Az idő múlásával egyre több barát, közeli ismerős, egykori munkatárs hagy itt véglegesen bennünket. Az elmúlást megszokni nem lehet, legfeljebb elfogadni tudjuk, hogy a hozzánk közel állók már nincsenek többé.
Ha a budai vár területén sétálok, sosem hagyom ki a Fortuna utcát, ahol Isti lakott egykor, más néven Moli, mert a legtöbben így ismerték a szakmában, vagy a Képes Sportos Molnár, ahogyan a hetvenes évek elején hívták. A Fortuna utca egyik emeletes, klasszicista házának földszintjén volt a lakás, ahol évente legalább egyszer én is megfordultam látogatóban. Pisti 2012 júniusában halt meg, hatvannyolc évesen. Pár hét múlva éppen tíz éve lesz, hogy utoljára találkoztunk egy előadáson, a Ráday utca egyik kávézójában. Nádai Ferenc grafikus, tipográfus mondta el gondolatait a korszerű betűművészetről a tördeléshez, laptervezéshez közel álló közönségnek. Molnár Pisti a mögöttem lévő sorban ült, időnként el-elbóbiskolt az előadás alatt. A végén jókedvűen beszélgetve együtt indultunk haza a Kálvin tér felé. Pisti már nagyon sovány volt, mint később megtudtam, a negyven kilót is alig érte el; akkor találkoztunk utoljára. De ne vágjunk a dolgok elébe, kezdjük a történetünket az elejéről.
Mióta csak ismertem, mindig afféle Don Quijote karakterű, vékony arcú ember volt Molnár István. Rengeteget dohányzott, kávézott, és csak ritkán evett valamit. Többször is láthattam őt a váci utcai Anna presszóban egy fekete mellett üldögélve. A hetvenes évek elejétől korának egyik legtehetségesebb laptervező tipográfusa volt. Még nagyvonalakban elmondva is szinte felsorolhatatlan, mi mindenben vett részt Molnár az évtizedek során. 1973-tól a Képes Sport tördelőszerkesztője volt. Tervezett oldalakat a Nők Lapjának, s az ő nevéhez fűződik a nyolcvanas években a Képes7 című színes magazin, a Kurír, a Pesti Riport és az Európa Magazin dizájnja; az utóbbinak egy ideig művészeti vezetője is volt. Napilapokat is tervezett, például a kilencvenes évek elején az Új Magyarországot, majd a Magyar Nemzetet, és készített tipográfiai tervet a Széles Gábor-féle Magyar Hírlapnak is. Emellett számos könyvet tipografizált, tördelt az évtizedek során, könyvborítókat tervezett a Sportpropaganda Vállalatnak, s hosszú időn át tanára volt a MÚOSZ Tördelőszerkesztő Akadémiájának a Bálint György Újságíró Iskolában.
Amikor megismertem, én gyakornokként dolgoztam a Ludas Matyinál, Molnár pedig a Zrínyi Nyomda montírozóosztályán tevékenykedett. Ő is – akárcsak én – a Képzőművészeti Gimnáziumban (akkor így hívták) végzett, a Török Pál utcában, nálam tizenegy évvel korábban. A grafikus osztályból kikerültek közül sokan helyezkedtek el nyomdákban, hiszen ott többféle lehetőség is kínálkozott a minőségi munkára. Akkoriban még létezett olyan íves nyomdagép, amelyen próbanyomatokat lehetett készíteni a szerkesztőségek számára, mielőtt a véglegesített újságot a rotációs gépeken kinyomták volna. Ilyen nyomatot kaptunk mi is a Ludasnál, amit a szerkesztők a nyomás előtt még utoljára megnézhettek. Emlékszem, nagyon feltűnő volt az egyes oldalak kinézete, szinte „ordított”, hogy melyiket montírozta Molnár, az ő munkája mindig klasszisokkal szebb és jobb volt a többiekénél. Ekkor kezdődött az ismeretségünk.
