Ma ismét a doni katasztrófára emlékezik az ország. A szovjet csapatok 71 éve indították meg támadásukat az urivi és a sztorozsevojei hídfőkből kiindulva a magyar csapatok állásai ellen. Az ekkor a fronton szolgálatot teljesítő katonák közül kevesen sejtették, hogy a legtöbben már sohasem láthatják majd viszont szeretteiket és szülőhazájukat.
Honvédjeink minden technika és létszámbeli hiányosság ellenére keményen ellenálltak és a támadók is súlyos veszteségeket szenvedtek. Jól példázza ezt, hogy január 15-ig az urivi hídfőből támadó 132 páncélos közül 83-t vesztettek el a szovjetek. A jól felszerelt és túlerőben lévő oroszokat a legnagyobb önfeláldozás ellenére sem lehetett megállítani. A font néhány nap alatt összeomlott, a Stomm Marcell altábornagy által parancsnokolt III. hadtestet bekerítették. Ennek ellenére, voltak olyan csapatok melyek az utolsó lőszerig harcoltak. A doni védőállást az utolsó magyar alakulat, a zalaegerszegi 17/III. zászlóalj csupán két héttel az áttörés után, 1943. január 27-én hagyta el.
A veszteségek katasztrofálisak voltak. Az első vonalban küzdő gyalogság hozta a legnagyobb véráldozatot, ők szinte kivétel nélkül odavesztek. Aki közülük valamilyen csoda folytán mégis túlélte a kemény csatákat és a mínusz 30-40 fokos hideget, arra hosszú évekig tartó hadifogság várt.
Mind a mai napig nem sikerült pontosan tisztázni, hogy mekkora vérveszteség érte a magyar csapatokat. Az biztos, hogy mintegy 100-120 ezren nem tértek haza. Hogy hányan vesztették életüket a csatákban, vagy fagytak halára a visszavonulás alatt, és mennyien kerültek hadifogságba azt nem lehetett pontosan megállapítani.
A háború után sajnos alig-alig akadt olyan család, ahol ne lett volna valaki, aki a messzi Don folyó partján áldozta életét, vagy tűnt el a végtelen hómezőkön nyomtalanul. Mind a mai napig sokan keresik hozzátartozóikat és böngészik a már a neten is fellelhető, folyamatosan frissülő háborús veszteségeket tartalmazó adatbázisokat, hátha van valami hír, a legtöbbször azonban mindhiába.
A Don-kanyarban elesett magyar katonákról évtizedeken át beszélni sem szabadott, hiszen, akik a „dicső Szovjetunó” ellen harcoltak, azok csak gonosz fasiszták lehettek. A nyolcvanas évekig családok tízezrei csak titokban, összesúgva mertek emlékezni odaveszett szeretteikre. S mikor már szóba lehetett hozni a veszteségeket, a hősies ellenállás még akkor is sokáig tabunak számított. A magyar katona legfeljebb áldozat lehetett – hős semmiképp sem.
Nekünk, kései leszármazottaknak már nem tilos az emlékezés. Ez a szabadság egyben kötelesség is. Hogy minden évben ezen a napon gyertyát gyújtsunk, s mindennapos apró küzdelmeink közepette legalább néhány percig azokra gondoljunk, akik a legnagyobb áldozatot hozták a Hazáért.
széljegyző
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
