Bár az izlandiak nem kértek belőle, a britek a második világháborúban megszállták Izlandot, amely egészen paradox módon elősegítette a sziget különválását Dániától. Izland egy népszavazást követően, 1944. június 17-én vált független országgá.
Izlandra 870 körül érkeztek az első viking telepesek Norvégia területéről. A sziget a 10. század elejétől szabadállamként funkcionált, amelynek törvényeit az Alþinginek vagy Althingnek nevezett népgyűlés hozta, amelyen minden szabad izlandi részt vehetett. A törvényeknek végrehajtó hatalom híján a helyi lakosok szereztek érvényt.
A norvég uralom a 13. század második felében kezdődött. A szigetlakók adót fizettek a norvég uralkodónak, aki cserébe kedvező kereskedelmi szerződéseket biztosított számukra, az Althing pedig tovább működhetett. Az újabb korszakváltás 1387-ban következett be, amikor a norvég trónt I. Margit dán királynő foglalta el. Izland története ettől az időponttól több száz évre összefonódott Dániával.
Izland 1874-ben részleges önrendelkezést kapott Dániától, majd 1918-ban az uniós törvénnyel perszonálunióra lépett a Dán Királysággal, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az Izlandi Királyság a belügyekben teljes függetlenséget kapott, a had- és a külügyek irányítása viszont a Dán Királyság hatáskörében maradt. A közös király által összefogott uniót a törvény szerint 25 év múlva felül lehetett vizsgálni. A sziget függetlenségének kérdése tehát az emberiség történelmének legnagyobb világégésének kellős közepére esett.
A második világháború kapcsán legtöbbünknek az európai és a csendes-óceáni hadszíntér emberek százezreinek halálát okozó ütközetei rémlenek fel. A kontinensünk határain túl fekvő Izlandról nem az emberiség történetének apokaliptikus méretű háborúja jut eszünkbe, pedig az Atlanti-óceán északi részén fekvő sziget geostratégiailag igen jelentős volt: Izland mind a német, mind a brit katonai stratégák figyelmét felkeltette. Európa legkisebb népsűrűségű országa közelében ugyanis fontos hajózási útvonalak futottak, amelyeken keresztül az amerikai hajókaravánok hadianyaggal látták el Nagy-Britanniát, majd később a Szovjetuniót is.
Miután a németek 1940 tavaszán elfoglalták Dániát és Norvégiát, Izland elérhető közelségbe került Hitler hadigépezete számára. Erich Raeder admirális egy Izland lerohanásáról szóló haditervet is átnyújtott a Führernek, amelynek sikeres végrehajtásának köszönhetően a németek megszerezhették volna a Franciaországba és Nagy-Britanniába irányuló tengeri kereskedelmi utak feletti irányítást, és az ott állomásozó repülőgépeikkel és hadihajóikkal hatékony blokád alá vonhatták volna a két országot is. Hitler viszont először egyezkedni akart a britekkel, majd egy ellenük indított, számára sikertelenül záruló légiháború mellett döntött, végül tekintete a Szovjetunió végtelen vidékei felé siklott, és nem adott parancsot az Izland elleni invázióra.
A britek viszont léptek. Izland lerohanásának kérdése a brit miniszterelnök, Winston Churchill számára kissé kínos volt, mivel a szigetország kinyilvánította függetlenségét, és ahhoz az anyaország, Dánia németek általi lerohanása után is ragaszkodott. Nagy-Britannia azt szerette volna, ha hadihajói használhatnák az izlandi kikötőket, de a tervezettől az izlandi kormány kategorikusan elzárkózott.
Versenyfutás a Brit Királyi Haditengerészet szervezésében
1940. május 10-én, amikor Németország megtámadta Franciaországot, a britek is lerohanták Izlandot. A fővárosban, Reykjavíkban a helyzet pattanásig feszült. A partra szálló több száz brit katonával 60 rendőr és 300 tartalékos katona nézett farkasszemet, no meg a rengeteg civil, akik kíváncsian várták a fejleményeket. Az invázió végül vérontás nélkül zajlott le, lövések akkor sem dördültek, amikor egy helyi lakos elragadta egy brit katona puskáját, és annak csövébe cigarettát tömve visszadobta azt gazdájának, azzal a jótanáccsal, hogy máskor jobban vigyázzon a fegyverére.
Az izlandi kormány természetesen tiltakozott az ország függetlenségének megsértése miatt, erre válaszul London kárpótlást, kedvező kereskedelmi egyezményeket, és egy ígéretet adott az izlandiaknak, miszerint az angol csapatok a háború végén elhagyják a szigetet. Churchill azzal próbálta megnyugtatni a vikingek utódait, hogy ha a németek megszállták volna hazájukat, akkor a brit haderőnek vissza kellett volna foglalnia azt, amely mérhetetlen anyagi és emberi veszteségeket okozott volna az ottlakóknak. A britek azonban csak egy évig maradtak, 1941 nyarán a sziget felügyeletét ugyanis az Egyesült Államok vette át tőlük, és egységeik a háború végéig, 1945-ig ott is maradtak, hogy 1951-ben, a hidegháború idején újra visszatérjenek oda.
A megszállás éveit az izlandiak csak „áldott háborúként” emlegetik, mivel az ott állomásozó amerikai katonák számára a szigeten rengeteg út, híd és kórház épült, ami jól fizetett munkákkal látta el a megszállókkal együttműködő helyieket.
Ebben a hangulatban érte a szigetlakókat a Dániával való unió megújításának kérdése. A népszavazás 1944 májusában, 98,4 százalékos részvételi aránnyal zajlott. A szavazók több mint 98 százaléka Izland függetlensége mellett voksolt. Bár dán részről többen kifogásolták a függetlenségi népszavazást, arra hivatkozva, hogy Dánia a szavazás idején német megszállás alatt volt, így esélye sem volt, hogy újratárgyalja az unióról szóló törvényt, a helyzeten nem tudtak változtatni. Izland 1944. június 17-én függetlenné vált a Dán Királyságtól és a perszonálunió feltámasztásáról már nem akart tárgyalni Dániával, annak felszabadulása után sem.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