Egy hónappal később, 1973 októberében aztán találkoztunk a MÚOSZ újságíró iskolájának felvételijén. Mindkettőnket fölvettek, s három évig oda jártunk Radics Vilmos és Ritter Aladár tanítványaiként. Több száz felvételiző közül bejutni a harminc közé nem volt éppen kis dolog. Radics és Ritter akkoriban a tervező-tördelőszerkesztő szakma központi alakjai voltak. Vili bácsi mindent tudott a magazinkészítésről, és ez nem túlzás. Ali bácsi pedig a napilapok szerkesztése, tördelése terén volt otthon. Mindketten a háború előtt kezdték a pályafutásukat, még a húszas-harmincsas években. Tekintélyük az egész országban nagy volt; a tehetséget, az ambíciót, a rátermettséget tartották fontosnak. Keresték, kutatták a lehetőségeket, hogy honnan lehetne még több jó grafikust, tervezőt megnyerni a folyamatosan korszerűsödő újságkészítésnek. Ma már elképzelhetetlen lenne, hogy ennek a szakmának bárki is központi tekintélye legyen, de akkoriban még nem volt számítógépes tördelés, minden munka papíron történt, úgynevezett laptükörre készítettük az újságok, folyóiratok, könyvek tervét. Szükséges volt a kéziratok pontos átszámítása szedett sorokká. Tipométerrel, vonalzóval, ceruzával, filctollal rajzoltuk a forgatókönyveket, laptükörterveket. Egy tervező-tördelőszerkesztőnek sokféle szakmához kellett értenie – többek között a fotózáshoz is –, másképpen nem állhatta meg a helyét a szerkesztőségben, a kiadóban. A lapkészítésben képismeret nélkül mozdulni sem lehet. Radics Vilmosnak és Ritter Aladárnak köszönhetően az iskolájukban nem számítottak a politikai előnyök. Ahogy írtam, a képesség volt számukra a fontos. Ez volt az a „kinyitott kapu”, amelyen keresztül Molnáron kívül olyan emberek is bekerülhettek a laptervezői szakmába, mint például Nádai Ferenc, Máté-Tóth Imre, Havasi Mária, Szabó J. György, hogy kapásból csak ezt a néhány nevet említsem. Persze voltak jóval többen is remek tervezők, akik még ma is működnek a szakmában, így például Fábián István, Müller Éva, Sepler Béla.
Amikor Molnár Pisti a Képes Sporthoz került, rövidesen nagy feltűnést keltett merész képkivágásaival, tipográfiai ötleteivel. Az esztétikai kategóriák közül az ellentéthatást alkalmazta a legtöbbször: nagy és kicsi, sötét és világos, fekete és fehér, kerek és szögletes s így tovább.
A sport tervezési szempontból amúgy is hálás műfaj, hiszen tele van mozgalmas jelenetekkel, gondoljunk csak a futballra vagy bármely más csapatsportra. A korszak nagyszerű fotósai dolgoztak a Képes Sportnál, akik szinte zsigerből érezték a műfajt, mint például Farkas Jóska vagy Hemző Károly. Képeikből bőven lehetett válogatni, remek lehetőségeket kínáltak a munkára a hozzáértő tervezőszerkesztőnek. A korábbi években ott dolgozott Czifferszky Béla, aki nagyszerű karikaturista is volt, szinte fellazította, előkészítette a talajt Molnár sikeres működéséhez. Pisti az évek során többször is hívott engem a Képes Sporthoz, ha elmentem volna, talán kissé másként alakult volna a pályafutásom.
