Szociológiai, kultúrtörténeti és művészettörténeti szempontból is fontos vallomásokat, mélyinterjúkat tartalmaz Szaszák Györgynek a legújabb, 327 oldalas publicisztikai kötete, mely Akiket Kassa megérintett címen a múlt év végén a pozsonyi Madách Egyesület jelentette meg, Csanda Gábor felelős kiadó és szerkesztő gondozásában, Szászi Zoltán író-költő előszavával és Orémus Zoltán kassai református lelkész-esperes utószavával. A könyv már több könyvesboltban elérhető, de könyvbemutatót eddig még nem tarthattak, mert a Covid-járvány miatt erre nem kerülhetett sor. Mivel kíváncsiak vagyunk ere a könyvre és magára a szerzőre – egykori kollegánkra is – most mi kérdezzük őt.
A könyved hátlapján egyebek mellett ezt írod: „Mivel 50 éve magyar publicistaként élek Kassán – hol az Új Szó, a Pátria Rádió, a Magyar Távirati Iroda, a Szlovák Televízió magyar szerkesztőségének, valamint a Duna Televíziónak külső munkatársaként és az amikassa.sk hírportál szerkesztőjeként-, ezért a szeretett városomról szóló ötödik könyvemben – talán már afféle összegzésként is – 100 érdekes témát ajánlok most a figyelmükbe.“ Nos, mielőtt a száz témáról kérdeznélek, először is arra lennék kíváncsi, hogy te annakidején miként jutottál el az újságíráshoz?
Az első érintés öt éves koromban Stószon ért. Anyai nagyanyám hozott el ide, ahol egy hetet töltöttünk Mari néninél, a legjobb barátnőjénél. Az egyik délután vele mentünk várni a falu feletti dombokról haza érkező kecskenyájat. Itt, ekkor nyílt ki a szemközti házon az ablak, és egy ember kezdett nekünk integetni, akivel mielőtt szóba elegyedtek volna, Mari néni oda súgta nagyanyámnak, hogy: „Ő az író – Fábry“. Ez a név bennem akkor azért maradt meg, mert az előző este Mari néni egy öntött fém kalamárist ajándékozott a nagyanyámnak: „Ezt még az anyám kapta Fábryéktól, mert ő volt a dajkája. Ebbe mártogasd a tollat, ha majd levelet írsz a húgodnak Kanadába!“- mondta neki. Nos, az én életemben az első élő író, akit láttam az Fábry Zoltán volt. Egy évvel később, mikor írni tanultam, a tollszár pennáját még én is abba a tintatartóba mártogattam, amibe alighanem Fábry is. Mert mi 1958-ban Alsóláncon az iskolában még így kezdtük az írást. Fábry Zoltánnal sajnos az életében többször már nem találkoztam, de a sors úgy hozta, hogy hozzám került néhány ismeretlen levele, amit 1945-ben írt egy szlovák segítőjének, akkor amikor magyarul nem szólalhatott meg. Természetesen ezeket a leveleket – és azokat is, amiket 1922-ben egy ungvári lánynak, Könye Gizellának írt – közzé teszem ebben a könyvemben. Hogy újságíró lettem, ezt viszont Batta Györgynek köszönhetem, aki hetedik osztályos koromban a buzitai alapiskolában tanította nekünk a magyar nyelvet, és nem úgy, mint mások. Mikor a tőmondatok volt a téma, ő például nem a falukban ismert mondatot: A kutya ugat- vagy a Macska nyávog írta fel a táblára, hanem azt, hogy: A miniszter csuklik. Nekem ez nagyon tetszett! Ekkor jelent meg az első verseskötete is Virágot nyit a puskacső címen, aminek hatása alatt én verset írtam hozzá. Ő volt az, aki Rügyek címen diáklapot is indított iskolánkban, arra ösztönözve minket, hogy próbáljunk meg újságot írni. Később mikor gimnazista lettem Kassán, az ő és a Fábry hatására hoztam létre a Vox Juventutis elnevezésű diáklapot. Ezt már én szerkesztettem és közben az Új Szóba is küldözgettem tudósításokat.
