A középkori ember gyakran vette magát körül állatokkal. A kutya és a macska a család része volt, de ezeket az állatokat általában nem kedvtelésből, hanem egy meghatározott célból tartották. A kutyáknak a vadászatokon és a házőrzésben volt fontos szerepük, a macskák dolga pedig elsősorban a ház körül ólálkodó egerek és egyéb rágcsálók levadászása volt. Azonban gyakran megesett, hogy, a gazda és a háziállat között kialakult kapcsolatok túlnőttek a rideg pragmatizmuson, és az állat házi kedvenccé is változhatott.
A középkori ember és háziállatai közötti kapcsolatokat kutató Kathleen Walker-Meikle „Medieval Pets” (Középkori házi kedvencek) című munkájában egy sor példát hoz arra, hogy a késő középkorban a hasznosságra törekvő állattartó, végül szerető gazdivá vált, aki társként tekintett a ház körül élő teremtményekre.
Az olasz költő Francesco Petrarca például odáig volt a kutyákért, és egy ebet, amelyet abban a házban hagytak, amelyben a művész egy ideig lakott, még örökbe is fogadott. A reneszánsz híresség, Mantua városának kormányzója, Isabella d’Este (1474 – 1539) is kedvelte az állatokat. Isabella rengeteg macskát tartott, amelyek közül egy Martino nevezetű kandúrt szorosabban a szívébe zárhatott, ugyanis amikor a macska 1510-ben elpusztult, gazdája rendes temetést szervezett az állatnak, akinek lelki üdvéért a pap még egy imát is elmondott a szeretett macska sírja mellett.
A kedvtelésből tartott állatok tartása a középkori forrásokban gyakorta komolytalan tevékenységként jelenik meg. A szerzők kihangsúlyozzák, hogy az embereknek tartózkodniuk kellene az ilyenfajta viselkedéstől. Az egyházi elöljárók által készített iratokban gyakran megemlítik, hogy a szerzetesek, de különösen az apácák, kutyákat, macskákat, és madarakat tartanak. Bár nem tiltották birtoklásukat, nyomatékkal megkérték az érintetteket, hogy kevés állattal vegyék körbe magukat, és lehetőleg ne vigyék be házi kedvenceiket a templomba. Egy remetenőknek szóló kéziratban (Ancrene Wisse) a következőket olvashatjuk:
„Kedves nővéreim! Ha nincs olthatatlan szükségetek rá, tartózkodjatok az állattartástól, kivéve ha macskáról van szó. (…) Ha valaki elengedhetetlen vágyat érez arra, hogy állatot tartson annak gondoskodnia kell róla, hogy az állat ne zavarjon senkit, és ne ártson senkinek (…).”
Háziasszony macskával egy 14. századi illusztráción (kép forrása: Wikimedia Commons)
A 13. századi tudós, polihisztor skolasztikus filozófus Albertus Magnus „Az állatokról” című művében számos teremtmény jellegzetességét taglalja és rengeteg hasznos tanácsot ad a tartásukkal kapcsolatban is. Magnus szerint a kutyákat nem szabad az ebédlőasztalnál etetni, és állandóan kényeztetni, mert az eb elveszíti házőrző képességét. Magnus megjegyzi, hogy az elkényeztetett kutya „egyik szemével az ajtót figyeli, a másikkal viszont gazdája adakozó kezét lesi”.
A macskákkal Albertus Magnus sokkal engedékenyebb: a macska „szereti, ha az emberi kezek megcirógatják, és amúgy elég játékos, főleg amikor még fiatal”. A tudós azt javasolja a macskatartóknak, hogy nyírják meg kedvencük füleit, mert így elkerülhetik, hogy az éjszakai harmat az állat fülkagylóiba jusson. Albertus Magnus egyéb fura tanácsokkal is szolgál: a macskák „elvesztik merészségüket” ha gazdájuk levágja a bajuszukat.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
