Erdélyben, a Kolozs megyei Dés város ferencrendi kolostorában 2018. október 16-án, életének 97. évében elhunyt Daczó Árpád, Páter Lukács legendás életű ferences szerzetes, áldozópap, az ősi magyar népi vallásos hitvilág egyes elemeinek kereszténységbe történt beépülésének s továbbélésének neves kutatója. Daczó Árpád a csíksomlyói, majd a gyimesi Kosteleken töltött papi szolgálati idején egyszerű csángóktól és székelyektől tudta meg, hogy Babba Mária valójában a Szép Szűz Mária, s olyan ő, mint maga a Jóisten. Egyházi elöljárói nem mindig nézték jó szemmel Lukács atya néprajzkutatói tevékenységét. Három évvel ezelőtt Daczó Árpád megkapta a Magyar Örökség Díjat, ám a budapesti kormány nem halmozta el elismerésekkel, kitüntetésekkel, s haláláról is jóformán csak egy-két nemzeti hírportál számolt be.
Daczó Árpád, Páter Lukács 1921. május 16-án látta meg a napvilágot a Kelemen-havasok lábánál megülő Dédabisztra nevű faluban, Wass Albert A funtineli boszorkány című regényében is megörökített Isten széke hegycsúcs alatt. Édesapja, Daczó József a dédabisztrai iparvasút pályafelvigyázójaként tartotta el családját. Édesanyja, született Papp Ilona háztartásbeli volt. A Daczó házaspár öt fiúgyermeket nevelt. Az anyaországi médiában – nagyon kevés kivétellel – az elmúlt napokban szinte említést sem tettek a neves néprajztudós és egyházi személyiség haláláról, amiképpen a tegnapi temetéséről sem. Mi is csak az erdélyi magyar világhálós sajtóból értesültünk a haláláról, majd elővettük az atyától kapott, az 1920-as évek közepe táján készülhetett, hivatásos fotós beállította családi fényképet: lenn, középen, a füvön ülve négyéves körüli, szőkefejű kisgyerek, Daczó Árpád, a két szélen fiatal szülei s középütt a nagyanyja széken ül, míg két nagyobbacska fiú, a fivérei, kezüket az ülők széktámlájára helyezve állnak. A fölvétel ideje után született további két fiúgyermek természetesen itt még nem látható. Ezen a megfakult fényképen még egy idillikus, a néhány esztendővel korábban bekövetkezett, impériumváltásnak is nevezett román megszállás ellenére is viszonylag rendezett anyagi körülmények között élő, a középosztályba sorolható erdélyi magyar családot látunk.
Csakhogy a dédabisztrai faipari gyár a tűz martalékává vált, ezért akkortól nem volt szükség az ottani iparvasútra s annak pályafelügyelőjére sem. Daczó József és családja ezután a Görgényi-havasokban megülő, a világtól elzárt Laposnya nevű, alig néhány család lakta falucskába, pontosabban az ottani erdésztelepre költözött (Horthy Miklós 1941-ben kétemeletes vadászkastélyt építtetett Laposnya határában, amelyet a Securitate 1958-ban fölgyújtott – H. J.) Laposnyán elemi iskola sem volt, ezért a kis Árpád a falutól 42 kilométerre levő Szászrégenben járt iskolába, s anyai nagyanyja fűrésztelepen álló kalyibájában lakott. A szülei addigra teljesen elszegényedtek, nem állt módjukban taníttatni a gyermekeiket. Már a szászrégeni elemi iskolában megmutatkozott könyvszeretete, tudásszomja, s a középiskola elvégzését megelőző időszakban úgy gondolta, hogy neki mindenáron római katolikus teológiai tanulmányokat kell folytatni. De amint autodidakta módon egyre inkább beleásta magát a hitvilágba, eltökélt szándéka volt, hogy neki mindenképpen ferences rendi szerzetessé kell válni.