Radics Vilmos stencilezett jegyzeteket készített a hallgatóknak, belső használatra. Ezeket később, 1976-ban megjelentettea Laptervezés, tipográfia című könyvében, amely a mai napig tartalmazza a legfontosabb alapismereteket a tervezőszerkesztői munkáról, még akkor is, ha már más a technológia. A nyolcvanas években írta Képszerkesztés, sajtófotó című könyvét, amely szintén nagy haszonnal forgatható napjainkban is. Ritter Aladár óráin nemcsak terveztük az újságokat, hanem követelmény volt az újságírás alapjainak elsajátítása is. Muszáj volt címeket adni, lídet írni, hozzáírni egy-egy cikkhez, vagy esetleg húzni belőle, ha a szükség úgy hozta. A MÚOSZ iskolájában, ahogyan már említettem, remek társaság jött össze. Rengeteg otthoni feladatot adtak a tanárok. A mi évfolyamunkba járt Szebeni András, a Nők Lapja fotósa, aki akkoriban készítette nagysikerű Mesterségek című képes sorozatát. Bara István az MTI fotóriportere volt, képeivel számos nemzetközi díjat nyert. Azokban az években többször is járt Bissau-Guineában tudósítani, képes riportokat készíteni. Molnár, Bara Pista és én, mondhatom, nagyon jóban lettünk, 1976 után még majd két évtizedig rendszeresen találkoztunk hármasban, elücsörögtünk néhány sör mellett, beszélgettünk.
Aztán egyszer csak elérkezett 1989, a rendszerváltás éve, amikor kikiáltották a köztársaságot, és megszűnt a pártállami rendszer. Eufórikus öröm volt, amikor az „ideiglenesen” itt állomásozó megszállók elhagyták hazánkat. Nemsokára megindult a privatizáció. Az addigi viszonylagos rend felborult, az állami vállalatokat fokozatosan leépítették, és rengetegen váltak munkanélkülivé. A nyomdákra is ez a sors várt. Egy-egy nyomdában több százan, akár ezren is dolgoztak, mint például a Zrínyiben, ahol rengeteg lapot készítettek elő és nyomtattak. Többek között a Ludas Matyit és annak minden egyéb kiadványát, valamint az Új Embert is ott szedték és nyomtatták. A privatizáció során megbolydult a világ, mindenki kereste a helyét a megváltozott társadalmi helyzetben. 1989–90-ben nemcsak a rendszer változott meg körülöttünk, hanem egy ötszáz éves technológia is. Nemcsak termékszerkezet-váltás történt, hanem technológiaváltás is. Egyszer csak megjelentek a nyomdaiparban és a kiadványszerkesztésben a számítógépek. Ez minden előzmény nélkül történt, hiszen a COCOM-listán szereplő csúcstechnológiai termékeket, így a számítástechnikai eszközöket is tilos volt az embargó alatt álló országokba exportálni, ezért Magyarországon is csak nagyon korlátozott számban voltak jelen. A rendszerváltást követő esztendők, villámgyorsan és robbanásszerűen, szabályosan eltüntették az akkor már ötszáz éves múltra visszatekintő nyomdászszakmát, legalábbis a szedőkét, a retusőrökét, a montírozókét, vagyis a nyomdai előkészítésben dolgozókét mindenképpen. „Túléltük, bár megviselt” – énekelte ezekben az években Cseh Tamás, talán nem véletlenül. Hihetetlen „vadállati” figurák tűntek fel a semmiből, akikből mindenféle ügyvezető igazgatók és más vezetők lettek, osztották az észt, gyakran fenyegetőztek, embereket tettek utcára indokolatlanul, megfosztva őket az egzisztenciájuktól. Ez volt a vadkapitalizmus kora, amely ellen II. János Pál pápa oly sokszor felemelte a szavát akkoriban.
Persze cikkünk fő témája nem a rendszer- és a technológiaváltás elemzése. Annyiból azonban mindenképpen beszélnünk kell róla, hogy a Gutenberg kora, tehát az 1450-es évek óta létező szakmák sokaságát szinte földcsuszamlásszerűen sodorta el. Ha valaki talpon akart maradni, akkor fokozatosan, de elég gyorsan meg kellett tanulnia a számítógép használatát a kiadványszerkesztésben. Molnár Istvánnak ez sikerült, tervezői, tördelői munkájában rövidesen kiválóan alkalmazta a nálunk addig nem létező szoftvereket. A 4.1-es QuarkXPress-szel dolgozott eredményesen. Sajnos nem mindenkinek adatott meg ez a képesség, néhányan öngyilkosok lettek azok közül, akik nem tudták megtanulni a számítógépes technológiát. Máté-Tóth Imre az egyik legkiválóbb grafikus, tipográfus, tervező volt, akit csak ismertem. Ő is közéjük tartozott. Többen is próbáltunk segíteni neki a váltásban, de sajnos nem sikerült, a kilencvenes évek elején munkát is szereztem neki, de ötvennyolc évesen itthagyta ezt a földi világot.