Ha jól számolom, ez már 1969-ben lehetett…
Igen, 1969 szeptemberében kerültem fel Kassára. A gimnáziumunk mellett is élesre töltött csövekkel ekkor még ott álltak az orosz tankok. Hogy nagy baj van erre mi a diákok igazából csak akkor döbbentünk rá, amikor a tanáraink olaszországi kirándulásáról az osztályfőnökünk, Demecs László nem jött haza. Remek magyar tanár volt – soha nem felejtem el, hogy a szimbolizmust tanulva Ady Endre Fekete zongorájáról, annak szimbolikus jelentéséről milyen vitára késztetett minket – és e mellett ő a Magyar Ifjúsági Szövetség országos alelnöke is volt Csehszlovákiában. Világlátása, politikai meggyőződése miatt tudta, hogy itthon ellehetetlenítették volna, ezért disszidált. Egy ideig később a világhírű francia Sorbonne Egyetemen is tanított. Távozása után itthon a Magyar Ifjúsági Szövetséget az iskolánkon is megszüntették, helyette Kovácsné – az orosz szakos új osztályfőnökünk, az iskola igazgatóhelyettese, aki orosz tolmácsként a Varsói Szerződés létrehozásánál is jelen volt már – iskolánkban megalakította a Lenini Ifjúsági Szövetséget, aminek kötelezően mindannyian tagjai kellett, hogy legyünk. Mindez már az úgynevezett konszolidáció jegyében történt. Nekem szerencsém volt vele, annak ellenére, hogy a Miatyánk szövegére építve könyörgő verset írtam a Teremtőhöz, hogy teremtsen meleget az iskolánkban, amit ki is függesztettem a faliújságra. Talán ez a problémaérzékelő, megoldást sürgető magatartásom késztette arra, hogy valamelyik konferencián Lőrincz Gyulával, az Új Szó akkori főszerkesztőjével találkozva elintézte, hogy felvegyenek engem újságírónak. Nekem az érettségi vizsga előtt csak ennyit mondott: „ Beszéltem Lőrincz Gyulával, felvesznek az Új Szó kassai szerkesztőjének. Add be a jelentkezésedet! Újságíró akarsz lenni, vagy nem?!“Persze, hogy az akartam lenni, de ennek a szüleim azért nem örültek. Az egyetlen magyar napilapot ugye a CSKP adta ki. A szüleim meg nagy gazdák voltak. A szocialista rendszerben elvették a földjüket, a földműves szövetkezetbe kényszerítették őket. Apámból később ugyan agronómus lett, de a pártba nem lépett be, hiába próbálták erre rávenni.
Engem is a református hitélet szerint neveltek. Istenhitem nem is ingott meg soha.
Az újságírói pályád tehát 1971-ben, az Új Szó kassai fiókszerkesztőségében indult. Kik dolgoztatok akkor ott?
Előttem csak egy munkatársa, Kulik Gellért volt a kassai szerkesztőségnek. Ő már apám korabeli, sokat tapasztalt ember volt. Az egy éves próbaidőszak után vittek fel Pozsonyba, hogy megismerkedjek a központi szerkesztőség munkatársaival és a rovatokban folyó munkával. Nem ment könnyen. Akkor ott szinte mindenki eléggé zárkózottan, magába fordulóan élt és dolgozott. Velem sem igen törődtek. Idegennek éreztem magam ott. Mint ahogy Pozsonyban is, ahova életemben először kerültem fel, és semmit nem tudtam, hogy mi hol van. Gondolj bele, hogy lehet így megírni való témát keresni magadnak?! Még a sajtóértekezletek színhelyeit sem tudtam, hogy hol találhatóak. Mindenről kérdezősködnöm kellett! Pozsony nekem a legtöbbet azzal adta, hogy törzshelyünkön – a Krim kávéházban – megismerkedhettem és sokat beszélgethettem a szlovákiai magyar irodalom akkor formálódó fiatal író nemzedékével: Tóth Lászlóval, Kulcsár Ferenccel, Varga Imrével, Keszeli Ferenccel – és a már sokat tapasztalt Zs. Nagy Lajossal is, meg a festőművésznek készülő Dúdor Pitsával és Roskoványi Istvánnal.
Mit tanultál tőlük?
Azt, hogy a létezés titkait, az ember erőfeszítésének okait kutatni kell és a felismeréseinket mindnyájunk érdekében érdemes közzé tenni is. Ebben az ötödik könyvemben is ezt teszem. Érdekes kassai polgárokról, írókról, költőkről, filmrendezőkről, színházi igazgatókról, színművészekről, képzőművészekről, a zenei élet kiválóságairól, emberi sorsokról, a magyar-szlovák viszonyról és tanulságokról van benne szó. Mindez pedig kassai érintéssel. Már Hamvas Béla is megfogalmazta, hogy a hely éppen úgy a sehol másutt nem található tér, ahogy a pillanat a soha meg nem ismétlődő idő. Nos, könyvemben térként nekem a legtöbbet jelentő város Kassát jelenti, és azokat a pillanatokat, őszinte emberi kitárulkozásokat örökítem meg leírva, amelyeket beszélgető partnereimből ez a város váltott ki.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