A középiskolát 1932-ben, már családi háttértámogatás híján, a marosszéki Szászrégen városában, anyai nagyanyja fűrésztelepi kalyibájában lakva kezdte, ám azt négyévi tanulás után, 1936-ban a nehéz megélheti gondok miatt abba kellett hagyni. A tanulmányok megszakítása után a fűrésztelepen nagy szegénységben, kemény munkát végezve dolgozott közel egy esztendeig. Személyes beszélgetéseink során az atya elmondta: Szászrégenben tanulta meg azt, hogy mi is az igazi szegénység, az ínséges proletár sors. Szászrégenből, egyévi fűrésztelepi munka után, 1937-ben került Székelyudvarhelyre, ahol felvételt nyert az akkoriban amerikai ferencesek adományaiból működtetett, később a románok által megszüntetett, ferences Seraphicumba (magyarított változata: Szerafikum – H. J.). A Szerafikum tagjaként Daczó Árpád az 1910-ben, szecessziós stílusban épített, manapság Tamási Áron Gimnáziumként működő Római Katolikus Főgimnáziumban fejezte be a Szászrégenben megszakított középiskolai tanulmányait, miközben iskoláztatásának költségeit, étkeztetését, ruháztatását a székelyudvarhelyi ferences harmadik rend (ordo tertius) világi tagjai állták.
Észak-Erdély 1940-es visszatérésének idején Daczó Árpád Dél-Erdélyben belépett a ferences rendbe, s a Szeben megyei Medgyesen volt novícius, próbaidős. A vajdahunyadi Ferences Hittudományi Főiskolán teológiát tanult, s a tanintézet könyvtárosa volt egészen addig, amíg befejezte tanulmányait. 1945. május 19-én, a pünkösdszombati búcsú napján, a vesztes világháború, az ismét elcsatolt Észak-Erdély fájdalmas hangulatában Márton Áron, Erdély szentéletű püspöke pappá szentelte Daczó Árpádot a csíksomlyói Sarlós Boldogasszony Kegytemplomban. Lukács atya papi jelmondatául a Szent Lukács evangéliumában olvasható Magnificat, azaz Szűz Mária ’Éjn Káremben, a rokonánál, Erzsébetnél, Keresztelő Szent János édesanyjánál megejtett látogatásakor mondott imája két versének összevonását választotta: „Lelkem magasztalja az én Uramat! Mert nagyot tett velem ő, a hatalmas és a szent!”
Talán az isteni szeretet következményeként Páter Lukácsot – a csíksomlyói kegyhely iránti rajongása ellenére – egyházi elöljárói 1970-ben áthelyezték éppen a gyimesi csángók lakta Kostelekre. Ott, az akkor még a világtól elzárt településen és környékén ismerte meg igazán az egyszerű nép Babba Mária-tiszteletét, gyűjtötte az archaikus népi imádságokat, szentes énekeket és ráolvasókat, amelyeket aztán néprajzos tudással, hihetetlen szorgalommal feldolgozott, megírt, elsőként megismertetett a magyarsággal és a nagyvilággal. Amíg a fizikai állapota lehetővé tette, e sorok íróját közvetlenül karácsony előtt fel szokta hívni Désről, és áldott ünnepet kívánt. A telefonos üdvözletek oka mindig az volt, hogy mi időben feladtuk neki az üdvözlőlapot, s azt meg is kapta, de az ünnep közelsége miatt arra már nem volt idő, hogy az ő lapját Budapestre elhozza a posta. „Lassan már én is öregszem, és nagyon felejtek”, szokta volt mondani ilyen alkalmakkor Lukács atya. Kiengesztelésképpen, jókívánságként ilyenkor a telefonban mindig eldalolt egy-egy általa gyűjtött karácsonyi éneket.