Amikor a nyolcvanas évek második felében Radics és Ritter tanár urak már nagyon idősek voltak, átadták a helyüket Molnár Pistinek és a már említett Máté-Tóth Imrének a MÚOSZ- iskolán. Sokan jártak hozzájuk, népszerű tanárok voltak ők is.
Amikor egyszer az egyik könyvesboltban bóklásztam, kezembe került egy vastag, nagyméretű könyv Kós Károlyról. Már a címlap látványa is megragadott. Belelapoztam, az előzéken egy hatalmas, szemcsés panorámakép tárult elém az erdélyi polihisztorról. Majd jött a többi oldal, szellemesen, erdélyi motívumokkal díszített élőfejekkel, finom, de jól olvasható tipográfiával. Vajon ki csinálhatta ezt a könyvet? Talán a Molnár? Akkor megnéztem a kolofont, és tényleg a Pisti munkája volt.
Molnár szerény, csöndes, kedves ember volt, soha nem vitatkozott feleslegesen, távol állt tőle a fellengzősség, az agresszió. Ha kellett, mindig megvédte az igazát, hiszen művészeti vezetőként sokan támadják az embert, ezt többször átéltem magam is. Ahogyan írtam, csendes, visszahúzódó ember volt, aki nehezen, alig-alig nyílt meg mások előtt. A barátjának mondhattam magam? Talán, hiszen egy év híján negyven évig tartottuk a kapcsolatot. Sokat köszönhetek neki, nálam jóval idősebbként gyakran adott tanácsot, amikor nehézségeim vagy választásaim adódtak. Képességeit a szűkebb szakma is elismerte, a MÚOSZ Táncsics Mihály- díjjal ismerte el munkásságát. A kiadványtervezés alapjai címmel könyvet is írt, amelyben a maga megfontolt módján arra hívta fel a figyelmet, hogy a modern technikai eszközök használata nem feledtetheti a tervezővel a művészi gondosságot, a klasszikus kiadványtervezés mértéket és értéket őrző szabályait.
Többször is fent jártam náluk a Fortuna utcai lakásukban. A szüleivel élt itt, akik szinte mindig otthon voltak, és nyugdíjkiegészítésképpen subapárnákat készítettek. Amikor beléptem, Pisti mamája rögtön hellyel kínált a csipketerítős ovális asztalnál, és az ezüst kávéskészlet mokkáspoharában feketét hozott. Jó érzés volt beszélgetni velük abban a boltíves szobában. Körben, a falakon rengeteg festmény volt, még egy Mednyánszky-képet is felfedeztem közöttük. Amikor eljöttem, Pisti mamája ott könyökölt a díszes, rácsos ablakban, így amikor kiértem az utcára, még egy jó félórát tovább beszélgettünk, mielőtt hazaindultam volna.
Emlékére hozta létre a MÚOSZ fotóriporteri szakosztálya a Molnár István-díjat. Minden évben tördelői pályázatot hirdetnek tipográfusoknak, tervezőszerkesztőknek, grafikusoknak, képszerkesztőknek, akik fontosnak tartják a fotográfia méltó megjelenítését a sajtóban.
Molnár István temetésére rengetegen jöttek el 2012-ben a Farkasrétre. (Ennél több embert talán csak 1974-ben láttam Ősz Ferenc humorista búcsúztatásán.) Képviseltette magát szinte az egész szakma, újságírók, fotósok, tördelők, egykori tanítványai, aki csak tehette, ott volt. A gyászbeszédet az újságírók részéről Schäffer Erzsébet írónő mondta, akivel a Nők Lapjánál ismerték meg egymást.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
