálom.
– Az M. Studióban több prózai előadás is született, amelyekben játszottál, a Tamási Áron Színházhoz nem hívtak dolgozni? – De igen, Zakariás Zalán kiosztott több epizódszerepre. A Barátom Harvey című darabot például nagyon szerettem.
– Azt jelenti, már nem félsz a prózai szerepektől. Ha még hívnának, mennél? – Igen, örömmel. Már nem rettegek.
– Bár sok a munkád, a szakmádon kívül mással is foglalkozol, arról nem is beszélve, hogy három gyönyörű gyermek odaadó édesapja vagy. Akárhányszor találkoztam veled eddig a városban mindig körülötted voltak. Mégis van időd egyébre is. Mi is az? – Még Gyergyóban bekerült az életembe az úgymond lovas ágazat. Összeverődött egy lovas, íjász-harcot gyakorló, nagyon jó csapat. Hagyományőrző egyesületként próbálgattunk bemutatókat tartani, majd amikor egyre több helyre hívtak, építettünk kalákában közös erővel egy jurtát. Vittük magunkkal a középkori fesztiválokra, abban aludtunk. A bemutatóinkat mindig az Ázsiában még most is létező áldozattal, a köberével zártuk. Ilyenkor feláldoznak egy birkát, levágják a fejét, és a tetemmel dobálóznak. Ez egy fajta lovas foci.
– Kicsit morbid… – Persze mi ezt csak szimuláltuk, nem volt áldozat, szalmával kitömött báránybundát használtunk – tulajdonképpen színház volt ez is. Igazából ott, amikor napokig a jurtában laktunk, kezdett bennem csírázni a vágy, az álom, hogyha egyszer majd anyagilag megengedhetem, lesz egy nagyobb jurtám, ahol táncházakat és különböző, ilyen-olyan vásári programokat, kézműves rendezvényeket tudok szervezni.
– Ebből mi valósult meg? – Az elején csak álmodozás volt, majd félre is került. Aztán pár évvel ezelőtt adódott egy pályázati lehetőség a Kereskedelmi Kamarán keresztül, ahol induló cégeket támogattak. Nekiálltam és megírtam a pályázatot, igazából nem reméltem, hogy sikeres lesz, mert sosem foglalkoztam ilyesmivel. De nyertes lett, és elindult a projekt, vásároltam egy utánfutót és öt jurtát, amelyeket rendezvényekre lehet kibérelni. Sajnos közbejött a járvány, így tulajdonképpen az idén kezdtünk beindulni.
– Neked ebben hol tart a régi álmod? – Egyelőre ez most pénzgyűjtögetés, üzlet, de a végső cél egy lovastanya kialakítása jurtákkal, saját területen. Ez többéves terv, és a befektetés további pályázatot is igényel. Nem egyik napról a másikra megvalósítható álom, de nem adom fel. Nekem a természetközeliség régről fontos. A művészi munkából sosem volt annyi pénzem, hogy nyaralni járjak, ezért odaszegődtem nyári lovas kirándulásokhoz. Tulajdonképpen a lovakat rendeztem, de ezt soha nem valami szolgamunkának éreztem, mert a szívem egyik csücske a ló, a másik az erdő, mező. A munkámhoz is a természet energiáiból töltődöm fel. Amikor csak tudok, kimenekülök a városból.
– És ha annak idején a katonaságtól menekülve nem erre a pályára kerülsz, mi lett volna? – Nem voltak konkrét elképzeléseim. Én mindig álmodoztam, és amikor valamiért valahonnan menekültem, valamibe belefutottam, ami az elején, ha nem is ígérkezett jónak, egyszer csak jóra fordult. Minden rosszban megvan a haszon, a jó, és ha az ember ezt nem is látja meg, úgyis megkapja azt.
– Azt jelenti, hogy idáig megvalósultak az álmaid? Elégedett vagy? – Nagyjából igen.
– Van még valami, amit ezeken kívül csináltál, csinálsz? – Amikor rám szakad a szabadidő, az olyan, mint amikor leereszkedik a lufi, és én nem tudok tétlenül ülni. Ezért egy pár nyáron át jártam kályhát, kemencét rakni is. Tulajdonképpen nyaraltam, de közben megtanultam egy másik szakmát. Az udvarhelyi évek alatt táncoktatással is foglalkoztam. Oroszhegyen például én kezdtem táncot tanítani, azóta ott már tánctáborokat is tartanak. Két év múlva szeretnék leszállni a színpadról, nyugdíjba vonulni, addig próbálom megtalálni a lehetőségeket a további tanításra. Szeretnék még én is tanulni, mindig az olyan emberek társaságát kerestem, akiktől tanulhatok. És sokat tanulok a természettől, a lovaktól is. Az állatok is képesek tanítgatni, kapcsolatot kialakítani. Nekem nehéz a kapcsolatok kialakítása, visszahúzódó ember vagyok. De ha közelednek felém, ha érzem a jeleket, én is megnyílok. Ha nem, háttérben maradok. – Kívánom, hogy az álmaid továbbra is megvalósuljanak!
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