De visszamenve az időben, Lukács atya felszentelés utáni papi szolgálata 1946-ban, az akkor még nagy többségében magyarok lakta Marosvásárhelyen kezdődött. Zárdalelkészi tevékenysége mellett több iskolában hittanár, a Szent Kereszt Szövetség és a római katolikus iskolás lányok Mária Kongregációjának vezetője, valamint Szent Ferenc III. Rendjének igazgatója volt. A Vásárhelyen sokak által tisztelt és szeretett Lukács atyát a magyar vallási vezetők megfélemlítésének szándékával előbb 1948 decemberében, majd 1949 nyarán letartóztatták, s a Securitate marosvásárhelyi pincebörtönébe vetették. A cellájában buzgón imádkozott Szent Mihályhoz, az erdélyi egyházmegye védőszentjéhez, böjtölt, hogy nyíljon meg előtte a börtön kapuja. Szent Mihály ünnepének estéjén, szeptember 29-én, imája meghallgatásra talált, mert csodák csodájára éppen azon a napon a megszállók minden különösebb magyarázat nélkül kiengedték. A váratlan elengedésnek persze nem is lehetett semmilyen ésszerű oka és magyarázata, amiképpen a letartóztatásának sem. Magyarán, a mindenkori román hatalom – ezúttal kommunista változatának – szokásos magyarellenes megfélemlítő akciójáról volt szó.
A románok 1949-ben a ferences rend működését országszerte betiltották, majd a második világháború egyik hozományaként ismét összetákolt Románia minden részéből a szerzeteseket 1951. augusztus 20-án – talán éppen Szent István királyunk ünnepnapjának tiszteletére – egységesen az Arad megyei Máriaradnára, egykoron Délkelet-Európa legnagyobb becsben tartott ferences kegy- és zarándokhelyére internálták. A szinte száz százalékban magyar nemzetiségű ferences szerzeteseket, köztük Daczó Árpádot is, jó egy esztendő múlva Máriaradnáról szétszórták az ország különböző településein. Lukács atya ekkor sorstársaival a kézdiszéki Esztelnekre került. Utóbbi helyen kitanulta a gyógynövényekkel való népi orvoslás tudományát, s esztendőkön át gyógyította a kitelepített rendtársait, illetve a szomszédos Kurpatak és Kézdialmás falvak lakosait. A környék egyszerű katolikusai valóságos csodatevő szentként járultak hozzá.
Az internált szerzeteseket a román hatalom 1957-ben szabadon engedte, s Daczó Árpád „világi papként”, pontosabban templomigazgatóként a csíksomlyói kegytemplomba került, ahol több mint tizenhárom évig szolgált. Nagy dolgokat vitt véghez Daczó Árpád Csíksomlyón: a Kissomlyóra fölvezető, Jézus hágójának nevezett csíksomlyói kálvária első írásos említése 1834-ből maradt ránk, abból a korszakból, amikor még fakeresztekkel jelölték Krisztus szenvedéstörténetének tizennégy állomását. A kiegyezés után közvetlenül, 1868-ban a régi fakeresztek helyett kőből faragott búcsús- és stációs kereszteket állítottak, ám a második világháború utáni évtizedekre ezekből is csak néhány maradt. Ilyen, nem stációs kőkereszt áll a Jézus hágója elején, a kálváriajárók gyülekezési helyén, a Kissomlyó-hegy aljában. Ezt a magas kőkeresztet 1868-ban állították, ám az első világháború után kezdődő, s máig tartó román uralom idején ledöntötték és összetörték, amelyet Daczó Árpád 1970-ben kijavíttatott, újraállíttatott, akárcsak a kálvária többi ledöntött, széthordott és összetört keresztjét. Lukács atya a stációs kereszteket betonoszlopokra erősített vascsövekkel keríttette körbe, s ami által megvédte a réten legelő állatok rongálásaitól.
A kegytemplom oltárait, szószékét, padlóját, sőt még a miseruhákat is a csíki népművészet szőtteseivel, felcsíki feketekerámiával, varrottassal, hímzéssel díszítette, amelynek néhány gyönyörű darabja a dési kolostori szobájában is megcsodálható volt. Lelkészi szolgálata idején igyekezett visszaszerezni, egybegyűjteni a környékről a kegytemplom, ferences kolostor és könyvtár széthordott, ellopott értékeit.
Csíksomlyó után, amint fentebb már említettük, Lukács atya a vallásfelekezetileg megosztott Kostelekre került plébánosnak, amely áthelyezés végül is áldássá vált számára, mert habár korábbról is voltak ismeretei, de igazából itt ismerte meg a Szép Szűz Mária, azaz a Babba Mária akkor még élő tiszteletét. S amint Daczó Árpád Hosszú utak megszomorodának… című könyvéhez írt Utószóban Takács György néprajztudós írja: ebben az ötéves kosteleki papi szolgálati időben Lukács atya Kosteleken kívül a környező Gyepecén és Magyarcsügésen is hirdette az igét, s közben gyűjtötte a székelyek és csángók által Holdistennőnek, vagy egyenesen Istennek tartott Babba Máriára vonatkozó, vele kapcsolatos népi hiedelmeket, mondásokat, imádságokat, szentes énekeket.
A Hosszú utak megszomorodának… című könyvének a szerző jelenlétében megtartott budapesti bemutatója 2004-ben, Pesterzsébeten, a Csili Művelődési Központban volt, amelyen a hallgatóság soraiban ott ült a 2015-ben elhunyt Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós, folklorista, a kötet nagy formátumú Előszavának írója (a kétrészes, szintén igen jelentős Utószó pedig Takács György néprajztudós munkája.). Lukács atya, amiképpen illik, Erdélyi Zsuzsannának is megköszönte a könyv megírásához nyújtott segítségét, s beszédében egy ízben – katolikus plébánoshoz híven – „Zsuzsanna nővérünkként” említette. Az akkor már 83 éves néprajztudós hölgy indulatosan fölkiáltott: „Miért nevez engem az atya nővérünknek, amikor maga jóval öregebb, mint én?” Lukács atya néhány másodpercre elhallgatott, majd mintha semmi nem történt volna, nyugodtan, mosolyogva ezt válaszolta: „Jó, akkor úgy mondom, hogy Zsuzsanna húgunk”. A könyvbemutató után eltelt jó néhány hónap, amikor eszünkbe jutott ez a komikus közjáték, s kíváncsiságból föllapoztuk a lexikont, amiből kiderült, hogy Erdélyi Zsuzsanna 1921. január 10-én, míg Lukács atya 1921. május 16-án született. Magyarán, az atya négy hónappal fiatalabb volt, mint Erdélyi Zsuzsanna, tehát nyugodt lélekkel nevezhette volna nővérünknek.
Daczó Árpád a kétéves marosillyei plébánoskodás után, 1980-ban visszakerült első papi szolgálatának helyére, Marosvásárhelyre, ahol kilenc éven keresztül a Szent István-plébánia káplánjaként szolgált. Itteni papsága kezdetén, 1980-ban érlelte meg kiadásra, igaz egyelőre csak kisebb lélegzetű munka formájában, de akkor már jó két évtizede kutatott, gyűjtött Babba Mária-tiszteletre vonatkozó anyagot. A bukaresti Kriterion Könyvkiadó Népismereti Dolgozatok tanulmánygyűjtemény-sorozatban ekkor lát napvilágot az atya első munkája, az akkor még mindössze kilencoldalas A gyimesi Babba Mária című műve. Rá egy évre, 1981-ben ugyancsak a fentebb említett sorozatban megjelent az immár 42 oldalas A gyimesi rekegő című dolgozata.
Még néhány, terjedelmét tekintve rövidebb dolgozat után, 2000-ben, Lukács atya 80 éves korában, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelent a közel 350 oldalas Csíksomlyó titka – Mária-tisztelet a néphagyományban című műve. A könyv időközben több kiadást is megért, igazi bestselleré vált. A Magyar Napló kiadásában három év múlva, 2003-ban, Budapesten jelent meg a fentebb már említett második nagy könyvsikere, a Hosszú utak megszomorodának… Archaikus népi imádságok, ráolvasók, szentes énekek Erdélyből és Moldvából című, több mint 400 oldalas könyve, amelynek megírásához Daczó Árpádnak jelentős segítséget nyújtott Erdélyi Zsuzsanna és Takács György néprajztudós.
Lukács atya mindig Babba Mária nevének említésével áldotta meg ismerőseit, szinte véste rá, de fájdalmat nem okozva, körömmel homlokukra a keresztet. Előadásokat tartani, könyveinek bemutatójára sokszor utazott fel Budapestre, s mindig a lakásunktól néhány lépésnyire levő országúti (budai) ferencesek Margit körúti kolostorában szállt meg. Gyémántmiséjét is itt, az Országúti Szent István első vértanú templomban celebrálta 2005-ben. Budapesti útjai alkalmából mindig megtisztelte szerény otthonunkat a látogatásával, s így 2004. december 14-én is, amikor az atya még csak 83 éves volt. Aznap este aztán közös előadást tartottunk a Magyar Nemzeti Front Kiskorona utcai Klubjában, az atya természetesen Babba Máriáról, míg jómagam a Szentföld magyar keresztény emlékeiről. Az előadás meglepetését a vendéglátók szolgáltatták azzal, hogy rövid magyarázó bevezetés után lejátszották a P. Mobil együttes Babba Mária című rockszámát. A rockzenéhez láthatóan nem szokott atya a szám meghallgatása után illedelmesen megjegyezte: érdekes, szép s még a Székely himnusz dallama is bele van szőve.
Lukács atya, vagy amiképpen a dési ferences kolostorbeli szobája ajtaján olvashattuk „Lukács evangélista” dési nyugállományában is állandóan misézett, de Csíksomlyó varázsától továbbra sem volt képes megszabadulni. Zarándoklataink idején, a helyszínen, vagy a Duna Televízió közvetítésekor a pünkösdszombati búcsúkor, amíg erejéből futotta, mindig ott láttuk a Hármashalom-oltáron elhelyezkedő egyházi személyiségek között.
Közben a dési kolostorban írta, rendezte, szerkesztette a Csíksomlyó ragyogása című, az utolsó nagy könyvének anyagát, amely közel a kilencvenedik életévéhez, 2010-ben látott napvilágot, ugyancsak a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál. Ez a könyv a többi között szól a csíksomlyói pünkösdvasárnapi napba nézés szokásának eredetét, a kereszténységben való továbbélését, a vele kapcsolatos, a kegytemplomban és a ferences kolostorban ma is megtekinthető két darab napkő, vagy napoltárkő jelentőségéről. Lukács atya ebben a könyvében leírja: a két napkő, vagy napoltárkő is azt bizonyítja, hogy egész Kárpát-medencében a Csíksomlyó feletti Somlyó-hegyen volt a legjelentősebb napkultusz.
Daczó Árpád, Páter Lukács nagyon megkésve, de 2015-ben megkapta az első – és életében az utolsó – anyaországi elismerést, a Magyar Örökség Díjat. A díj nagyon értékes, szép és megtisztelő, de mi hiányoljuk azt, hogy a magát nemzetinek és kereszténynek hirdető magyar kormány Daczó Árpádnak a magyarságért végzett több mint kilenc évtizedes szolgálatát, a távoli magyar keresztény testvéreink népi hitvilágának kutatása terén kifejtett tudományos munkáját nem ismerte el ilyen-olyan kereszttel, lánccal vagy oklevéllel. Pedig Lukács atya valószínűleg nem dobta volna vissza haragosan az anyaország kormányának elismerő kitüntetését, amiképpen tette ezt a közelmúltban néhány magyargyűlölő zsidó.
Daczó Árpádot, Páter Lukácsot tegnap, pénteken helyezték örök nyugalomra Désen.
Lukács Atya, Isten és a Babba Mária nyugosztaljon!
Hering József – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
